| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór Az arany ember IntraText CT - Text |
Egyik bimbó a másik után nyílt a fehér rózsatõn. Timár egész nap azt tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyílását leste. Mikor egy kinyílt, azt leszakította, és eltette tárcájába, ott szárította meg a keblén.
Noéminek minden gyöngédsége, amivel Mihályt elhalmozta, nem bírta õt búskomor kedélyébõl kigyógyítani. Terhére volt a nõi édes hízelgés.
Pedig Noémi tudta volna õt megvigasztalni; csak egy szavába került volna az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem jutott eszébe, hogy kérdezzen.
A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a múltat látja; és azt mindig látja.
Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:
- Mihály, neked jó lenne innen elmenni.
- Hová?
- Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma összekeresem útiszereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.
Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.
A kiállt nagy betegség idegeit túlizgatottakká tette, s a helyzet, amit szerzett magának, a csapás, ami érte, ez izgatott idegekre oly kínzólag hatott, hogy maga is átlátta, ha itt marad, vagy megõrül, vagy öngyilkos lesz.
Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetbõl kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a veszteség emléke, a kedves halottak visszatérõ arca - ez mind csak egy rossz álom; - egy nyomás a pisztoly ravaszán, s megvan a fölébredés. Aki itt marad, folytassa az álmot!
Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek már azon egyszer négyen is!
A hold teljes gömbalakja ott bujkált az ezüstfelhõk között.
Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.
- Vajon mi lehet ez a hold? - kérdezé Noémi.
Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában: „Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös félholdat!”
Teréza felelt leánya kérdésére.
- Az egy kiégett, kihûlt földgömb, amin nincs se fa, se virág, se állat, se lég, se hang, se szín.
- Semmi sincs? - ismétlé Noémi. - Hát ez a nagy csillag maga van egészen? Senki sem lakja?
- Azt senki sem tudja! - felelt Teréza. - Leány koromban a növeldében sokszor néztük ezt távcsõvel, csupa üregekbõl áll; azt mondják, azok tûzhányók voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy élõ alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek már annyit bizonyosan tudnak felõle, hogy sem víz, sem levegõ nincsen rajta: anélkül pedig testtel bíró állat nem élhet, és így ember sem lakhatik ott.
- Hátha mégis lakik valami? - monda Noémi.
- Elmondom, hogy mit gondolok. Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam, úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem, s a vízbe néztem. Úgy hívogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen lehetne nyugodni ottan. No ne félj, Mihály! régen volt; még „azelõtt”. Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: „Jól van; a tested odalenn fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová menni kell.” S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, ami így erõszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová, mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak a számára van rendelve, akiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután találnak egy világot, ahol nincs semmi, ahol nem bántja õket semmi, de nincs is örömük semmi!
Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellõl, ki nem értette, miért indultak fel ezek az õ szavára így. Õ nem tudta, hogy saját atyja is öngyilkos volt, s az, akinek kezét fogja, közel van ahhoz, hogy azzá legyen.
Mihály azt mondta, hogy hûvös az éj, menjenek be a házba.
Most még eggyel több rémgondolatja volt a hold felõl.
Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitõl.
Rettenetes bûnhõdés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylõ jelt, mely örökkön-örökké elsõ bûnét, elhibázott életének elsõ végzetteljes botlását juttassa eszébe!
Másnap elment Mihály a szigetrõl.
Úgy haladt el a félbenhagyott diófa ház mellett, hogy egy tekintetet sem vetett rá.
- Aztán tavasszal eljöjj ismét - súgá fülébe gyöngéden Noémi.
Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendõ egyik felében Mihály ne legyen az övé!
(„De hát kié olyankor”, erre a kérdésre nem jött soha.)
Mire Komáromba visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.
Timéa megrettent tõle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.
Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.
- Ön beteg volt? - kérdezé Timéa férje keblére simulva.
- Igen! - felelt Timár, akinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.
- Hetekig.
- Istenem! És volt, aki önt ápolja az idegenek közt?
Timárnak majd kiszaladt az ajkán: „Óh! az egy angyal volt!”
Hamar észrevette magát, s ahelyett ezt felelte:
- Pénzért mindent kap az ember.
Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arcon. Hiszen máskor is csak ilyen volt õ.
A viszontlátás hideg csókja nem hozta õket közelebb.
Athalie odasúgott Mihály fülébe:
- Az istenért, uram, vigyázzon ön az életére!
Timár elértette a gúnyos jókívánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa szenvedjen; mert ha Timéa özveggyé találna lenni, akkor nem állna boldogsága elõtt semmi. S az volna Athalie-ra nézve a pokol.
Timár eddigi nézeteit ehhez a gyûlölt élethez szaporította most még az a gondolat, hogy ez a démon, aki mindkettõjüket úgy gyûlöli, most az õ életéért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettõjük szenvedése sokáig tartson!
Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól õszig keresztülment. Akkor életerõs, vidám tekintetû jelenség volt, most egy összeesett, hallgatag árnyék.
Otthon megérkezése elsõ napját írószobájába vonulva töltötte. És délutan a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a fõkönyvet íróasztalán, amelyen délelõtt elkezdé. Bele se nézett abba.
Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel; mindenre azt mondta, hogy „jól van”; aláírta, amit eléje tettek, némelyiket rossz helyen; másikat meg kétszer is.
Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy óra hosszant szakadatlanul járt fel s alá a szobájában.
Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket. Õ alig nyúlt azokhoz, s bort nem is ízlelt.
Egy óra múlva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem ebédelnek már. Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is mosogatták a tányérokat.
Este nem tudott fennmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön elaludt; mikor levetkõzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment minden álom a szemébõl.
Minden olyan hideg itthon! Minden bútordarab, minden kép a falon, maguk a régi freskófestmények a padmalyon mind azt mondják neki: „Mit jössz te ide? Nem vagy te itthon. Idegen ember!”
A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta õt. Annak a hírére Timéa is bejött hozzá, s megkérdezé tõle, hogy valami baja van tán?
- Nincsen semmi - felelt Mihály -, csak fáradt vagyok az úttól.
- Ne tegye, kérem. Nem vagyok beteg.
Timéa aztán jó éjt kívánt neki, s eltávozott, anélkül, hogy kezét homlokára tette volna.
Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt hallott a háznál. Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja elõtt elmegy; nem akarják felébreszteni.
Õ pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elõl elfutni. Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba nem lehet erõszakkal bejutni.
Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága.
És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint, az est árnyai behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára olyan sötétség van körül, aminõ a sûrû lomha köd, a föld alatti mélység s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában „lát” az ember.
És Mihály tudta azt, hogy õ most aluszik, s ez a vakság, ami szemeit meglepte, ez az álom vaksága.
És teljes tudatával bírt annak, hogy õ hol álmodik most. Itt fekszik az ágyában komáromi lakásán - ágya mellett az éjszekrény, azon a kínai antik bronz mécstartó, porcelán festett fényernyõvel, ágya fölött a falon egy nagy óra zenélõmûvel; a selyemfüggönyök földig eresztve. A nehéz, ódon készítésû ágynak van egy kihúzható fiókja, egy másik ágy. Remekmûnek készült ez, minõt még most is látni régi házaknál, hogy egy ágyban egész család ellakhatott éjszakára.
Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet hozzá akárki. Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?
Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki bejõ; nõi léptek. Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje. Egy nõi arc.
Te vagy az Noémi? - gondolja álmában Mihály, s aztán megretten. - Hogy jössz te ide. Ha valaki meglátna!
Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya szélére, és hallgatja lélegzetvételét.
Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban.
Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tõled, Noémi. De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.
A nagy óra üt; mély harangzengésû ütése késõ éjszakát jelez. Az ágy szélén ülõ alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy felébressze az óraütés és zenemû az alvót, s eközben keresztül kell hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérõ alaknak a szívverését hallhatja.
„Milyen halkan ver most a szíved!” - mondja álmában.
Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén a vegytani gyújtószert keresné.
„Csak nem akarsz tán világot gyújtani? Az nagy gondatlanság volna! Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon, s meglátna itt.”
A gyújtó platinatapló izzásba jött, egy szál forgáccsal az éji lámpa meg lett gyújtva. Egy nõalak volt ott.
Az arcát nem látta Mihály; de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne õmellette más?
A nõalak óvatosan fordítja a fényernyõt Mihály arca felé, hogy az éji lámpa szemébe ne süssön.
„Óh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad mikor alszol?”
A nõalak mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé, s az alsó ágyfiókot kihúzza.
Mihály gyönyört és rettegést érez egyszerre szívében.
„Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Óh! mint szeretlek! óh! mint rettegek!”
És aztán a nõalak megveti magának az ágyat a kihúzó fiókban, s oda lefekszik.
A gyönyör és rettegés folyvást küzd az álmodó lelkében.
Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne rákiáltani: „eredj innen, meglátnak!” De minden tagja, nyelve ólom.
És aztán a nõalak is elalszik.
S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak a múltban, a jövõben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda, ahhoz az alvó nõalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett, s a fantom még mindig ott van.
Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos fénnyel süt, mint még soha.
„Ébredj már, ébredj már!” suttogja álmában Mihály. „Eredj már haza. A napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!”
„Hiszen nem vagy te itt! mert ez csak álom!”
S azzal erõszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit, s valóban fölébred.
Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszûrõdik; a meggyújtott mécs még pislog a színes ernyõ mögött: a kihúzó ágyfiókban ott fekszik egy alvó nõ, karjára nyugtatott arccal.
A kiáltásra felébred az alvó nõ, s feltekint.
- Kíván ön valamit? - kérdezé a nõ, fektébõl gyorsan fölemelkedve.
Csak a hangra ébredt fel, nem a névre.
Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e csodálatos átváltozást: Noémirõl Timéára.
- Timéa! - hebegé álomittasan.
- Én vagyok itt! - monda a nõ, kezét ágya szélére téve.
- Hogy lehet az? - monda Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha rettegne az arctól, mely elõtte felemelkedik.
Timéa pedig a legnagyobb nyugalommal felelt neki:
- Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjel: itt akartam lenni az ön közelében.
Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanútlan, õszinte gyöngédség tanúskodott, aminõt nem lehet tettetni. A nõnek ösztöne a hûség.
Mihály magához tért. Elsõ érzelme volt a rémület, második az önvád.
Ez a szegény asszony itt fekszik az õ ágya mellett; özvegye egy élõ férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna; most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.
És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad elfogadni; vissza kell azt utasítani.
Mihály nyugodt tekintetet erõltetett.
- Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé. Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tõlem távol, kérem. Én egyedül akarok lenni - éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, akik hozzám ragaszkodnak. Azért nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet, ne tegye ezt!
Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból, és elhagyta a szobát. Le sem volt vetkõzve: öltözetestül feküdt férje lábainál.
Amint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább haladt e kettõs életben, annál jobban érezte a kettõs kötelesség ellenmondásokkal terhes zûrzavarát. Egyszerre két nemes, önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelõssé. Szerencsétlenné tette mind a kettõt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettõ között. Hová meneküljön?
Ha egyik a kettõ közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyûlölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettõnek sorsa együtt egy olyan súlyos vád annak okozója ellen, amelyre nincsen védelem.
Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminek, hogy ki az a Timéa?
Ha minden kincseit feloszthatná a kettõ között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szívét?
De mikor mind a kettõ lehetetlen!
Mért nem hûtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettõ?
Mihályt még betegebbé tette az itthonlét.
Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült napestig egy helyben, anélkül hogy valamivel foglalkozott volna.
Nem lehetett kitudni, mi baja van.
Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte; a keleti pestis utóhatása ez.
Végre Timéa orvoshoz folyamodott.
Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni valahová tengeri fürdõkre, hogy a hullám adja neki vissza, amit a szárazföld elvett tõle.
Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: „nem szeretek embereket látni”.
Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válasszon valami olyan hideg fürdõt, ahol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak: Tátrafüredet, Elõpatakot vagy Balaton-Füredet, ott elég magányt fog találni. Fõdolog a hideg hab.
Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek elõtt kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késõ õszt.
Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém-zalai partja valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan kertláncolat, egymást érõ boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerû zivatarával, de nagyszerû andalgásával; levegõje olaszországi, népe szívélyes, forrásai gyógyerejûek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedõnek az õszi hónapokat eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögõs professzoron és gyomorhurutos plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, aki a sötétkedélyû ember magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicsõ természet; a Balaton mellett õsz táján második tavasz van.
Tehát elküldték Mihályt a Balatonhoz.
Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utánajárni: - azt, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.
És aztán az ilyen jégverte vidéknél nincs melankolikusabb látvány.
A szõlõk, miket máskor szüret táján a szõlõszedõk vidám zaja vesz föl, magukra vannak hagyva, az új hajtású indák összegubancolódva tüskés, rõt folyondárokkal, mik bûzterjesztõ bozótot képeznek a bezárt kolnák körül. A gyümölcsfák másodlombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a jövõ kikelettõl. A szántóföldeken a lepaskolt kalászok helyét felverte az irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett az aranykalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes és szomorú minden. A szekérutakat belepte a porcsfû: nem jár azokon senki.
Ilyen idõben jött kastélyába a Balaton mellett Mihály.
Az a kastély egy régi épület volt. Valami elõkelõ uraság építtette saját gyönyörûségére, akinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör falakkal, a Balatonra nézõ verandával, nagy fügefákkal és törökszederfákkal lépcsõzete alatt, és erõsen körülrakva szent szobrokkal.
Az elsõ építtetõ örökösei késõbb potom áron adtak túl a magányos kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, aki történetesen annyira megbolondul, hogy oda megy lakni.
Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak.
És amik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a pinceházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redõnyök: az utolsó vendég is elköltözött; ez idõ szerint még gõzhajó sincs ott; a savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatatlanul áll, s a sétányon a platánlevelek zörögnek a végighaladó lába alatt, senki sem söpri már azokat el onnan.
Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog titokteljes szavakat, mikor felháborodik; és azt sem tudja senki, hogy miért.
S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú kolostor, amelyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi csontok kriptája.
Erre a helyre jött meggyógyulni Timár.
Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány nap múlva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki szolgálattételre a házra felügyelõ vincellér. Az pedig vén ember volt, és hozzá még süket is.
Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdõ vidékén. Az ottani egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül nehány uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház tulajdonosa leánya névnapján nagy dáridót csapott, sütöttek, fõztek, a zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyulladt, fürdõház, uradalmi tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig; a füstös romok közül minden ember elköltözött.
Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.
Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a legcsöndesebb idõben elkezd az zajlani, színe smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp, dereglye: mintha õ volna a holt tenger.
Csodálatos kettõs ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelõ lesz; hanem amellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.
A festõi hegycsoportok a tó partján még koronázva vannak a közelmúlt hõskor várromjaival; Szigliget, Csobánc várkertjeiben még zöldül a zsálya és levendula, miket az elmúlt családok asszonyai ültettek oda; de a falak évrõl évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala dacol még csoda módon a zivatarral. És amit élõk laknak, az is a mulandósághoz közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett körülkerülni; késõbb már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már éppen a meredély szélén áll, s a görgeteg kõ egyre hull alá Endre király tömör épülete alul. A hegytetõn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelõ van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz elõtti csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hányt ki a partjaira; és minden, ami benne lakik, oly idegen, oly különbözõ más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt úrkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kígyói, még rákjai közt is uralkodó szín a fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytûkkel van tele, miknek érintése éget és gyógyít; spongyája hólyagot húz a bõrön, s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, aki valósággal szerelmes a Balatonba.
Óra hosszant elúszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon át járta alá s fel a partjait, s este késõn alig tudott megválni tõle.
Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva, másszor meg a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálcástól együtt. Nem volt figyelmes a közel levõ tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget járták.
A hosszú õsz is vége felé járt már; a víz nagyon áthûlt a hosszú éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú éjszakáknak is megvoltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a hullócsillagok, a hold.
Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyûrûket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylõ lávadarab tûnik elõ, szétsugárzó hegygerinceivel, mély körszikláival, fényes mezõivel és sötét árnyaival. Egy egész világ, amelyen semmi sincs!
Csak azoknak a lelkei, akik erõszakkal eldobták maguktól a testet, hogy ne legyen rajtuk semmi.
Azok vannak odaküldve a semmibe.
Ott nem bántja õket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar, nincs virág, nincs élõ állat, nincs harc, nincs csók, nincs szívverés, nincs születés, nincs halál: csak a semmi az, aki van, és tán az emlékezet?!
Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, ahol van zöld fû és piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál.
És Mihálynak valami untalan azt súgá, hogy neki mégis oda kell menni a semmi világának lakói közé.
Ebbõl az õ szerencsétlen életébõl nincs más kijárás.
Két egymásnak ellenmondó életet. Két nõt, akik közül egyiket sem tudja elhagyni, egyiktõl sem tudja magát elszakítani.
Ilyenkor, mikor mind a kettõtõl egyformán távol van, mikor egészen egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete súlyát.
Azzal együtt szenved, ezzel együtt örül.
Az egy valódi szent, ez egy valódi nõ.
Vissza-visszagondolt elmúlt életére: hol hibázta azt el?
Mikor Timéa kincseit megtartotta magának?
Vagy mikor kétségbeesetten elhagyta õt, s ily szétzúzott kedéllyel talált Noémire, és ott lelt boldogságot?
Timéa úrnõje már az egész vagyonnak, mit Timár a Duna fenekérõl mentett meg, vissza van az neki adva.
A második vádnak is van mentsége.
Õ szerelembõl vette el Timéát, s Timéa önkényt ment hozzá, forró kézszorítással fogadta el ajánlatát. Mint férfi, ki egy nõt megérdemel, úgy lépett eléje Mihály. Azt nem tudhatta, hogy Timéa mást szeret. Azt nem tudhatta, hogy annyira szeret, hogy a szerelmet megismerni sem akarja!
Hanem a harmadik vád alul nem talált menekülést.
Mikor megtudtad, hogy nem szeret a nõ, mert egy harmadik alak áll kettõtök szíve között, nem kellett volna gyáván elfutnod, hanem oda kellett volna menned ahhoz a harmadik emberhez, és azt mondanod neki: „Barátom, ifjúkori bajtársam, kettõnk közül egyikünknek ezen a világon nincs helye; szeretlek, ölellek, hanem mármost jerünk ki egy szép csendes szigetre, s ott lövöldözzünk egymásra addig, amíg egyikünk halva nem marad.”
Majd akkor a nõ megismerte volna benned a férfit.
Azt a másikat az tette eszményképpé a nõ elõtt, hogy bátor, férfias alaknak tûnik fel; miért nem mutattad meg, hogy te is az vagy? Egy éles kard a kezedben jobban megnyerte volna õt számodra, mint minden aranyad és gyémántod. A nõ szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.
És aztán lettél volna rajta, hogy kiérdemeld, kivívd, s ha kell, kierõszakold ezt a szerelmet. Tudtál volna zsarnok lenni, lettél volna szultánja a nõnek, kit rabul megvettél, verted volna végig korbáccsal, míg meg nem szelídül, most mégis ura volnál, bírnád, tied volna; így pedig áldozatoddá tetted, és mindennapi kísérteted lett belõle, ki a sírból jár fel élõ arccal, hogy tégedet vádoljon.
És te nem tudsz tõle megválni!
Csak volna hát annyi bátorságod, hogy most eléje lépj, és azt mondd neki: „Timéa, én önnek rossz angyala vagyok, oldjuk fel frigyünket.”
Attól, hogy Timéa így fog felelni:
„Én nem válok el öntõl. Én nem szenvedek. Én megesküdtem, hogy önhöz hû maradok. Én vissza nem esküszöm.”
Az õszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a rövidülõ napokkal a tó is lassanként áthûlt. Hanem Timárnak még annál inkább tetszett a fürdés. Aki úszik, az nem fázik. Teste egészen visszanyerte elébbi edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma elmúlt már, idegei, izmai acéllá lettek. És ekkor volt legbetegebb.
Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hipochondriája még kigyógyítható: ha a testi baj szûnik, a lélek sem szenved többé. De mikor az ép, edzett férfi lelkét lepi meg a búskomorság - az már halálos baj.
A hipochondria betege meleg kabátot húz; fejétõl sarkáig betakarja magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét latszámra veszi, orvosi tanács szerint válogatja; nyûgösködik az orvosok nyakán, s titokban kuruzslószereket használ, és orvosi könyveket olvas; hévmérõ után fûti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja; fél a haláltól. A melankólia betege pedig széttárja keblét a viharnak, s födetlen fõvel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi az élet hosszabbítását.
Az õszi éjszakák folyvást derültek voltak, ilyenkor olyan gazdag az ég csillagokban; Timár egész éjeken át ott ült szobája nyitott ablakánál, a távcsõvel sorra járta a végtelen ûr fénylõ pontjait. Mihelyt a hold lement, azonnal távcsöve elé ült. A holdat gyûlölte már, mint ahogy tud az ember gyûlölni egy az unalomig megismert vidéket, aminek lassankint minden lakosával haragba jött már; mint ahogy tud gyûlölni egy képviselõjelölt egy választókerületet, amelyben ezerféle ok miatt megbukott, s amirõl tudja, hogy mégis ott kell neki lakni.
Ez égvizsgálás alatt azon rendkívüli szerencsében részesült, hogy tanúja lehetett egy égi jelenetnek, ami a csillagászok évkönyveiben mint egyedülálló van följegyezve.
Egyike a rendes idõközökben visszatérõ üstökösöknek jelent meg az égen.
Timár azt mondta magában: „Ez az én csillagom. Éppen olyan elszórt csillag, mint az én lelkem; éppen oly céltalan járása-kelése, mint az enyim, éppen olyan látszat az egész létele, mint az enyim, semmi valóság!”
És azután egész éjszakákon át kísérte a csodafény járását.
Az üstökössel egyenlõ irányban haladt a Jupiter, a maga négy holdjával; útjaiknak át kellett szelni egymást.
Amint az üstökös a nagy bolygó közelébe jutott, egyszerre csak a fény sörénye elkezdett kétfelé válni. A Jupiter vonzereje gyakorolt rá hatást. A nagy csillag merészkedett az õ urától, a naptól elvitatni a lángcsillagot.
A földlakók szeme láttára ment ez végbe.
A következõ éjjel már kétfelé volt válva az üstökös fénykévéje, s két irány felé meredt szét.
Ekkor a Jupiternek legnagyobb s legtávolabb esõ holdja közeledett gyorsan felé.
„Mi lesz az én csillagomból?” - kérdezé Timár.
A harmadik éjjel az üstökös fejét képezõ fénymag homályosodni és szétterülni kezdett. A Jupiter holdja ekkor legközelebb állt hozzá.
A negyedik éjjel kétfelé volt szakítva az üstökös; két külön fényfarkkal és világló fõvel, s a két csillagrém éles szöget képzõ két külön parabolában kezdette el céltalan futását a végtelenben. Hát még az égben is megtörténhetik „ez”?!
Timár kísérte a csodalátványt távcsövével, míg el nem veszett az az áttörhetetlen ûrben.
Ez a látvány gyakorolt lelkére legmélyebb benyomást.
Most már egészen készen volt a világgal.
Százféle indoka van az öngyilkosságnak, azok között a legmakacsabb, a leggyõzhetlenebb az, mely a hosszas világnézetbõl ered. Vigyázzatok arra, aki nem tudományos szakértelembõl vizsgálja az eget, búvárkodja a természet titkait; az elõl tegyétek el éjszakánkint az éles kést meg a pisztolyt, s kutassátok ki öltönye zugait, nem rejteget-e bennük mérget?
Igen, Timár el volt rá szánva, hogy megöli magát. Nem jön az a gondolat erõs jellemeknél egyszerre, hanem megérik. Évekkel elõre tudják õk azt már, s nagy furfanggal mesterkedik ki a módjait a kivitelnek.
Timárnál meg volt érve a gondolat.
Egész rendszerrel fogott hozzá.
Amint a zord napok beálltak a Balaton vidékén, hazament Komáromba. Minden ember, aki elõször találkozott vele, azzal fogadta, hogy mennyire magához jött, milyen jó színben van.
És Timár jókedvet is mutatott hozzá.
Csak Timéa szemei vették észre arcán azt a rejtegetett mély elhatározást, csak Timéa kérdezé tõle aggódva: „Mi bajod, férjem?”
Nagy betegsége óta csupa gyöngédség volt iránta a nõ. Mihályt csak sietteté ez a gyöngédség az éles kés hegye felé.
Minden öngyilkosság õrültség, s minden õrültségben van valami, ami elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy õ õrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Éppen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy õ bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és idõben alkalmazva, s felköltik a gyanút; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy aki látja, borzadva mondja magában: „Ez vesztit érzi!”
Úgy csinálta ki Timár, hogy nem fog „az” itthon végbemenni.
Minden vagyonát Timéának és a szegényeknek hagyta; és még olyan gyöngédséggel és elõrelátó furfanggal bírt, hogy egy külön alapítványt tett, mely arra való volt, hogy ha Timéa az õ holta után férjhez fog menni, s ha Timéa utódai egykor szegénységre jutnának, az alapítványból ezer forint évdíj legyen számukra biztosítva.
Amint az évszak engedi, el fog utazni - híresztelés szerint Egyiptomba - voltaképpen pedig a senki szigetére.
Ha Noémit is rábírhatja, hogy haljon meg vele, akkor ketten együtt.
Óh! Noémi bizonyosan rá fog arra állni. Hiszen mit csinálna ezen a világon Mihály nélkül?
Mit ér ez az egész világ már így, ahogy van?
A telet hol Komáromban, hol Gyõrben, hol Bécsben töltötte Timár; mindenütt terhére volt a világ.
A búkórban szenvedõ embernek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy mindenki arcáról azt véli leolvasni, hogy az most ezt gondolja magában: „ni! egy búkóros ember!”. Észreveszi minden ismerõse arcán és szavain, hogy valami változást sejtenek õrajta magán; hallja, hogy suttognak a háta mögött, hogy integetnek titkos jelekkel, mikor valahol megjelen; hogy remegnek tõle az asszonyok; hogy iparkodnak nyugalmat erõtetni a férfiak; és aztán megtörténik vele, hogy szórakozottságában olyan dolgokat tesz, mond, amik lelke bomlottságáról tanúskodnak, nevetséges dolgokat, s bosszantja végtelenül, hogy miért nem nevetnek hát azon az emberek. - Már félnek nevetni.
Pedig hiszen ne féljenek tõle. Még nincsen annyira, hogy felugorjék a helyébõl, s a paprikát a szemközt ülõk szeme közé szórja; ámbár valóban egyszer-egyszer elõveszik olyanforma vágyak, hogy mikor például Fabula János uram meglátogatja, s mint egyházi vicekurátor komoly dolgokról kezd el perorálni elõtte, mereven állva, mintha nyársat nyelt volna, olyankor úgy csiklandja valami Timárt, alig bír a vágynak ellenállni, hogy a két kezét hirtelen a vicekurátor úr vállára téve, annak a fején keresztülugorjék!
Volt a tekintetében valami, amitõl az ember háta végigborzongott.
Ezzel a tekintettel találkozott Athalie is.
Gyakran, midõn szemközt ültek a családi asztalnál, Timár szemei folyvást Athalie arcára és termetére voltak éhezve.
Az ilyen kedélybeteg emberek tekintete úgy ki tudja fejezni az éhszomjat a nõi bájak iránt.
S Athalie rendkívüli szépség volt. Igazi Ariadne-nyak és -kebel. Mihály szemei e szép hófehér nyaktól meg nem tudtak válni, úgyhogy Athalie nyugtalanítva érezé magát e kecseinek tett néma hódolat által.
Igen, Mihály arra gondolt, hogy csak egyetlenegyszer lehetnél birtokomban te szép hófehér nyak, te bársonysima gyönyörû kebel - hogy egy szorításával acélmarkomnak beléd fojthatnám a lelket!
Ez a vágya volt, mikor Athalie bacchánsnõi szép termetére bámult.
Timéa nem félt soha, mert nem volt semmije, amit féltsen.
Timár megunta végre a késedelmes tavaszt várni. Mi szüksége van a virágnyílásra annak, aki a fû gyökere alatt akar aludni?
Elindulása napján nagy dáridót csapott.
Összehítt magához boldogot-boldogtalant, akinek csak valaha hírét hallotta; egész háza megtelt vendégekkel.
A dínomdánom kezdete elõtt azt mondá Fabula Jánosnak:
- Atyámfia az Úrban. Legyen itt mellettem, s majd ha reggel felé teljesen eláztam, s öntudaton kívül leszek, vitessen le a szekerembe, fektessenek az ülésbe, s aztán fogják be a lovakat, s hajtsanak el velem.
Úgy akart öntudatlanul eltávozni házától, szülõvárosától.
Aztán reggel valamennyi vendég ki erre, ki arra dûlt el, Fabula János uram is horkolt édesdeden hátraszegett fejjel egy karszékben ülve, csak Timár maga maradt elázatlan.
A lélekkór úgy van a borral, mint Mithridat volt a méreggel: nem tudja magát megölni vele.
Csak magának kellett megindulnia, hogy szekerét fölkeresse, és útra keljen.
Fejében össze volt zavarva az élet és az álom; a képzelet és a mámor; az emlékezet és a hallucináció.
Úgy tetszék, mintha egy alvó, fehér arcú szent fekhelye elõtt állt volna meg. Úgy tetszék, mintha e fehér szobor ajkát megcsókolta volna, s a szobor e csókra sem ébredt volna fel.
Talán csak mámor vagy képzelet volt az is.
Azután az a jelenet is jött eléje, hogy egy sötét folyosón egy ajtó mögött egy szép maenade-arc, buján göndörített hajfürtökkel, leskelõdött elé; olyan ragyogó szemei voltak, piros ajkai közül tündökölt a gyöngy fogsor, amint az égõ viasztekercset feje fölé tartá, s azt kérdezé a tántorgótól: „Hová készül ön, uram?”
S erre õ ezt súgá a bûbájos tündéralak fülébe:
- Megyek, Timéából boldog nõt csinálni...
Erre a tündérarc egyszerre Medúza-fõvé torzult el, a göndör hajfürtök, hah! hogy alakultak át kígyókká!
Talán ez is csak hallucináció volt.
Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a gyorsparaszt. Már akkor messze volt Komáromtól.
Elhatározását mi sem változtatá meg.
Késõ éjjel érkezett meg az Al-Dunára, hol a halásztanyán az elõre megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.
Egy gondolat kecsegtette. Hátha Noémi meghalt ezalatt!
Miért ne tehette volna azt? Most milyen tehertõl volna õ megszabadítva. A szörnyû rábeszéléstõl!
Ami az embernek kedvenc rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen másképp: annak már úgy kell történni, ahogy õ gondolta.
A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely tavasszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a kettõ mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.
Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára.
Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött.
A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fûvel benõtt téren, ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénnyel, hogy hó, esõ be ne verjen.
Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét, és nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát, s odavezette az ablakhoz.
A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen világos volt.
Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan. Azon az ágyon alszik Teréza.
Úgy van, ahogy õ kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az jól.
A hívásra elõjött a nõ a veranda alá.
- Egyedül alszik ön, Teréza? - monda neki Timár.
- Egyedül.
Timár bámulva tekinte Teréza arcába.
Erre a nõ megfogta a kezét, s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.
Ez a szoba is világos volt; éji mécs égett benne.
Timár benézett az ablakon, s a fehér ágyon látta Noémit feküdni, fél karjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfõt ölelve.
- Ki ez? - szólt Timár egyszerre suttogássá lenyomott kiáltó hangon.
- Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakívánkozott hozzánk. Azt mondta, hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Úrnak: „Neked úgyis sok angyalkád van; eressz vissza azokhoz, akiknek csak egy volt.” S az Úr visszabocsátá.
- Hogyan?
- Hm, hm! Hát a régi történet. Egy szegény csempésznõ ismét meghalt, a gyermeke árván maradt, s mi magunkhoz fogadtuk. Hát bánja ön azt?
Timárnak egész teste úgy reszketett, mintha forrólázban volna.
- Ne költse õket fel reggelig! - monda Teréza. - A gyermeknek árt az, ha álmát félbeszakítják; s a gyermekéletnek sok titka van. Legyen ön türelemmel. Nemde?
Dehogy szólt Timár egy szót is. Elhajította süvegét, leveté köpenyét, felsõkabátját, egy ingre vetkõzött, ingujjait felgyûrte karjairól. Teréza azt hitte róla, hogy megõrült. Óh! dehogy õrült meg! Odarohant a diófából épített házhoz, letépte annak ajtajáról, ablakáról a gyékényt, elõrántotta asztalosmûhelyét, odaszorítá a csavar közé a félbenhagyott ajtó deszkáját, felvette a gyalut, s elkezdett dolgozni.
Noémi azt álmodta, hogy valaki az új házban asztalosmunkát dolgozik, a gyalu harsog a keményfa deszkán, s a jókedvû dolgozó danája hangzik pihenés közben: „Az én babám kis kunyhója Többet ér, mint Buda vára!”
És mikor felnyitotta a szemeit, akkor is hangzott a gyaluharsogás és a dal.