| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór Az arany ember IntraText CT - Text |
A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy viselje gondját addig, amíg ő visszatér.
De fog-e még egyszer visszatérni?
Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula uram fáradozik hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.
Erõsebb hullámáradat volt az, ami ellen most egész erejével küzdenie kellett.
A vidék, melyen át kellett haladni, nagy messzeségben egyike a legújabb Duna-áradás alkotásainak, minõk az Al-Duna vidékén láthatók. A szeszélyes folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja kanyarulását, egyik partját évrõl évre odább tépi, a másik parton megint évrõl évre új területet rak le, amikben a vele hordott jegenyékbõl új csalit nõ. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékrõl, amik lépcsõzetesen következnek egymás után.
Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények bujdosnak át, rõzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy elhagyott kunyhó is terpeszkedik a bozótban, aminek kontyát félrecsapta a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel. Lehet az ilyen kunyhó szalonkalesõ vadász, bujdosó zsivány vagy fiadzó farkas tanyája.
Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton, fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.
...Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. „Egy” hazugságot is nehéz következetesen keresztülvinni az életen, hát még kettõt. Két egymásnak ellenmondó hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek, hogy szenvedélyeid játsszanak veled. S talán nem is szenvedély az, amit érzesz? Múló vágy, vagy ami még annál is rosszabb: hiúság. Hízeleg férfiúi hiúságodnak az, hogy van egy ifjú leány, kit amidõn egy fiatal szép, deli férfi nõül kér, az ezt eltaszítja magától, s kebledre veti magát, és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiúságodat: a leány nem szereti azt a szép ifjút, mert az egy silány ember; téged imád, mert félistennek képzel. De hát ha tudná, amit te magad tudsz, hogy te is csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik. Vajon szeretne-e akkor?
...És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz az õ élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tõle soha többé. Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a kettõt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen félteni a szerelmedet, másik helyen félteni a becsületedet.
...Nõd nem szeret, de hû hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te, szenved õ is; ha egymás miatt szenvedtek mindketten, nem az õ hibája, egyedül a tied. Elloptad tõle a kincseit, elloptad tõle a szabadságát, most el akarod tõle lopni zálogba tett hûségedet?
...Õ nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét házadtól távol töltötted eddig is; kereskedõ sorsa: üzlete érdekében más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól õszig itt lehetsz, senkinek sem tûnik az fel. Hol jártál? Kereskedni voltál?... De mi lesz ezzel a leánnyal?
...Ez nem az a könnyelmû teremtés, akit ma vágyaidnak feláldozol, s ha holnapután meguntad, nagylelkûen megjutalmazod, s õ keres magának másutt vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a szívével nem jó játszani.
...És hátha az az áldás, amit a szeretõ párok várnak az égtõl, rád nézve ott száll le, ahova nem hívtad! Mi lesz a nõbõl, mi lesz a családból, melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád - emberi törvények szerint?
...Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint. Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy felelsz meg róla? - Hogy hozod ki õt azon balsorsból, melybe beleviszed?
...Egy gyermekgyilkosnak vagy egy öngyilkosnak kísértõ rémét akarod-e megszerezni álmaid számára?
...És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett võlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, akinél egy bajjal több vagy kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi áldozattal. Az hûségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint akit a templomban megeskettek veled, a szeretetben. Hogy menekülsz meg tõle? Vagy te ölöd meg, vagy õ öl meg téged. Szép atyafiság, ami a vesztõhelynél végzõdik! És te, az arany ember, akit mindenki tisztel, kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék elõtt mint egy bûnvádi per részesének kell majd helyet foglalnod.
Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekívánkozott fejérõl; jobban esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellõ lehízelegheté róluk a kínos verítéket.
Menteni próbálta magát a súlyos vádszózat alul.
...Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy egyebet nem teszek, mint korán kelek, késõn fekszem, egész nap fáradok... miért? Hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem ne legyen?
...Miért vagyok én saját házamban boldogtalan?
...Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nõ szeretni tudjon? Nem forró szerelmet hoztam-e én az elé, kit nõül vettem? Nem imádtam-e nõmet? Nem lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!
...Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának átadom akkor, midõn megtaláltam, most az is mind veszve van, s õ mehet koldulni. Most pedig minden az övé, ami az övé volt. Hisz magamnak nem tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék én tolvaj?!
...Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta, hogy legelõször meglátott.
...Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?
...Nem akkor ölöm-e meg, ha tõle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e õt öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?
...Itt, e világtól különvált szigeten, ahol nem uralkodnak a társadalmi törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ számûzött?
...És ez az ostoba fickó, aki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem kell ennek egyéb, csak pénz; - az pedig nekem van. Megfizetem, és eltûnik elõlem. Mit félek én ettõl?
A tavaszi szellõ végigsuhogott az ifjú jegenyefák sudarai között.
A kanyargó ösvény mellett egy rõzsekötegekbõl összeállított kunyhó állt, melynek nyílását a keresztülomló szederindák takarták.
Timár megtörülte homlokát, s föltette fejére a kalapját.
Békítõ nemtõje megszólalt újra:
...Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed. Hanem nyugodt. Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt gondolod: „íme, egy örömtelen nap múlt”, de utána gondolod: „csendes nap volt.” „Nem vétettem senkinek”. Odaadod-e e nyugalmat cserébe álmatlan örömekért?
Az ellenmondás nemtõje visszafelelt:
...De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki látta azt a két angyalt, akiknek egyike az Isten jobbján ül, s jegyzi azoknak a neveit, akik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig bal felõl írja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek, és el merték fogadni a boldogságot?
Két lövés dördült el a közelbõl, s két golyó süvöltött el Mihály feje fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledõ darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejérõl a kalap, két golyótul átfúrva, repült le a bokrok közé.
Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.
Az elsõ pillanatban az ijedség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste végigborzadt; hanem a következõ percben felváltotta a rémületet a kitörõ düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait, s bõszülten rohant a kunyhónak, melybõl még szûrõdött ki a lövés füstje.
Egy reszketõ ember állt fegyverének csöve elõtt: Krisztyán Tódor. A kilõtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá, feje elé, s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.
- Te vagy az? - rivallt rá Mihály - Te!
- Kegyelem! - rebegé az ember, elejtve kezébõl a fegyvert s mind a két kezét könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverõdtek, lábai alig akarták tartani, arca halálsápadt volt, és szemeinek nem volt már fénye; félholt volt.
Timár magához tért. Elmúlt idegeirõl a rémület is, a düh is. Leereszté fegyverét.
- Jöjj közelebb! - monda nyugodtan az orgyilkosnak.
- Nem merek - rebegé az, a kunyhó rõzsekötegeihez lapulva. - Ön megöl engem.
- Ne félj, nem öllek meg! - Azzal kilõtte fegyverét a levegõbe. - Most már én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.
Tódor elõvánszorgott a kunyhóból.
- Te engem meg akartál ölni! - monda neki Mihály. - Szerencsétlen ember! Én szánlak.
A fiatal gonosztevõ nem mert rá fölnézni.
- Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy, s már gyilkos akartál lenni. Nem sikerült. Fordulj vissza. Te nem születtél rossz embernek: azzá mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép tehetségeid vannak, amiket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen! Kezdj másikat. Akarod-e, hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, ahol tehetségeid által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem azt. Kezet reá!
A gyilkos térdre esett az elõtt, kit meg akart gyilkolni, s a felé nyújtott kezet két kézzel ragadá meg, és csókjaival halmozá el, hevesen zokogva.
- Óh! uram, ön az elsõ ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát, kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva, hízelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más, csak aki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos, undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell minden ismerõs arctól. És ön kezét nyújtja nekem; ön, akire napok óta leskelõdöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól. Engedjen lábainál térdelnem, és úgy hallgatnom parancsait.
- Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfikönny gyanús elõttem.
- Igaza van! - szólt Krisztyán Tódor. - Különösen az én könnyem. Hisz én híres komédiás vagyok, akinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom fojtani.
- Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi prédikációt tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyrõl fogok beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseirõl s brazíliai útról beszélt.
- Uram, abból egy szó sem igaz.
- Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.
- Voltak, de, megszakadtak.
- Elszökött ön, vagy elkergették?
- Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.
- Egy szó sem igaz belõle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez fákat.
- Kivált olyanokat, amiket ön elõszámlált; azok között orvosi és festõfák is vannak.
- Igaz. Én csak egy mészégetõnek akartam eladni a senki szigetérõl a fákat, hogy pénzt kapjak. Teréza kitalálta a gondolatomat.
- Tehát nem Noémi kedvéért jött ön a szigetre?
- Óh! Hiszen minden országban van már egy feleségem.
- Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Brazíliában. Ügynökség egy keletkezõ vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz, angol, francia és spanyol nyelvek ismerete.
- Azokon én mind írok és beszélek.
- Tudom. És görögül és törökül és lengyelül, oroszul. Ön lángeszû ember. Hát én önnek megszerzem azt az állomást, ahol tehetségeit meg fogják jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár háromezer dollár rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereménybõl. Öntõl függ, hogy az mentül több legyen.
Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem bírta kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik.
- Uram! Nem tréfa ez, amit ön mond?
- Semmi okom sincs rá, hogy itt és most és önnel tréfáljak. Ön meg akart engem ölni - nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt, mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önbõl csinálnom. Ez az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az erdõben. Mármost ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot, azt bebizonyítom. Itt a tárcám. Vegye ön el. Benne találja útiköltségét Triesztig és valószínûleg még annyi összeget, amennyivel Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az én levelem Scaramellinél, s az majd tudatni fogja önnel további teendõit. S mármost egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.
Tódor kezében reszketett az átvett pénzes tárca.
Mihály felvette átlõtt kalapját a földrõl.
- És most vegye ön ezt a két lövést úgy, ahogy önnek tetszik. Ha ezek egy orgyilkos lövései voltak, akkor önnek nagy okai vannak velem nem találkozni többé olyan helyen, ahol törvények uralkodnak; ha pedig egy sértett lovag lövései voltak, akkor tudnia kell önnek, hogy a legelsõ találkozásnál a lövés sora rajtam van...
Krisztyán Tódor felszakítá mellén ruháit két kezével, s heves kitöréssel kiálta:
- Ide lõjön ön, ha még egyszer szeme elé kerülök önnek! Lõjön agyon, mint egy veszett ebet! - Azzal felkapta kilõtt pisztolyát a földrõl, s odaerõteté azt Mihály kezébe. - Tulajdon pisztolyommal lõjön fõbe, ha még egyszer valahol útjában talál bárhol a világon. Ne is kérdezzen, ne is szóljon semmit, csak lõjön agyon!
És nem hagyott békét addig, míg az el nem fogadta a pisztolyt, s vadásztáskája zsebébe nem tette.
- Isten önnel! - monda neki Timár, s azzal otthagyta õt, és odább ment.
Tódor ott állt egy ideig, és utána nézett; aztán utána szaladt, és megállítá.
- Uram! Még egy szóra. Ön engem új emberré teremtett. Engedje nekem, hogy ha önnek valaha levelet írok, e szóval kezdhessem: „Atyám!” Borzalom és undorodás volt eddig elõttem ez a szó; hadd legyen ezután gyönyörûség és bizalom. Atyám! Atyám!
Tódor megcsókolá Mihály kezét hevesen, s azzal elrohant tõle, s a legelsõ bokornál, mely õt eltakarta elõle, hogy nem láthatá többé, leveté magát arccal a fûbe, és sírt. Igazán sírt.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Szegény kis Noémi csak ott állt óra hosszat az akácfa alatt, ahol Mihálytól búcsút vett. Teréza utána ment már, hogy fölkeresse, aztán õ is leült leánya mellé a fûbe, s elõvette kötését, hogy dolgozzék valamit.
- Hallottad, anyám?... Két lövés a túlsó parton!
Hallgatóztak. Nagy csend volt a rekkenõ melegben.
- Most újra két lövés! Anyám, mi volt ez?
Teréza megnyugtatólag biztatá:
- Vadászok lövöldöznek odaát, gyermekem.
De Noémi sápadt lett, mint az ákácvirágok ott feje fölött, s kezeit nyugtalan szívére szorítva, rebegé:
- Óh nem! Óh nem! Õ nem fog visszatérni soha.
És aztán olyan nagyon fájt a szívének, hogy mért nem mondta neki azt a rövid kis szócskát: „te!”, mikor olyan nagyon kérte?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
- Fabula uram! - mondá Timár hûséges sáfárjának - az idén nem viszik fel a búzát se Gyõrbe, se Komáromba.
- Megõröltetjük itt helyben lisztnek. Van két patakmalom az uradalomban; ehhez kibérlünk még harminc dunai malmot, azok meggyõzik a dolgot.
- De iszonyú nagy lisztes bolt kell ahhoz, ahol annyi lisztet eladjunk.
- Az is meglesz. Kis hajókra fogjuk rakni a terhet zsákokban, azokat felvontatjuk Károlyvárig. Ott ökrösszekerekre rakjuk, s elszállítjuk Triesztbe. Triesztben készen áll a hajóm, mely a lisztet tonnákra rakva elviszi Brazíliába.
- Brazíliába? - kiálta felijedten Fabula. - De már oda nem megyek.
- Nem is szándékozom odaküldeni Fabula uramat; oda más ember fog menni. Ön csak azt hajtja végre, ami Triesztig tart; az õrletést és a szállítást. A kasznároknak, molnároknak még ma kiadom a rendeletet, s ön távollétemben úgy fog intézkedni, mintha én magam volnék jelen.
- Köszönöm alássan! - monda Fabula uram, s nagyon lógott a feje, mikor Levetinczy úr irodájából eltávozott.
- Ez most megint valami óriási nagy bolondság lesz! - mondogatá magában, de úgy, hogy más is meghallhatta - Brazíliába lisztet küldeni Magyarországból. Hiszen tudom én, hogy mi az a Brazília! Tiszteletes Ónody uram alatt tanultam én geográfiát. Brazília fõvárosa Rio-Janeiro. Onnan hozzák a gyapotot meg a dohányt, a cukrot meg a kávét; ott vannak a leghíresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok, anglusok meg németek. Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy magyarnak is elegyedni. És méghozzá lisztet vinni oda! Egy olyan országba, ahol erdõszámra teremnek az olyan fák, amiket csak ki kell vágni, s a belseje tele van kész liszttel meg darával. A másik erdõben meg már a kész kenyerek függnek a fákon, csak le kell szedni az érett cipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a tengeren keresztül! Elõször is: mind megdohosodik, mire odaér. Másodszor: nem veszi azt ott meg senki. Harmadszor: sohase látja az a pénzét, akinek Brazíliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális, se vicispán. Egyszóval ez most megint valami hallatlan nagy bolondság Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, amihez Levetinczy uram eddig hozzáfogott, s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog visszatérni Brazíliából. Hanem azért mégiscsak nagy bolondság biz az!...
Tökéletes igaza volt Fabula uramnak. Timár maga is körülbelül egy véleményen volt vele.
Õ ezzel a szállítmánnyal mintegy százezer forint árú vagyont kockáztat.
Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött õ azzal a vággyal, hogy miért ne lehetne egy magyar kereskedõnek valami nagyobb feladatot is választani, mint örökösen hajót vontatni, búzára alkudni, kedvezõbb alkalom esetén a magas minisztériumok megbízásait elnyerni, országos kiadások csatornáját a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy mellékesen, nobel passzióból, megszorult mágnás uraknak ötven percentre pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik után koldusmódra összekapargatni? Hátha egy merészebb, nagyobb, szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedõre nézve e kisszerû kalmárkodásnál? Hátha lehetne valami hazai nevezetes árucikknek, amiben iparunk kiállja a versenyt, piacot nyitni a világkereskedelem nagy bazárjában?
Ez a külkereskedés már régi terve volt. Elõre tökéletesítteté mûmalmait, s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors elhatározásnak mégiscsak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorral találkozása dönté el határozatát.
A lisztkivitel mellékes volt már; fõ dolog volt az, hogy Timár az egész földtekét tegye maga és ez ember közé.
Akik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végzetett Timár, hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy sietteté azokat, amint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre, hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a mintaképe egy kereskedõnek! Milyen gazdag úr! Vannak igazgatói, ügynökei, biztosai, sáfárjai, felügyelõi, ispánjai, és õ mégis mindenütt maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a kereskedést!
(Tudták volna csak, hogy miben kereskedik!)
Három hét telt bele, hogy az elsõ hajó, tonnára vert magyar liszttel megrakodva, készen állt a trieszti kikötõben, horgonyait felszedni. A hajó neve volt „Pannonia”.
Szép, háromárbocos galliote volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert õ ott volt a hajórakodásnál.
De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy megnézze a hajóját, mikor az útnak indul. E nehány hét alatt folyvást Pancsován vagy Levetincen tartózkodott. Az egész vállalat a Scaramelli-cég neve alatt indult meg. Timárnak oka volt saját nevét nem kötni hozzá.
Csak levélben értekezett a megbízott Scaramelli-céggel.
Egy napon aztán levelet kapott Krisztyán Tódortól, melynek fölbontásakor legelõször is az lepte meg, hogy a levélben pénz van. Egy százas bankjegy. Az írott tartalom pedig ez volt:
Midõn ön e levelemet olvassa, én már a magas tengeren vagyok, a gyönyörû Pannonia födözetén, mint a Scaramelli-ház brazíliai ügynöke. Hálás köszönetemet küldöm önnek szíves ajánlatáért. A bankárház kéthavi fizetésemet elõre kiadta. Ebbõl én száz forintot küldök önnek azon szíves kéréssel: legyen szíves ez összeget a pancsovai vendéglõsnek a „Fehér Hajó”-hoz átadni. E szegény becsületes embernek ottjártamban adósa maradtam ezzel, most köszönettel megfizetem. Az ég áldja meg önt, amiért hozzám ilyen jó volt!
Timár könnyebbülten lélegzett fel. Ez az ember megjavult. Visszaemlékezik régi adósságaira, s azokat megtakarított pénzébõl fizeti.
Milyen jó érzés egy elveszett embert megszabadíthatni!
Megmenteni az ellenséget, ki életedre tört. Visszaadni õt az életnek, a világnak, a becsületnek. Egy világcsalóból becsületes embert alakítani át, a sárba esett gyöngyszemet megtisztítani. Az õskeresztyének korszakába illõ erény ez. Nemes lélek vagy!
Csak az a vádló szó odabenn mást ne mondana:
„Nem annak örülsz te most, hogy egy embert megszabadítottál, hanem hogy egy embertõl megszabadultál! És ha annak fogod hírét venni, hogy hajódat az óceánon elõfogta egy tavaszutói tornádó, és pozdorjává törve lisztestõl, emberestõl a tenger fenekére süllyesztette, annak fognál még csak szörnyen örülni. Nem gondolsz te most a lisztiparra, nem a nyereségre és veszteségre, hanem arra gondolsz, hogy ott a La Plata és az Amazon folyók mocsáraiból minden nyáron elõvánszorog a rettenetes pusztító rém, a sárgaláz, mely mint a tigris leskelõdik az újon érkezõ idegenre; száz közül hatvan áldozatul esik neki. Hátha ez is közöttük lesz?”
„Vagy még inkább megtörténhetik az vele, hogy a könnyelmû, heves vérû ember, abban az országban, ahol a szenvedélyek oly uralkodók, a játékbarlangoknak s a kreol nõk szép szemeinek áldozatául esik, meglopja, elvesztegeti a rábízott sok pénzt, bûnös lesz, szökni fog, s akkor is meg van halva rád nézve, meg az egész ismeretes világra nézve. Ez az, aminek te elõre örülsz!”
Timár olyan örömet érzett, mint akinek sikerült valakit megölni. Önvádaktól, távol aggodalmaktól izgatóan nyugtalanított örömet.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett ráismerni.
A máskor oly higgadt kedélyû ember minden tettében elárult valami nem szokott nyugtalanságot; egymással ellenkezõ rendeleteket adott ki, s elfeledte egy óra múlva, amit elrendelt; ha valahová elindult, fele útról visszatért; majd meg kerülni kezdte az üzletét, s úgy tett, mint aki nem törõdik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért.
Sokszor látták õt a Duna-parton fél napon át fejét lecsüggesztve sétálni, mint mikor valaki az õrüléshez közelít, s azon kezdi, hogy házától elfut. Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához senkit.
Levelei pedig, amiket az ország minden részébõl küldöztek utána, ott hevertek halommal az asztalán - felbontatlanul.
Az okos ember nem tudott egyébrõl gondolkozni, mint arról az aranyhajú leányról, akit ott látott a szigetparton utoljára, karját egy fatörzsre támasztva s fejét karjára csüggesztve.
Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint azt, hogy el fogja õt felejteni örökre.
Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtõl, az álomlátásból, amik elhatározzák, mit tegyen. Óh az álomlátások mindig azt az alakot hozzák eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak még õrültebb lett. Az égbõl pedig nem jött semmi jel számára.
Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai, üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását.
Odaült levelei halmazához, s elkezdte azokat egyenként felbontogatni.
Az lett belõle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi volt az elején.
Mindig csak azokból a kék szemekbül akarta olvasni, hogy mi van azokba írva.
Egyszer aztán nagyot dobbant a szíve, mikor egy levél akadt a kezébe, mely súlyosabb volt a többinél. Annak a címiratán megismerte a kéz írását.
Valami józan hidegség futott át erein.
Ez a levél eldönti lelke harcát.
Timéa ír, az angyali jóságú teremtés, a tiszta, hû nõ. Egyetlen gyöngéd szava úgy fog hatni a férfi kedélyére, mint az ébresztõ szózat a mámorálomban alvóra. Ez ismerõs vonások eléje fogják idézni a tündöklõ mártírarcot, s megtérítik õt újra.
Valami súlyos van a levélben. Az valami gyöngéd meglepetés lesz, valami emlék? Igen, igen! Holnap lesz a férj születésnapja. Óh! ez kedves levél, kedves emlék fog lenni.
Mihály gyöngéden nyitá fel a borítékot, felvágta a pecsétet rajta.
Legelõször is az lepte meg, hogy íróasztala kulcsa hullott ki belõle. Ez volt az a súlyos tárgy benne.
Ön íróasztala fiókjában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt!
Timár ezt a kulcsot akkor feledte íróasztala fiókjában, mikor éjjel titokban hazatért, s Athalie szavai úgy megzavarták agyát.
Tehát semmi egyéb, csak ez a kulcs! Semmi más hozzá, csak e nehány hideg szó!
Timár lehangoltan tette maga elé a levelet.
Most egyszerre valami rémületes eszme villant az agyán keresztül.
Ha Timéa ott találta íróasztala fiókjában azt a kulcsot, akkor meglehet, hogy kutatott is a fiókban. A nõk kíváncsiak, s szokták ezt tenni!... És ha kutatott, akkor talált ott valamit, amit ismernie kell... Mikor Timár Ali Csorbadzsi kincseit értékesíté, oly elõrevigyázó volt, hogy egyes mûremekeket nem bocsátott áruba, amik ha a piacra kerülnek, nyomra vezethetnek. Leginkább a gyémántokat adta el foglalat nélkül. Volt a kincsek közt egy gyémántokkal kirakott medaillon, ami egy miniatûrképet rejtett magában. E kép egy fiatal hölgy arca volt, kinek vonásai feltûnõen hasonlítottak Timéa vonásaihoz. Ez bizonyosan az õ anyja, ki görög nõ volt. Ha Timéa e medaillont megtalálta férje fiókjában, akkor megtudott mindent. Megismerte anyja arcképét; abból megtudta, hogy ez ékszer az apjáé volt; arról rájött, hogy apja kincsei Timár kezébe kerültek, s arról aztán az egész történetet legombolyíthatá: hogy lett Timár gazdag emberré, s hogy vette meg Timéát a saját kincsei árán.
Ha kíváncsi volt Timéa, akkor mindent tud - s akkor megveti férjét.
S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nõ ezáltal tudatni férjével: „ismerlek”.
Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e vagy lefelé a lejtõn? - Lefelé!
Mindegy már. Azt hitte. A nõ elõtt már le van álcázva. Ott többé az „arany embert” játszani nem lehet. A nagylelkût, a bõkezût, a jóltevõt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda.
- Mármost lehet rohanni lefelé.
Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.
De mégsem úgy akart elvonulni, mint vert fél.
Levelet írt Timéának, melyben fölkérte õt, hogy minden levelét, mely hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át, bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja, s ahol intézkedni kell, rendelkezzék teljhatalommal férje nevében: utalványozzon, vegyen át és adjon ki pénzeket saját belátása szerint; egyúttal visszaküldte neki íróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat, szerzõdéseket kell kikeresni, kéznél legyen az.
Mikor azt érezte, hogy titkához közel járnak, sietett egészen rávezetni a titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.
Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy hosszú idõre el fog utazni, de azt nem, hogy hová. Minden õt érdeklõ levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.
Levetincrõl késõ délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.
Még nehány nap elõtt babonás volt; az égtõl, az elemektõl várt titkos jeleket, amik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt határozva, hogy a szigetre átmegy.
Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek õt baljóslataikkal visszariasztani, sõt erõhatalommal megakadályozni.
Estefelé, amint a Duna-part hosszú jegenyecsalitja már látható volt, egyszerre valami fakóvörös felhõfolt támad az égen, s jön sebesen gomolyogva errefelé. A fuvaros bunyevác eleintén csak imádkozik nagyokat sóhajtva; de amint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra fordítja az áhítatos szót.
„A galambóci szúnyogok jõnek!”
Azok az ördög teremtményei, amiknek száma trillió, amik ott laknak a galambóci sziklák odúiban; egyszer-egyszer fölkerekednek, felhõszámra lecsapnak a síkságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban találnak.
A szúnyogfelhõ elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett volna utazni; az apró, fullánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe, szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak fékezhetõk többé, bõszülten fordultak vissza a szekérrel, s vágtattak feltartóztathatlanul északnyugat felé. Timár kockáztatta a szekérbõl kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a lovak a szekérrel elfutottak a világba.
Ha adott volna valamit az elõjelekre, ez már elég ok lett volna arra, hogy visszaforduljon maga is.
De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, amelyre az ember nem kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta, Timéa arra taszította elõre. Az indulat éjsarka és délsarka s az akarat vitte most már elõre.
Hogy lemaradt szekerérõl, megindult gyalog a Dunaparti jegenyés felé. Pedig fegyvere is ott maradt a szekéren, õ puszta kézzel menekült meg róla. Egy vastag fûzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a fegyvere. Azzal elkezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt. Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbé talált ki a bozótból, utoljára rábukkant egy rõzsekunyhóra, s elhatározta, hogy ott megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverõ rõzsekévékbõl, szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérrõl leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elõvette, s a parázsnál kenyeret, szalonnát pirított.
Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a dupla pisztolyt, amellyel Tódor reálõtt a kunyhóból. Talán éppen ez a kunyhó volt az. Az bizony meglehet.
Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lõporszaruját is a kocsin hagyta. Hanem arra mégis szolgált az a pisztoly, hogy fatalizmusában megerõsítse. Akire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami dolgának lenni a világban.
Erre a biztatásra nagy szüksége is volt, mert amint az éj leszállt, elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a közelben. Timár láthatá zöld fényû szemeiket villogni a sûrû berek közül. Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát rémségesen.
Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá csak a fenevadakat vissza.
Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai riaszták, aminõkkel a kígyók fogadják az embert, s lomha tömegek mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknõsbékára lépett.
Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rõzsekaró tüzes végével képzelmes ábrákat rajzolt a levegõbe. Talán saját gondolatainak tûzhieroglifjai voltak azok.
Milyen szomorú éj! Akinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye otthon; fiatal, szép nõ a háznál, akit feleségének nevezhet; aztán most egy dohos, gomba benõtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok vonítnak körülötte, s feje fölött a rõzsében lomhán csúszik végig a vízikígyó.
Kedélyes családi ünnepély ez itten.
És akarja, hogy így legyen; most már akarja.
Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt szokva, hogy minden reggel, minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, amin küzdelmes életében annyiszor keresztülment, az volt a menedéke, hogy imádkozott. Hitt az Istenben, és megmenekült, és amihez kezdett, az sikerült.
És ezen a félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni Istennel. „Ne láss meg, hol járok!”
Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Dacolt a sorssal.
Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behúzódtak berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról, s nemsokára rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Duna-partra vezetett.
Itt várt azután reá az új rémület.
A Duna szertelenül meg volt áradva.
A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamõs sárga iszapos hullámai nádgyökérrel, elsodort fûzfákkal voltak tele; a halászkunyhó, melyet Timár keresett, máskor magas dombtetõn állt, most a küszöbéig ért a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén fûzfa törzséhez volt kötve.
A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet. A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.
Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erõhatalmával.
Senki sem jár ilyenkor a folyón.
Itt a csodaszerû intés - vissza kell innen fordulni.
„Nem többé!” monda Timár. „Elindultam, odamegyek.”
A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson az evezõihez és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.
Azután beleült a csónakjába; zsebkendõivel hozzákötözte a lábszárait a kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét, s betaszította azt egy lökéssel a hullám közé.
Akkor azután elkapta az ár, és vitte magával.
A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdõket szaggatott ki gyökereikbõl; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg dacolt vele.
Egymaga evezett két evezõvel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen rohanó ár táncoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkezõ szél is azt akarta, hogy visszakergesse a partra, ahonnan elindult. De már nem engedett sem szélnek, sem hullámnak.
Fövegét ledobta lábaihoz, izzadságtól csapzott haját lobogtatta a szél, a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhannyal csapkodta arcát, de az sem hûtötte le. Melege volt. Melege volt attól a gondolattól, hogy talán Noémi most veszélyben van a kis szigeten. Ez a gondolat nem engedte karjait kifáradni.
A Duna, a szél erõszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és akarat még erõsebb. Timár itt ismert magára. Mennyi akaraterõ lakik szívében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, amit végzett: ár ellenében eljutni az Osztrova-sziget végcsúcsáig.
Az Osztrova-szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a víz. Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot elõrehajtani a fák között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután víz mentében ereszkedve juthasson a „senki szigetére”.
Mikor aztán kellõ messzeségre felvontatta csónakját, s azután kihatolt a sziget pagonyából, egy új, meglepõ látvány állt elõtte.
Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget egész alakjában szabadon állt a Duna-ág közepén. Az áradat a nádas felett hömpölygött, s a sziget fái úsztak benne; csak a téveteg szikla és környéke zöldült ki egy folton.
Timár lázas türelmetlenséggel bocsátá az árnak csónakját. Minden evezõnyomás közelebb hozta hozzá a téveteg sziklát, melynek koronája égszínkék volt a virító levendulától, oldala aranyos a sarkantyúvirág felfutó lugosától.
S mentül közelebb látszott a szikla, annál türelmetlenebb volt a közelítõ.
Már láthatta a gyümölcsöst, melynek fái derékig vízben álltak; de a rózsakert szárazon maradt, a kecskék, juhok oda szorultak fel.
Most hallhatja Almira örvendõ ugatását. A fekete állat kirohan a partra, ismét visszafut, megint elõjön, beleveti magát a vízbe, s eléje úszik a közeledõnek, onnan megint vissza.
Hát azt a rózsaszínû alakot látja-e Mihály ott egy virító jázminbokor aljában, ki egész a lábai alatt hömpölygõ víz széléig eléje jõ?
Még egy evezõnyomás: a csónak partot ér. Mihály kiszökik belõle, a csónakot elviszi a hullám: nincs rá szükség többé, nem ügyel rá senki, hogy kivonja a partra. Õk csak egymást látják.
Körös-körül az õs paradicsom; gyümölcstermõ fák, virágzó föld, szelíd állatok, körülzárva hullámkerítéssel és abban - Ádám és Éva.
A leány remegve, sápadva áll a közelítõ elõtt, s midõn az odarohan eléje, midõn maga elõtt látja, akkor egyszerre kitörõ indulattal veti magát keblére, s önfeledõ örömmel kiált:
- Visszajöttél! Te! Te! Te! - És ajkai, midõn megnémulnak is, még akkor is mondják, hogy „te, te, te!”.
Körül az õsparadicsom. Fejeikre a jázminbokor hullatja ezüstkoronáját, s a sárgarigók és fülemilék kórusa énekli a „goszpodi pomiluj”-t...