A CSALÁDI ÉKSZER

A túlparton ismét fölkereste Mihály a halászkunyhót.

Két dologgal volt tele a feje; az egyik az a kép, ami az est ködében szemei elõl eltûnt, a lomb övezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a sziklatetõn, ki kendõjével búcsúköszöntést lobogtat utána, míg láthatja; a másik a képzelet alkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? No hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú útjában az Al-Dunától hazáig.

Amint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok nem káromkodnak soha).

- Nézze, uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját innen; még a kunyhót is feltörte, s az evezõket is elrabolta. Óh! milyen nagy tolvajok vannak a világon.

Timárnak olyan jólesett, hogy valahára szemtõl szembe tolvajnak nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!

- De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! - monda a halásznak. - Ki tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben? Majd szerezzünk más csónakot. Most pedig, jó öreg, üljünk bele a kend ladikjába, s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.

A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idõ nagyon korán volt még, s Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen úton érkezett meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy szállítsa el Levetincre. Az volt az eszmejárása, hogy Levetincen tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta történtekrõl (annyi idõt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve új és meglepõ, ha Komáromba hazajut.

Levetincen volt egy emeletes úri lak, melynek egyik szárnyát az öreg tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt berendezve, annak egyik lépcsõzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e lépcsõn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául választott ki.

Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni, hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.

Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti poggyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos vászonöltöny, amit Noémi varrt a számára; mert ami öltözetben odaérkezett, az még a hûsebb idõszaknak volt szánva, s az is tépett, kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.

Ha a vadaskerten s a külön lépcsõn keresztül irodájába juthat, melynek kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, elõveszi úti bõröndjét, s miután a látszatot elõkészíté, mintha nagy útról érkezett volna, akkor fogja behívni a tiszttartót.

Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsõn feljutott írószobája ajtajáig.

Hanem amint azt fel akarta nyitni a kulccsal, megdöbbenve észlelé, hogy belülrõl a zárban már van egy másik kulcs.

Itt valaki van a szobában.

Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek nem szabad belépni. Ki az a vakmerõ?

Hevesen nyitá fel az ajtót, és betoppant a szobába.

És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön.

Íróasztala elõtt ült valaki, akit nem gondolt itt találni.

Az Timéa volt.

A túlvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentõbb rá nézve, mint ez a szelíd alak, fehér arcával, nyugodt tekintetével, midõn jöttére felállt az íróasztal mellõl, s a tollat letette kezébõl.

A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt elõtte, abban dolgozott.

Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem, hogy titkos útja végén éppen nejét találja legelõször; az öröm, hogy õt itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nõ itt dolgozik!

Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midõn Mihályt belépni látta, azután eléje sietett, s kezét nyújtá neki - szótlanul.

Ez a fehér arc még mindig talány volt férje elõtt; nem olvashatá ki belõle, tud-e mindent ez a nõ? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e vagy a feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak a lymphatikus véralkat élõ dermedtsége az?

Õ sem tudott Timéának mit mondani.

A nõ úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott voltát; a nõk tudnak látni, anélkül, hogy odanéznének.

- Örülök, hogy megjött ön már! - szólt halkan Timéa. - Mindennap vártam. A másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza. Addig én is készen leszek.

És azzal keresztbe fogta szájában a tollat.

Mihály megcsókolta Timéá kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta õt, hogy még az ajkát is csókolja meg.

Átment a másik szobába. Az öltözõszobája volt.

Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét, öltönydarabjait, fénymázas csizmáit, ahogy otthon. Mivelhogy föl nem teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett sejtenie, hogy a nõ mindennap így várta õt - és ki tudja, mióta?

De hogy jön ez a nõ ide? De mit csinál ez itt?

Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka hímzetekkel! Nem kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nõk a hímzésöltések hieroglifjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.

Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajon nem fogja-e valaki megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak, megkérgesedtek?

Mikor készen volt, s ismét átment írószobájába, már az ajtóban várta Timéa. Kezét karjába ölté, s azt mondá neki:

- Menjünk reggelizni.

Az írószobából az öltözõn keresztül kellett az étkezõbe átmenni. Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és azon három teríték. Kire vár ez mind?

Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik ajtón pedig belépett Athalie.

Ezé volt a harmadik teríték.

Athalie arcán eltitkolhatlan harag gyulladt ki, amint Timárt meglátta.

- Ah! Levetinczy úr, mégiscsak hazakerült ön valahára. Ez igazán szeretetre méltó ötlet öntõl! Azt mondani a feleségének: „Itt a kulcsaim, a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet”, s aztán öt hónapig még csak azt sem tudatni, hogy hol jár!

- Kérlek, Athalie! - csitítá õt Timéa.

- Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy úrral, hogy olyan soká távol volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtõl. Azt más is megteszi, hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe, s nem zavarja egymás mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól õszig itt ülni Levetincen, ahol paraszton meg szúnyogon kívül más élõ állat nincsen; reggeltõl estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni az irodába s nagy könyveket számokkal írni tele, a világ minden részébe leveleket küldözni, éjszaka késõ éjfélig angol, spanyol nyelvtant magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni, ez, uram, nem fiatal nõknek való mulatság!

- Athalie! - szólt szigorúan Timéa.

Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerõs étszerei és szokott pohara voltak föltéve. Itt õt mindennap várták. Itt az asztal mindennap meg volt számára terítve.

Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legõszintébb neheztelést olvashatá ki szemeibõl Timár.

Ez biztató elõjel volt rá nézve.

Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt, hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minõ mesét gondoljon ki, ha azt fogja tõle kérdezni, hol utazott?

Egy olyan mesét, amilyet Krisztyán Tódor szokott közrebocsátani, nemde?

De Timéa egy szóval sem kérdezte azt.

Két széket húzott az íróasztalhoz, s leülve férje mellé, a felnyitott üzletkönyvre tette kezét.

- Itt van, uram, az ön üzletének állása azon idõ óta, hogy ön annak vezetését rám bízta.

- S ön azt maga vezette?

- Én úgy értettem, hogy ön ezt kívánta tõlem. Megértettem önnek a levelébõl, hogy ön egy nagyszerû új vállalatot indított meg: a magyar liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nemcsak a vagyona, de kereskedõi hitele és becsülete is kockára van téve; sõt e vállalat jó sikerétõl egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál többet ér a hû felügyelés. Ezt tehát nem bízhattam másra. Rögtön lejöttem Levetincre az ön levelének vétele után. Ahogy ön meg­hagyta, magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendben fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan összeegyeznek.

Mihály bámulva nézte ezt a nõt, ki a kezén megfordult milliókat oly hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, újra kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet is tudott annál!

- A szerencse kedvezett az idén - folytatá Timéa -, s ami nálam kellõ tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.

Vajon mi beruházások tudnak egy asszonynak eszébe jutni?

- Önnek az elsõ kísérlete a Brazíliába küldött liszttel tökéletesen sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvence lett a dél-amerikai piacnak. Ezt írják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian egyhangúlag elismerik az ön fõügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét és becsületességét.

Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcsesség válik? Hol végzõdik ez egyszer?

- E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erõvel a megnyílt piacot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg félmillió forint ára lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, amivel minden versenyt le fog egyszerre szorítani.

Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség lakik, mint egy férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert nagy pénzt, hogy el ne szökjék tõle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot, megtízszerezve.

- Én azt hittem, hogy ön is így cselekedett volna! - szólt Timéa.

- Igen, igen - susogá Mihály.

- Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy amint mi e vállalathoz nagyobb erõvel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakra-fõre õrletik a lisztet, és tömik vele a tonnákat, s jönnek utánunk mind Brazíliába. Hanem azért ne legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül egyik sem érti a magyar liszt elõnyének a titkát.

- Hogyan?

- Talán ha valamelyik megkérdezte volna a feleségétõl, az meg tudta volna neki mondani. Én ezt így találtam ki. Az amerikai gabonapiac árjegyzékében sehol sem találok olyan nehézségû búzát, mint a magyarországi, tehát nekünk itt a nehéz búzából kell készítenünk a lisztet, hogy az amerikait legyõzzük. Én a legnehezebb árut használtattam hozzá. Itteni versenytársaink pedig mind a legkönnyebbet használják; ezért õk csalódni fognak, és mi maradunk felül.

Mihály egyik bámulatból a másikba esett. Míg õ hónapokon át a paradicsom tiltott gyümölcseinek érését leste, azalatt ez a gyönge nõ éjt-napot áldozott, hogy roppant üzletének terhével megküzdjön; foglalkozott a száraz, lélekfárasztó munkával, férje nevének új hírt, fényt, becsületet szerzett, vagyonát gyarapítá, magától minden élvet megtagadott; fiatal, szép alakját elrejté a mocsárvidék gabonatermõ pusztáiba; tûrt, fáradt, tanult; új nyelveket sajátított el, levelezett, alkudott, felügyelt; - még annál is többet tett: az üzlet titkaiba mélyeszté nõi lelkét, melynek csak az élet örömeit kellene keresni, és - most nem kérdezi a hazatérõ férjtõl: „hát te mit tettél azalatt?”.

Mihály azzal a félelemmel csókolta meg Timéa kezét, amivel egy kedves halottat csókolnak meg, aki már másé, a földé, aki már nem érzi a csókot.

Azalatt, míg õ a szigeten mámoros önfeledésben tölté a napokat, ha Timéára gondolt, azt képzelé: õ most keres magának mulatságot, utazhatik, tán fürdõre ment; pénz van kezében elég, azt teheti vele, amit akar; most azután látta, hogy mibõl állt Timéának a mulatsága. Számlákat vezetni, irodában ülni, levelezni és két idegen nyelvet megtanulni nyelvmester nélkül; - és mindezt a férjétõl kapott utasítás lélek szerinti fölfogása következtében.

A nõ egymás után értesíté õt a nagy kiterjedésû üzlet minden ágazatáról. Kiterjedt az a börzeüzletre, a földiparra, a szállítmányüzletre, a gyáriparra, a leszámítolásra, és ezeknek minden fejlõdményeirõl rendes és pontos számadást tárt a nõ férje elé. Consol, rente, metallique papírok árapálya, bérlet, albérlet, felesföld, regále, dézsma és robot, nehéz áru, könnyû áru, usance búza, speditõrköltség, calo, manco, tara, hajóteher, tonnasúly, külföldi mértékek és pénznemek rettenetes tömkelegében olyan biztosan járt-kelt, mint aki mindig azt tanulta. Gyakran pereket is kellett folytatnia, terhes szerzõdéseket kötnie, mik nagy tanulmányozást követeltek. Az mind a legrendesebben történt. - Mikor végiggondolt ezen a munkán Timár, akkor meggyõzõdött róla, hogy ha õneki magának kellett volna azt végeznie öt hónap alatt, reggeltõl estig minden órája igénybe lett volna véve: mibe kerülhetett hát még ez a munka egy fiatal nõnek, akinek még elébb mindent tanulnia kellett? Hisz annak nem lehetett arra ideje, hogy kinyugodhassa magát.

- De hisz az borzasztó munka, amit ön helyettem végzett, Timéa.

- Igaz, hogy a kezdet nehezen ment, hanem azután belejöttem, s nem volt terhemre. A munka jólesik.

Milyen szomorú szemrehányás. Egy fiatal nõ, kinek a munka a vigasz.

Mihály magához vonta Timéa kezét. Arcát mély szomorúság árnyékozá. Szíve olyan nehéz volt. - Csak azt lehetne tudni, mit gondol most Timéa?

Az a fiókkulcs nem ment ki Timár fejébõl.

Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem egyéb, mint egy rettenetes ítélõszék, mely megmutatja a különbséget a vádló és a vádlott között.

- Hát Komáromban nem volt ön azóta? - kérdé Timéától.

- Csupán egyszer, amidõn önnek a szerzõdését Scaramellivel kellett elõkeresnem íróasztalából.

Timár a vért érzé zsibbadni ereiben.

Timéa arca nem árult el semmit.

- Most vissza fogunk menni Komáromba - monda Timár -, a lisztüzlet rendben van; a lengõ áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg a télnél hamarább.

- Jó lesz.

- Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Svájcba, Olaszországba? Ahhoz ez az idõ legkedvezõbb.

- Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk együtt.

Hanem egy kézszorítás sem magyarázta, hogy „minek maradjunk együtt?”.

Mihálynak nem volt bátorsága egy hízelgõ szót mondani Timéának. Még hazudni is!

Pedig mennyit kellett elõtte hazudnia! Reggeltõl estig. Még maga a hallgatás is hazugság volt tõle, mikor Timéával szemközt állt.

Az üzleti iratok áttekintése a késõ ebéd idejéig tartott.

Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a nagytiszteletû esperes úr.

Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy amint Levetinczy úr megérkezik, õt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az érdemrendje is fel volt tûzve a mellére.

Amint belépett; azonnal rágyújtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek folyamában felmagasztalá Timárt mint az egész környék jóltevõjét. Megtette õt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égbõl; elmondá, hogy ez a lisztüzlet, amit õ ily nagyban megindított, nagyobbszerû vállalat mindennél, ami valaha Európából kiindult. Éljen a lánglisztbõl keletkezett lángész!

Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt, és sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan, s mondja ezt a felköszöntõ úrnak: „Hahaha! hiszen nem azért jöttem én erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba fickót eltávolítsak egy szép kisleány mellõl, s ha e bolondságból valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem. Nevessünk egy nagyot!”

Az ebéd fölött aztán megjött a jókedv. Az esperes úr és a tiszttartó egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa, hanem azért szerette a szépet, s nem volt fukar a bókokban Timéa és Athalie iránt, emiatt az élces tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát céltáblául.

A két jókedvû öregúr élcelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de mindannyiszor, midõn Timéa jéghideg arcára tévedt tekintete, félbeszakadt ajkán a kacaj.

Õ zálogban hagyta a jókedvét valahol másutt.

Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öregúr csintalan célzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélnivalójuk lehet egymással.

- Bizony jól teszik már, ha elmennek! - súgá Athalie Timárnak. - Timéának esténkint olyan erõs fõfájása szokott lenni, hogy fél éjszakán át nem alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.

- Timéa, ön beteg? - szólt Timár gyöngéden.

- Nincs semmi bajom! - felelt Timéa.

- Ne higgyen ön neki. Amióta Levetincen vagyunk, borzasztó fõfájásai vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz levegõtõl. A minap már õsz hajszálakat találtam a fején. Hanem õ tagadja a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.

Timár a kínpadra vont bûnös tortúráját érzé lelkében.

És nem volt bátorsága azt mondani nejének: „Ha szenvedsz, engedd, hogy ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!”

Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani: „Noémi!”, s azt meghallja az a nõ, ki fél éjszakán át nem alszik eltagadott gyötrelmek miatt.

Neki kerülnie kellett nászágyát...

Másnap útra keltek haza Komárom felé. Postakocsival utaztak. Elsõ nap Mihály benn ült a két hölggyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült még meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.

Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a titokrejtõ, semmit el nem áruló arcot; azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.

Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalie-tõl a rossz utak, a rekkenõ hõség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leckéjébõl. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor ecetes, a víz szemetes, az emberarcok ijesztõk, õ az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, aki olyan ideges?

Ezt az egész úton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy panaszhangot.

Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta õket, hogy õ már megõszült az egyedüllétben. Pedig dehogy õszült meg; inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.

Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arc márványhidegsége alatt.

Mikor nejét szobájába kísérte, Timéa átadá neki íróasztala fiókjának kulcsát.

Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerzõdést kikeressen iratai közül.

Az íróasztal egy régi mûvû bútordarab volt, melynek felsõ részét egy gömbölyû redõnyszerû födél zárta le, amit fel lehetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerzõdések, a kisebbekben az értékpapírok és ékszerek. Az egész szekrény mahagóni színre festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelõ, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni. Timéának meg volt magyarázva ez a fogás: õ tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni.

Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, amiket nem volt tanácsos piacra vinni. Ilyen ékszereknek ismerõik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, akik ráismernek a rendkívüliségekre: ez a kõ, ez a kámea errõl a helyrõl való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá? Azt a „megszerzõnek” csak a harmadik ivadéka veheti elõ, akinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá.

Ha Timéa kíváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor õ is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melybe az õ arcához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.

Tudni fogja azt, hogy Timár az õ apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bûnös út vezette õt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkût azzal szemközt, akit megfosztott.

Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerû halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanút is költheti lelkében, hogy itt is Timár keze mûködött.

És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mint jelent az az önfeláldozó hûség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére, becsületére, amit Timéa tanúsít? Egy fennkölt léleknek mély megvetését egy porban csúszó ember irányában, kinek nevét viseli, akinek kezére esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!

Ez elviselhetetlen volna a férjre nézve.

Bizonyosságot kellett magának szereznie efelõl.

Még egy hazugságot kellett segítségül hívni.

Kivette fiókjából a gyémántkeretes arcképet, s átment vele Timéához.

- Kedves Timéa! - szólt Mihály, neje mellé leülve. - Én e hosszú idõ alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön késõbb. Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú arcképpel kínált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az ékszert megszereztem, és elhoztam önnek.

Minden kockára volt téve.

Ha Timéa arca ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvûségben marad, ha feddõ, sötét szemei szárazon villannak az ékszerrõl a férj arcára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: „Te nem vetted az ékszert Scutariban - itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?”

És akkor Timár el van veszve...

De nem az történt.

Amint Timéa meglátta azt az arcképet, egyszerre átváltozott az arca. Oly indulat, minõt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arcképhez, s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könnyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arca elkezdett élni!

Mihály meg volt mentve.

Timéa keblébõl kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni.

Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult; sohasem hallotta õ azt Timéától.

Ez pedig, amint meglátta azt a másik nõt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kacagással vegyült hangon mondá neki:

- Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám... Õ megszerezte ezt nekem!

És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:

- Köszönöm... Óh! nagyon köszönöm.

És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idõ, hogy ezt a hálarebegõ ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.

Hanem a szívdobogás azt mondá neki; „Ne lopj!”

Most már rablás volna ez ajkról a csók. A „senki szigetén” történtek után.

Mást gondolt.

Visszament szobájába, s mindazon rejtett ékszereket, amik még fiókjában voltak, elõszedte.

(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt elõtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!)

Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetincre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.

- Még nem mondtam el mindent! - szólt Timéához. - Ugyanott, ahol az arcképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem azokat az ön számára. Fogadja el tõlem.

És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó halmaza egészen elborítá a hímzett köténykét. Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.

Athalie az irigységtõl sápadtan állt ott, bosszúállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult; arca ismét márványhideg lett, egykedvûen tekintett az ölébe halmozott drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel!