| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór Az arany ember IntraText CT - Text |
Timár legboldogabb napjait tölté kettõs életének.
Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy másik élete is van, amibe mindig vissza kell térnie.
Ha tudna rá valami utat-módot, hogy ettõl a másik élettõl el tudja szakítani magát, milyen békében élhetne itten.
Pedig azt igen egyszerûen elérhetné. Csak nem kellene innen többet eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három évig, azután elfeledné a világ, õ is a világot, s megmaradna neki Noémi.
A nõiségbõl mindaz egyesülve van benne, ami kedves, és hiányzik nála mindaz, ami bántó. Szépsége nem az az egyhangú szépség, amit a tetszelgés oly hamar megunottá tesz; ez minden kedélyváltozatnál új varázsban tûnik fel. Gyöngédség, szelídség és hév egyesült kedélyében. Együtt és összhangzatban él benne a szûz, a tündér és a nõ. Szerelmének semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, akit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon aprólékos figyelmével minden kényelmérõl gondoskodik; munkájában segít neki fáradhatatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja õt. Alázatos az iránt, akirõl tudja, hogy õt imádja. És midõn azt a gyermeket ölébe veszi, s vele játszik, akkor meg kell õrülnie annak, aki õt magáévá tette, és mégsem tette azzá.
De Timár még nem volt egészen megõrülve.
Az ár igen nagy! Még ehhez a kincshez mérve is nagy.
„Egy ifjú nõ egy mosolygó gyermekkel az ölében.”
De az ár egy egész világ! Otthagyni abban milliókra menõ vagyont, társadalmi állást, magas rangot, fõúri barátokat; megkezdett nagy vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétõl nagy hazai iparágak jövendõje függ. És ráadásul még Timéát!
Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit odavesse a világnak; a víz fenekérõl jöttek, menjenek a víz fenekére vissza megint! De azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a fehér arcú nõ, ki az õ hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még ez életben boldog legyen - egy más ember által.
Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szívében.
A nõ, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára.
Õ pedig éli a boldog napokat ott, ahol szeretni tudnak.
S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, amit a kitanult pallér most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak emelve a falak, szép simára gyalult diófa derekakból, olyan szépen összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a tetõzet is, s befödelezve székely módra halpikkely alakúra faragott széles zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig lehetett hallani danáját a mûhelyül használt új házban a gyalulás, fûrészelés közben.
Mint a legszorgalmasabb kézmûvest, csak a sötét est szólította el mûhelyébõl. Akkor aztán megtért a kunyhóhoz, hol ízletes estebéd várta, s vacsora után kiült a kunyhó elõtti kis padra, rágyújtott a cseréppipára, Noémi mellé ült, felállította térdeire a kis Dódit, és iparkodott vele elõadatni, hogy mit tanult ma megint. Egy szót.
A világ minden bölcsességénél nem nagyobb tudomány-e az az egy szó?
- Mennyiért adnád oda Dódit? - kérdezé egyszer tréfás enyelgéssel Noémi. - Ezért az egész földért, tele gyémántokkal?
- Nem, ezért az égért, tele angyalokkal.
A kis Dódi pedig nagyon jó kedvében volt akkor, pajkos kézzel megfogta Mihály szájában a pipát, és addig rángatta a száránál fogva, míg kivette a fogai közül, s akkor aztán nagyhamar eldobta a kezébõl. A pipa bizony cserépbõl volt, és eltörött.
Timár hirtelenkedett az igazságszolgáltatásban, ráütött könnyedén a kárt tevõ gyermek kezére, amitõl az szörnyen rábámult, s aztán elbújt Noémi keblére, és elkezdett pityeregni.
- Látod - szólt Noémi szomorúan -, egy pipáért is odaadnád; pedig az csak cserépbõl volt...
Mihály nagyon megbánta, hogy ráütött a Dódi kezére. Kérlelte is aztán hízelkedõ szóval, meg is csókolta azt a megütött kis kezet; de a gyermek csak egyre szepegett, s eltakarta az arcát Noémi mellkendõjébe.
A gyerek aztán egész éjjel rossz volt. Nem akart aludni; sírt. Timár megharagudott rá; azt mondta: akaratos rossz természet lesz benne, amit idejekorán ki kell belõle irtani. Noémi oly szelíd feddõ tekintetet tudott azért a szóért rá vetni.
Másnap szokottnál korábban elhagyta a tanyát Timár, s ment a mûhelyébe, de dalolni nem hallották egész nap. A munkát is félbehagyta kora délután, s mikor a tanyára érkezett, láthatá Noémi tekintetén, hogy az egészen meg van rémülve láttára. Timár arca egészen ki volt kelve színébõl, alakjából.
- Valami bajom van! - monda Noéminak. - A fejem olyan nehéz, a lábaim alig bírnak; minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm.
Noémi sietett a belsõ szobában ágyat vetni Mihálynak, s segített neki a levetkõzésnél. Aggódva vette észre, hogy Mihály kezei oly hidegek, és lélegzete oly forró.
Teréza asszony odasietett, megtapintá homlokát, kezeit, s azt tanácsolá neki, hogy csak takarózzék be erõsen, mert hideglelést fog kapni.
Mihály pedig úgy érzé, hogy annál valami rosszabb közelít rá. Azon a vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései terjeszték azt szokatlan mérvben.
Még mikor a fejét letette a vánkosra, annyira eszméleténél volt, hogy elgondolja, mi lesz abból, ha õ most itt a forrólázt megkapja; orvos nincs közel, ki rendszeres segélyt tudjon nyújtani, itt meghalhat. Sohasem tudják meg, hová lett. Mi lesz Timéából? De mi lesz Noémiból?
Ki fogja majd pártját az elhagyott Noéminak, ki özvegy lesz, mielõtt asszony lett volna? Ki neveli fel majd a kis Dódit? Mi sors vár rá, ha megnõ, ha Mihály a földben lesz már?
Hát Timéának ki mondja meg, mikor tegye fel, mikor vesse le az özvegyi fátyolt? Halála napjáig várjon-e az õ visszatértére?
Hogy fog két asszony holtig boldogtalan lenni õmiatta!
És azután még arra is tudott eszmélni, hogy majd ha õ hagymázos önkívületbe jut: miket fog õ akkor kibeszélni ezen nõk elõtt, kik éjjel-nappal virrasztanak majd fölötte? Hogy fog elõttük rémledezni kincseinek számáról, hivatalnokairól, palotáiról; halavány arcú feleségérõl, hogy fogja Timéát látni, maga elõtt, õt néven szólítani, feleségének nevezni! És Noémi ezt a nevet ismeri már.
Irtózat volt Timárra nézve még tiszta ésszel arra gondolni, hogy majd nemsokára fog rá jõni olyan állapot, amiben akarata ellen minden titok elhagyja szíve rejtekhelyét, s mást uraló ajka el fogja mondani lázrohamában, hogy õ kicsoda.
A testi fájdalmakon kívül még egy bántotta: az, hogy Dódit miért ütötte meg tegnap. Ez a csekélység most, mint egy bûnsúly nehezedett lelkére.
Mikor lefeküdt, oda akarta magához vitetni a gyermeket, hogy megcsókolja.
- Noémi! - rebegé forró lélegzettel.
- Mit kívánsz? - suttogá Noémi.
De már akkor nem tudta, hogy mit akar.
Amint az ágyba feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a láz. Erõs testalkata volt, az ilyent leghamarább ledönti, s legjobban megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek.
Ettõl a perctõl kezdve szüntelen félrebeszélt.
És minden szót, amit beszélt, hallani kellett Noéminak.
A kór maga nem tudott magáról semmit.
Az, aki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az igazi ember volt, akinek nincsenek titkai; aki azt beszéli ki, amit tud.
A hagymázbeteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az õrültség képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak az álomképek, az az egy központot képezõ alak mindig újra elõjön képleteikbõl.
Timár lázálmainak is volt egy ilyen uralgó alakja: egy nõ. De az a nõ nem Timéa volt, hanem Noémi. Õróla beszélt mindig. Timéa nevét ki nem mondá soha. Az nem foglalta el lelkét.
És lázszavait borzalom és gyönyör volt Noéminak hallani.
Borzalom, mert oly idegen dolgokat beszélt, oly ismeretlen világokban hordta magával, hogy rettegnie kellett a láztól, mely ily csodákat látni késztet; de gyönyör volt azokat hallani mégis, mert örökké és örökké csak õróla beszélt.
Egyszer excellenciás urak palotájában járt, s beszélt egy nagy úrhoz.
„Kinek adja excellenciád ezt az érdemkeresztet? Én ismerek a senki szigetén egy leányt, senki sem érdemli meg úgy, mint õ. Adja annak. Noéminek híják. Hát a másik neve micsoda? Másik neve? Hát szokott a királynéknak másik nevük is lenni?”
„Elsõ Noémi: Isten kegyelmébõl a senki szigetének s a rózsák berkének királynéja.”
Aztán tovább alakította az eszme képét:
„Ha én király leszek a senki szigetén, minisztériumot alakítok; a húsra felügyelõnek megteszem Almirát; a tejre felügyelõnek megteszem Narcisszát. Sohasem kérek tõlük számot, s úgy fogom õket nevezni, hogy »híveim«.”
Azután meg palotáiról kezdett beszélni:
„Hogy tetszenek teneked, Noémi, ezek a tervek? Ez az aranyozás a padmalyon? az aranylapra festett táncoló gyermekek? olyanok, mint a kis Dódi. Ugye, olyanok? Kár, hogy olyan magasan vannak. Te fázol ebben a nagy teremben? Én is. Ugye, mennyivel jobb abban a mi kis kunyhónkban a tûzhely mellett? Jere, menjünk oda! Én nem szeretem ezeket a magas palotákat. Ezt a várost a földindulás szokta látogatni. Félek, hogy ránk szakad a boltozat. Onnan a kisajtóból valaki leskelõdik ránk. Egy irigy nõarc van ott. Ne nézz rá, Noémi. Megver a szemével. Valaha övé volt e ház, s most ide jár kísérteni. Nézd, gyilok van a kezében, téged akar megölni vele. Siessünk innen!”
De a sietésnek ott volt az akadálya; a roppant sok pénz.
„Nem tudok felkelni! Agyonnyom ez a sok arany. Mind itt fekszik a mellemen. Vegyétek el rólam. Ah! besüllyedek az aranyba. A tetõ beszakadt, s a padlásról mind rám ömlik az arany. Megfulladok. Noémi, nyújtsd kezedet; húzz ki ez iszonyú aranyhalom közül!”
Keze akkor is Noémi kezében volt, s Noémi rettegve gondolta el, minõ szörnyû hatalom lehet az, mely a szegény hajóst ily kínzó aranyálmokba erõszakolja!
Azután megint csak Noémi jött elõ.
„Te nem szereted, Noémi, a gyémántokat? Bohó vagy. Azt hiszed, hogy az, ami a gyémántokban tûz, az éget? Ne félj tõle! Hah! Igazad van. Valóban éget. Ezt én eddig nem tudtam. Hisz ez a pokol tüze. A neveik is rokonok: diamant, diabolus! Beledobjuk õket a vízbe, ugye? Rakd le magadról. Beledobjuk a vízbe, ugye? Én tudom, honnan kerültek elõ. Visszaviszem oda. Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a lélegzetedet, és imádkozzál. Amíg kibírod, hogy újra lélegzetet végy, én is kibírom oda alant. Csak az elsüllyedt hajóba megyek, annak a kabinjába. - Hah, ki fekszik itt ezen az ágyon?”
Akkor olyan rettegés fogta elõ, hogy felugrott fekhelyérõl, és futni akart. Noémi alig bírta õt visszaerõszakolni fekhelyére.
„Valaki fekszik ott azon az ágyon!”
„De nem szabad a nevét kimondani.”
„Nézd, hogy süt be az ablakon a vörös hold! Csukd ki innen a holdvilágot. Nem akarom, hogy szemembe nézzen. Hogy közelít egyre felénk! Húzz függönyt az ablak elé!”
Pedig úgyis le volt függönyözve az ablak, s ott künn sötét az éjszaka.
Azután, mikor enyhült az agy forrósága, akkor azt mondá Noéminek:
„Óh, milyen szép vagy gyémántok nélkül, Noémi!”
Majd megint másfelé tért rémlátása.
„Az az ember talppal áll felénk a föld másik oldalán. Ha a föld üvegbõl volna, éppen idelátna reánk. De ahogy én látom õtet, úgy lát õ is engem. Mit csinál odaát? Csörgõkígyókat szed. Minek szedi a csörgõkígyókat? Hogy majd mikor visszajön, itt ezen a szigeten eleregesse. Ne eresszétek ide! Ne hagyjátok visszajönni. Almira, Almira! Ébredj! Tépd össze! Aha! Most egy óriáskígyóra bukkant, az megkapja õt, elnyeli. Huh! milyen borzasztó az arca! Csak ne látnám, mikor a kígyó elnyeli! Csak ne nézne rám így! Már csak a feje van kinn, és mégis egyre rám néz. Óh! Noémi, takard el az arcomat, hogy ne lássam!”
„Egy egész flotta úszik a tengeren. Mivel van tele? Liszttel. Most jön a forgószél, a tornádó, megkapja a hajókat, felragadja a felhõkbe, összetöri pozdorjává. A liszt mind szétömlik. Az egész világ fehér lesz tõle. Fehér a tenger, fehér az ég, fehér a szél; a hold kibukkan a felhõk közül, s nézd, hogy festi be vörös pofáját a szél egyszerre liszttel. Nézd, olyan mint egy rezes képû vén banya, aki hajporozza az arcát. Noémi, nevess.”
Noémi pedig kezeit tördelte, és reszketett.
Óh! a szegény teremtés éjjel-nappal ott volt Mihály ágya mellett. Nappal ott ült mellette egy széken; éjszakára a hárságyat odahúzta az õ fekhelye mellé, s ott hált a közelében, nem gondolva arra, hogy a hagymáz ragályos. Gyakran odatette a fejét Mihály vánkosára, annak izzó homlokát arcához szorítva és száraz ajkairól lecsókolva a forró lázsóhajtást.
Teréza asszony ártatlan háziszerekkel igyekezett a lázat enyhíteni, s az ablakokat leszedé, hogy a szabad lég járhassa a kis szobát: a hagymáznak legjobb gyógyítója.
Megmondá Noéminek, hogy a láz emberi számítás szerint tizenharmadik napon eléri válságát, akkor fordul meg vagy életre vagy halálra.
Óh! mennyit térdelt e napokon, e hosszú éjszakákon át Noémi a beteg ágya elõtt, imádkozva a látogató Istenhez, hogy legyen irgalommal szegény szíve iránt! Adja vissza az életnek Mihályt; inkább ha áldozat kell a sírnak, itt van õ, vegye õtet el cserébe. Hadd haljon õ meg Mihály helyett.
S a sorsnak tetszik néha az irónia!
Noémi az egész világot kínálta cserébe a rettenetes halálnak, saját magát is beletudva, hogy Mihály megmaradjon. Azt hitte, jó emberrel van dolga, aki alkudni enged magával.
Hát a rettenetes angyal elfogadta az alkut.
A tizenharmadik napon Mihálynak elmúltak a lázálomlátásai, fejének forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; ami jelentheti az életre térést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól, indulatrohamoktól megõrzik; s a beteg ilyenkor oly ingerlékeny. Pedig felgyógyulása attól függ, hogy kedélye nyugton maradjon; egy felgerjedés halála lehet.
A tizennegyedik nap egész éjjelén ébren virrasztott Noémi Timár kórágya mellett; még a kis Dódihoz sem ment ki, hogy egyszer megtekintse. Az ott aludt ez idõ alatt Teréza asszony mellett.
A tizennegyedik nap reggelén azt súgá Teréza Noémi fülébe, mikor Mihály mély álomba szenderült, hogy „a kis Dódi nagyon beteg”.
A kis Dódinak torokgyíkja kezdõdött. A legveszélyesebb betegségük a gyermekeknek, amelybõl az orvosi tudomány is keveset tud megmenteni.
Mihály éppen aludt, mikor Teréza ezt megmondta Noéminek.
Noémi rémülten sietett ki a gyermekhez. A kis ártatlan teremtés arca egészen el volt változva. Nem sírt az; ennek a betegségnek nincsen panaszhangja, de annál rettenetesebbek a kínjai!
Óh! az borzasztó, egy gyermek, aki panaszkodni nem tud, s akin az emberek segíteni nem tudnak!
Noémi elmerevült tekintettel bámult anyjára; mintha kérdezné: „Hát itt nincsenek szereid?”
Teréza nem állhatta ki ezt a tekintetet.
„Annyi nyomorulton, szenvedõn, haldoklón tudtál segíteni; egyedül ennek a számára nincsen semmi tudományod?”
Noémi leborult a gyermek ágyacskája mellé, odaérteté ajkát ajkához, s suttogva rebegé:
- Mi bajod, kedvesem? parányim? angyalkám? Nézz rám a te szép szemeiddel!
A gyermek pedig nem akart a szép szemeivel nézni. És mikor aztán a sok csókra, könyörgésre feltekintett, valami oly ijesztõ volt e szemsugárban. Egy gyermek nézése, aki már megtanult a haláltól félni.
- Óh! ne nézz rám így, ne nézz rám.
A gyermek nem sírt, csak rekedten köhögött.
Jaj, csak az a másik beteg odabenn meg ne hallja ezt!
Noémi reszketve tartá karjai közt a gyermeket, s aközben arra hallgatott, hogy a másik szobában alvó nem ébredt-e még fel.
Mikor maghallá a szavát, akkor otthagyta a gyermekét, és átment Mihályhoz.
Mihály az idegláz forró rohamának elmúltával a visszahatás lankadtsága alatt szenvedt. Ingerlékeny volt és haragos.
- Hol jártál? - förmedt Noémire. - Egészen magamra hagysz. Sohasem vagy itt, mikor valamire szükségem van.
- Óh! ne neheztelj! - kérlelé õt Noémi. - Friss vízért voltam neked.
- Mért nem megy Teréza? Egyéb dolga sincsen. Itt nyitva az ablak; valami patkány bejöhet, mikor alszom. Nem látsz valahol egy patkányt?
Az ideglázasnak olyan megrögzött réme a patkánylátás.
- Nem jöhet be, kedvesem, szúnyogháló van az ablakon.
- Úgy? Hát hol van az a friss víz?
Noémi adott neki vizet. Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni?
Noémi tûrte szelíden a szidást.
És aztán, mikor Mihály elaludt, ismét kiszökött Dódihoz.
Úgy váltották fel egymást, hogy amíg aludt Mihály, addig Teréza ült az ágya mellett, s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminek, hogy mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket, s ott lehetett Mihály mellett.
Ez így ment aztán a hosszú éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött egyik beteg ágyától a másikéhoz.
És Mihályt folyton hazugságokkal kellett tartania, hogy hol járt most.
Mert a betegek oly gyanakodók! Meg vannak felõle gyõzõdve, hogy az egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó csalást kövessen el ellenük.
Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a szenvedélynek, egy ijedség, egy felgerjedés elég a meghalásra.
Aki velük bánik, el kell szánva lennie, hogy mártír legyen.
A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. És Noéminek nem volt szabad sírnia.
Nem volt szabad sírnia, hogy Mihály a szemein meg ne lássa, hogy sírt, s azt ne kérdezze tõle: miért sírtál?
Másnap reggel Timár már könnyebbülten érezte magát; azt mondta, hogy valami húslevest szeretne enni.
Noémi sietett neki elõhozni; készen volt tartva. A beteg felszürcsölte azt, s azt mondá, hogy jólesett.
Akkor aztán Mihály azt kérdezte tõle: „Hát a kis Dódi mit csinál?”
Noémi megijedt: azt hitte, Timár észre fogja venni, hogy a szíve milyen nagyot dobbant erre a szóra.
- Alszik? De hát miért alszik ilyenkor? Talán beteg.
- Hát mért nem hozod ide hozzám, mikor ébren van?
- Mert olyankor meg te alszol.
- Igaz. Hát majd egyszer, mikor én is ébren leszek, meg õ is, akkor hozd ide, hadd lássam.
És a gyermek egyre rosszabbul lett.
És Noéminek folyvást el kellett titkolnia Mihály elõtt, hogy Dódi beteg, s hazudozni neki a gyermekrõl mindenféle meséket; mert Mihály folyvást csak róla tudakozódott.
- Játszik-e Dódi azzal a kis faemberrel?
- Óh nagyon játszik (...azzal a szörnyû csontemberrel!).
- Igen sokat beszél (...nemsokára odafenn az Istennel!).
- Vidd oda neki tõlem ezt a csókot.
S Noémi elvitte neki a búcsúcsókot.
Reggel az ébredõ beteg ismét egyedül találta magát szobájában.
Noémi azt az éjszakát a gyermek mellett virrasztá át. És nézte annak halálküzdelmét, és visszafojtotta a könnyeit szívébe. Hogy nem szakadt meg bele a szíve?
Mikor Mihályhoz belépett, ismét mosolygott.
- A kis Dódinál voltál? - kérdezé a beteg.
...Óh, hiszen éppen akkor fogta be Noémi a szemeit az örök álomra!
És nem volt neki szabad a fájdalmat elárulnia. Mosolyognia kellett a beteg elõtt.
Délután ismét érzékeny kedélyben volt Mihály; amint a nap lefelé haladt, idegbántalmai súlyosbodtak. Noémit szólítá, ki a másik szobában volt.
Noémi sietett be hozzá, s szeretetteljes arccal tekinte reá.
Hanem a beteg rosszkedvû volt és gyanakodó.
Észrevette, hogy Noémi ruhájába elöl egy varrótû van tûzve, belefûzött selyemszállal.
- Ah! te már varrsz is? Ráérsz most? Miféle piperét varrsz magadnak?
Noémi rátekintett, és gondolá magában:
(„A kis Dódi halotti ingecskéjét varrom.”)
Mihály ízetlen fanyalgással monda rá:
És Noémi mosolyra vonta arcát, s azt felelé rá: „Igaz!”
Mihályt most már az álmatlanság kezdte el gyötörni. Nem bírta szemeit álomra erõszakolni. És ezalatt folyvást azzal veszõdött, hogy mit csinál a kis Dódi. És egyre küldözte ki hozzá Noémit, hogy nincs-e valami baja.
És Noémi valahányszor kiment; megcsókolá ravatalon fekvõ kis halottját, és beszélt hozzá nyájas, hízelgõ szavakat, hogy Mihályt elámítsa velük: „Kis Dódim, kedves Dódim! Alszol-e még? Szeretsz-e még?”
S aztán visszajött Mihálynak mondani, hogy nincs a kis Dódinak semmi baja.
- Olyan sokat alszik az a gyermek! - monda Mihály. - Mért nem költöd fel?
- Majd felköltöm! - szólt Noémi szelíden.
Azután egy percre elszunnyadt Mihály, csak egy percnyi álom volt az, melybõl hirtelen felriadt. Azt sem tudta, hogy aludt volt.
- Te Noémi - monda -, a Dódi énekelt! Én hallottam, hogy õ énekelt. De milyen szépen tud énekelni.
Noémi szívére szorítá két kezét, s emberfölötti erõvel fojtá el fájdalma kitörését.
Az égben énekel õ már, az angyalok kardalában, a milliónyi szeráfimok között, ott hallottad õt énekelni!
Estefelé kiküldte Mihály Noémit.
- Eredj, fektesd le a Dódit. Csókold meg helyettem is.
- Mit mondott Dódi? - kérdezé a visszatérõtõl.
Noémi nem tudott neki felelni, csak odaborult rá, és ajkaira nyomta csókját.
- Ezt mondta? - szólt Mihály. - A kedves! - S ettõl a csóktól aztán elaludt. A maga álmából küldött neki a gyermek.
Másnap reggel megint csak a gyermekrõl beszélt Mihály.
- Vigyétek ki a kis Dódit a szabadba; nem jó neki a szobában lenni mindig. Vigyétek ki a kertbe.
Teréza még az éjjel megásta a sírt egy szomorúfûzfa tövében.
- Eredj ki te is vele; maradj odakinn vele! - biztatá Mihály Noémit. - Én majd addig szendergek itt benn. Olyan jól érzem már magamat.
Noémi kiment a beteg szobájából, ráfordítva a kulcsot az ajtóra, s azután kivitték a kis hazatért angyalt, és átadták az õ örök anyjának, a földnek.
Noémi nem akarta, hogy dombot emeljenek föléje. Ha azt Mihály meglátja, mindig ott fog fölötte búslakodni, s azzal egészségének árt majd. A sírhalom helyett sima virágágyat körített a fa tövében, s annak a közepébe odaültetett egy rózsafát, egyet azok közül, miket Mihály maga oltott, tiszta fehér virágú rózsát, amibe semmi más szín nem vegyült.
Mihálynak az volt az elsõ szava hozzá: „Hol hagytad Dódit?”
- Kis fehér zubbonykája kék szalagokkal.
- Az nagyon jól illik neki. Jól be van takarva?
- Hozd ide azután, ha ismét kimégy.
Ennél a szónál nem todott Noémi tovább a szobában maradni, kiment az udvarra, Teréza nyakába borult, hevesen magához szorítá anyját, de mégsem sírt. Nem volt szabad.
Azután tovább õdöngött. Elment ahhoz a szomorúfûzfához, leszakított egy félig nyílt bimbót arról a fehér rózsáról, s visszatért Mihályhoz. Teréza követte.
- Nos, hát hol van Dódi? - kérdé Mihály türelmetlenül.
Noémi pedig odatérdelt az ágyához, s negédesen, mosolyogva nyújtá oda neki - azt a fehér rózsát.
Mihály elvette a rózsát, s szagolni kezdé.
- Milyen különös! - mondá. - Ennek a rózsának semmi szaga nincsen; olyan, mintha valami halottnak a sírján termett volna.
Noémi fölkelt az ágy mellõl, és kiment.
- Nos? - szólt Timár Terézához fordulva.
- Ne nehezteljen rá! - szólt Teréza nyugodt, engesztelõ hangon. - Ön veszélyes beteg volt; hála az égnek, már túl van rajta; de betegsége ragályos, s leginkább az, mikor múlófélben van. Én mondottam azt Noéminek, hogy amíg fel nem gyógyul ön, a gyermeket ne hozza az ön közelébe. Hibáztam, de jót akartam.
Mihály megszorítá Teréza kezét.
- Nagyon jól tette ön. - És lám, én olyan ostoba voltam, hogy ez magamtól nem jutott eszembe! - Ez igazán okos gondolat volt. Talán nincsen is itt a mellékszobában.
- Nincsen. A kertben csináltunk neki egy kis lakást.
- Ön nagyon jó, Teréza. Hát menjen ki a gyermekhez most, s küldje vissza Noémit. Nem fogom tõle kívánni többé, hogy hozza ide Dódit. Szegény Noémi! De mihelyt felkelhetek, mihelyt járhatok, odavezetnek hozzá, ugye?
Ezzel a kegyes ámítással aztán el hagyta magát csendesíteni Mihály mindaddig, míg végre fölkelhetett a kórágyból, mikor már betegségén egészen átesett.
De még nagyon gyönge volt akkor is; alig volt jártányi ereje.
Noémi segített neki a felöltözésnél. Az õ vállára támaszkodva hagyta el a szobát, s azután Noémi odavezette a ház elõtti kis padhoz, oda leülteté, és maga is mellé ült, karjával átszorította Mihály karját, és fejét odanyugtatva vállára.
Szép, meleg nyári délután volt. Mihály úgy érzé mindig, mintha minden falevél susogna, zúgna, beszélne a fülébe, mintha a döngõ méhek tudósításokat hoznának felé, mintha a fûszálak zengenének lába elõtt; minden úgy zúgott az agyában.
Egy gondolat zúgott legjobban.
Amint Noémi arcára tekintett; egy fájó sejtelem kezdett lelkében támadni. Mi van Noémi arcában, ami oly érthetetlen?
- Noémi!
Noémi felemelte hozzá szemeit.
A szegény teremtés ennél a szónál nem bírta tovább szenvedéseit, fölemelé mártírarcát az égre, s két kezét a magas menny felé terjesztve, rebegé:
Erre a szóra odaborult keblére Noémi, s nem bírta többé könnyeit visszatartani, zokogott hevesen, végeszakadatlan.
Mihály odaölelte õt magához, és hagyta sírni.
Szentségtörés lett volna e könnyekbõl csak egyet is ki nem hagyni hullani.
Õ maga nem sírt; nem: meg volt rettenve.
Meg volt rettenve attól a léleknagyságtól, ami e nyomorult, elvetett teremtést oly végtelen magasba emelé föléje.
Hogy ez el tudott titkolni akkora fájdalmat azért, akit szeret!
Milyen nagynak kell lenni akkor ennek a szeretetnek?!
Mikor aztán kisírta magát szegény teremtés, akkor mosolyogva tekinte fel Timárra, mint a napsugár a szivárványból.
- S te el tudtad ezt elõttem titkolni?
- Féltettelek.
- Te nem mertél könnyezni, hogy meg ne lássam, ha sírtál!
- Mikor nálam nem voltál, akkor õt ápoltad, s én szidtalak érte!
- Nem szóltál semmi rosszat, Mihály.
- Mikor átadtad neki a csókomat, tudtad, hogy a búcsúcsók volt. Mikor azt mondtad, hogy piperét varrsz magadnak, az õ halottruháját varrtad! S mikor szemembe mosolyogtál, akkor az istenanya hét tõre volt a szívedbe verve! Óh! Noémi, mennyire imádlak én téged!
Pedig szegény teremtés csak azt kívánta tõle, hogy szeresse.
A falevelek, a fûszálak, a dongó méhek már nem susogtak olyan értelmetlenül agyában: kezdett érteni feje zúgásából.
Hosszú, méla hallgatás után megszólalt újra:
- Hová tettétek õt? Vezess el hozzá.
- Ma még nem - monda Noémi -, az még messze út volna neked; majd holnap.
És másnap és harmadnap és sohasem vezette el Noémi oda Mihályt, ahol a kis Dódi fekszik.
- Mindig ott laknál a sírja mellett; újra beteg lennél bele. Azért nem is emeltem neki halmot, sem fejfát nem tettem a fejéhez, hogy te ne járj oda hozzá szomorkodni.
Pedig Timár azért csak szomorú maradt.
Mikor már annyira erejéhez tért, hogy magában elsétálhatott a szigeten, folyvást azt kutatta, amit nem akartak neki megmondani.
Egyszer aztán derült arccal tért vissza a kunyhóhoz. Egy félig nyílt rózsabimbó volt a kezében abból a tiszta fehér rózsából, aminek semmi illata nincs.
- Ez az? - mondá kérdve Noéminek.
Noémi bámulva inte fejével. Hogy nem lehetett azt elõle eltitkolni! A fehér rózsa rávezette. Rájött, hogy ezt most ültették oda.
És akkor aztán meg volt nyugodva, mint aki mindent elvégzett, ami az életben kitûzött feladata volt.
Egész naphosszant elüldögélt a kis padon a ház elõtt, és pálcájával a sima kavicsok közt turkált, és suttogta magában:
„Nem adnád oda egy egész földért tele gyémántokkal; nem egy egész égért tele angyalokkal: hanem egy rossz cseréppipáért ráütöttél a kezére.”
Ott állhatott már félig készen a szép diófa kastély, a nagy nárdus virágok körülnõtték mind a négy oldalát; Mihály feléje sem ment többé.
Aki lábadozó életerejét, megtört kedélyét fel tudta még tartani az összeroskadástól, az csak egyedül Noémi volt.