TERÉZA

Timárnak sikerült már meglopni az egész világot.

Ellopta Timéától apja millióját, azután ellopta tõle szíve férfiideálját, végre ellopta tõle hitvesi hûségét.

Ellopta Noémitõl szíve szerelmét, nõi gyöngédségét, ellopta õt magát egészen.

Ellopta Teréza bizalmát, az embergyûlölõ utolsó hitét az egyetlen igaz emberben, ellopta tõle a senki szigetét, hogy azt megint visszaadja neki, s azzal ellopja háladatosságát.

Ellopta Krisztyán Tódortól az egész óvilágot, számûzve õt ravaszul a másik hemisphaeriumra.

Ellopta Athalie-tól apját, anyját, házát, võlegényét, égi, földi üdvösségét.

Ellopta Kacsukától a boldoggá létel reményét.

Lopta a tiszteletet, mellyel az egész ismerõs világ környezé; a szegény könnyeit, az árva gyermekek kézcsókjait, a királytól az érdemrendet, ez mind lopott jószág volt. Lopta a csempészektõl a titoktartó hûségét, a tolvajokat meglopta!

Meglopta az Istent magát, lelopott tõle az égbõl egy kis angyalt.

A lelke sem volt már az övé: azt is elzálogosította már a holdnak, ezt is megcsalta vele: nem adta át, amit ígért. Meglopta a holdat!

Már el volt készítve a méreg, mely elszállítsa õt a semmi csillagába; hah, hogy örült, hogy vigyorgott minden ördög, hogy tartotta a lehulló elé a körmeit. Aztán bolonddá tette azokat is, nem ölte meg magát. - Meglopta magát az ördögöt.

Kilopott a világ közepébõl magának egy paradicsomot, s e paradicsom tiltott fájáról lelopta a gyümölcsöket, míg az õrizõ arkangyal hátat fordított; s a rejtett édenben kijátszott mindent, ami emberi törvény: papot, királyt, bírót, hadparancsnokot, adószedõt, rendõrt. Ezek mind meg voltak általa lopva.

És minden sikerült neki.

De vajon meddig tart ez a siker?

Mindenkit meg tudott csalni, csak egyet nem: saját magát.

A mosolytól ragyogó arc belül olyan szomorú volt mindig.

Õ tudta jól, hogy mi az õ neve!

És szeretett volna az lenni, aminek látszik.

És az lehetetlenség volt.

A végtelen gazdagság... az általános tisztelet... a boldogító szerelem... bárcsak egy volna ezek közõl megérdemlett, igaz keresmény! Lelkületének alapja, életlevegõje volt az õszinteség, becsületesség, emberszeretet, szigor, önfeláldozás; rendkívüli, szokatlan nagyságú kísértetek azzal merõben ellenkezõ áramlatba ragadták; s most itt áll elõtte egy ember, akit mindenki szeret, becsül, tisztel, csak õ egyedül gyûlöli, vádolja magát.

S még hozzá a sors legutóbbi betegsége óta oly vasegészséggel áldotta meg, hogy semmi meg nem ártott neki. Ahelyett hogy vénült volna, fiatalodott. Nyaranta sok kézmunkával volt elfoglalva.

Azt a kis házat, amit a múlt évben összeácsolt, mint asztalos egészen fölszerelte; azután következett az esztergályos, a képfaragó; még a múzsákat is meglopta, alakító tehetséget orozott tõlük. Gyönyörûség volt a kis faházat látni, amely vésõje alatt lassankint mûremekké alakult át. Timárban egy mûvész veszett el.

A kis ház tornácát emelõ oszlopok mindegyike más alakot mutatott: az egyik két összefonódott kígyó volt, fejeik az oszlopfõ; a másik egy pálmatörzs, melyet folyondár körít, a harmadik összetekergõzött szõlõvenyigéket mutatott leskelõdõ gyíkokkal, mókusokkal, a negyedik volt egy levelei közül kiemelkedõ nádcsoport.

És belül is a falak táblázata csupa eszményi faragvány, tarka mozaik; asztalok, székek mûvészi összeállítással készültek, a hófehér gyertyán, a habos gyökérfa, mikbõl szekrény, óratok lett faragva, a barna diófa alapot barátságosan igyekezett tarkítani; a mennyezetes nyoszolya kirakott superlátjával mûvészi ízlést árult el. És azonkívül ajtók és ablaktáblák nyitja eredeti ötletekrõl tanúskodott. Azok mind a falba tûntek el, ki oldalt, ki fölfelé volt tolható, furfangos fakilincsekkel zárható, nyitható, miután azt elõre kimondta Timár, hogy ezen a házon egyetlenegy szegnek sem szabad lenni, amit nem maga készített; nem is volt benne egy vasdarab sem. Egészen a maga erejébõl, egészen e sziget terményébõl akarta azt kiállítani. Csak az ablakokkal volt még megakadva; mivel pótolja az üveget? Eleintén szúnyoghálót feszített ki a rámákba; hanem így a ház csak nyári laknak volt használható, az esõ is beleesett, ha a táblákat be nem tették; aztán hólyagból készített ablaktáblákat, mint az eszkimók; az meg nem illett a többi pompához. Végre addig kutatott, míg a téveteg szikla egyik oldalában fölfedezett egy réteg macskaezüstöt, amit csillámnak, „Mária-üveg”-nek is neveznek. Azt nagy gonddal kiemelte a kõbõl; a finom, átlátszó ásványt széthasogatta vékony rétegeire, s azután vékony finom lécecskékbõl valami rostélyt állított össze, aminek a közeit az istenadta üveggel kitöltögeté. Már az rabnak való munka volt. És a hatalmas, gazdag úrnak volt türelme veszõdni vele.

Az volt aztán az öröm, mikor készen volt a ház, mikor belevezethette kedveseit. Nézzétek, ez mind az én kezeim munkája. Ilyet nem adhat a király sem a királynénak!

Dódi (a második) már akkor négyéves volt, mikor ez a ház elkészült. „Dódi háza!”

Azontúl más dolog várt Mihályra. Dódit olvasni tanítani.

Dódi eleven fiú volt. Egészséges, eszes, jókedvû gyermek. Timár azt mondta, hogy maga fogja õt mindenre megtanítani. Olvasni, írni, aztán úszni, tornázni; majd kertészkedni, gyalut, vésüt kezelni. A faragó embernek akárhol a világon mindig van kenyere. Dódi mindent meg fog tanulni.

Timár azt hitte már, hogy ez mindig így fog menni, hogy az egészen így van rendén; s hogy ezt az életet csak folytatni kell a napok végeig.

Egyszer aztán a sors azt mondta neki: „Megállj!”

Nem is a sors volt az, aki ezt mondta, hanem Teréza.

Nyolc éve múlt már annak, hogy Timár legelõször a kis szigetre vetõdött. Noémi és Timéa még akkor gyermekek voltak; most Noémi huszonkét, Timéa huszonegy esztendõs; Athalie huszon­ötben jár; Teréza negyvenöt évet haladt meg; Timár maga negyvenkettõ, a kis Dódi az ötödikbe lépett.

Ezek közül egynek el kell már menni haza: mert kitöltötte az idejét. Igazán kitöltötte egy egész hosszú életre való szenvedéssel - ez Teréza.

Teréza egy nyári délután, mikor Noémi odakünn járt a gyermekkel, így szólt Timárhoz:

- Mihály, én mondok neked valamit. Engemet ez az õsz elvisz magával. Én tudom, hogy meghalok. Húsz éve már, hogy szenvedek abban a bajban, ami elvisz: a szívem beteg. Nem szólásmód ez tõlem. Halálos baj ez. Titkoltam mindig, nem panaszkodtam soha. Gyógyítottam türelemmel, gyógyítottátok ti szeretettel és örömekkel. Ha azt nem tettétek volna, rég a földben volnék. De már nem vihetem sokáig. Egy egész éve már, hogy nem alszom; semmit sem. A szememet le nem hunyom éjjel: ahogy lefekszem, úgy virradok fel. Úgy hiszem, erre hosszú álom következik - és nagyon csendes álom. Meg van szolgálva. Egész nap a szívem dobogását hallgatom. Sebesen üt hármat, négyet, mintha megrettent volna, azután egy felet; azután elhallgat, mintha meghalt volna, azután várakozva egyet-egyet dobban, megint sebesen rákezdi, ismét hosszú csend. Ez már a vége felé közelít. Gyakran szédülök, csak az erõs akarat tart, hogy le nem roskadok. Ezen a nyáron túl nem fog ez tartani. Nem bánom, megnyugszom benne. Semmi sem nyugtalanít. Noéminek van már, akit helyettem szeressen. Nem kérdezek tõled semmit, Mihály. Nem kívánok tõled semmi fogadást. A mondott szó üres beszéd; az érzett szó az igazi. Te érzed, hogy mi vagy Noéminek, s hogy Noémi rád nézve kicsoda. Mi nyugtalaníthatna engem? Meghalhatok anélkül, hogy imádsággal alkalmatlankodnám a bölcs mindenhatónak. Hisz amit kérhetnék tõle, azt már megadta. Ugye igaz ez, Mihály?

Mihály lecsüggeszté fejét. Ez volt az a gondolat, ami az õ álmait háborította mindig. Õ látta, hogy Teréza egészsége hanyatlik. Észrevette arcáról, mint küzd egy eltitkolt szörnyû bajjal, mely az embert ott támadja meg, ahol legközelebb van a test a lélekhez, a szívében, s rettegve gondolt arra a lehetségre, hogy ha egyszer Teréza meg találna halni, mi lenne akkor Noémibõl?

Hogy hagyná akkor itt, mint szokta, egész hosszú télen át ezt a gyönge leányt egyes-egyedül a vadonban, azzal a kicsiny gyermekkel?

Ki védi, ki biztatja, ki segíti meg akkor õket?

Mindig kerülte ezt a gondolatot. Most azután elõtte állt: nem térhetett félre neki.

Teréza igazat mondott. Még aznap délután egy ismerõs gyümölcsvásárló kofa érkezett a szigetre, s mikor Teréza annak a barackkal rakott kosarakat átszámlálta, egyszerre csak ájultan esett le a földre.

Akkor fölélesztették. Harmadnap a kofa visszajött. Teréza erõtetni akarta a dolgot, s ismét elájult. A kofa sopánkodott azon nagyon.

Pár nap múlva ismét visszajött a kofa gyümölcsért. Akkor már Mihály és Noémi nem eresztették ki Terézát, maguk adták át a gyümölcsöt.

A kofa azt az észrevételt tette, hogy bizony talán jó volna annak a szegény asszonynak, ha már olyan nagyon beteg - meggyónni.

Mihály mélyen elgondolkozott azon, amit Terézától hallott.

Nemcsak arra gondolt, hogy ez a nõ Noémi anyja, s egyedüli gyámola, mikor õ távol van; hanem arra is, hogy az a nõ egy nagy lélek volt, kit a sors kiválasztott magának, hogy mint Jób prófétán, gyötrelmeinek egész fegyvertárát kipróbálja rajta, s akinek lelke annyi szenvedés alatt meg nem törött, aki nem esett kétségbe, nem alázta meg magát; tûrt, hallgatott és tett.

Élete és halála bizonyítja, hogy mit tett, és mit szenvedett.

És azután arra a gondolatra jött Timár, hogy talán azért hozta õt össze e nõvel a sors, hogy kárpótolja azt nagy szenvedéseiért éppen õáltala, és hogy mindazon nagy botlásainak, gyötrelmeinek, bûneinek tömege, ami a nagyvilágban oly fényes hazugságok pyramidjai alá van eltemetve, itt e kis szigeten találja vezeklését: ami erény, ami igazság, ami maradandó jótett volt életében, ezen a kis folton van az.

Amint Teréza, fájdalmait némán tûrve, roskadozott elõtte, az intõ szó annál erõsebben hangzott lelkében, mely azt mondá, hogy egy nagy örökség száll reá e nõnek halálával: a terhek, amiket e nõ viselt, s a lélekerõ, amivel azokat viselte.

Noémi még nem tudta, hogy anyja halálos beteg. Teréza ájulásaiért a meleg napokat okolták. Teréza azt mondá neki, hogy szokott baj ez nõknél, kik a fiatalság korából a hajlott korba lépnek.

Timár annál gyöngédebb volt ez idõ óta Terézához. Nem engedte munka után látni, óvta nyugalmát, csitította a gyermeket, ha fecsegett, pedig Teréza még mindig nem tudott aludni.

Így telt el a nyár, a meleg napok enyhülést látszottak hozni, hanem az csak látszat volt; az õsz kezdetén ismét elõjöttek az ájulási rohamok, s a gyümölcskufárnõ nem gyõzött sóhajtani, hogy már csak ideje volna igazán meggyónni s az utolsó szentségek felvételérõl gondoskodni.

Egyszer ismét ebédnél ültek mind a négyen a külsõ szobában, midõn Almira ugatása jelenté, hogy idegen közeledik. Teréza kitekintett az ablakon, s azzal ijedten szólt Mihálynak: „Siess a benyílóba, ez ne lásson téged itt!”

Timár is kinézett az ablakon, s õ is úgy találta a maga részérõl, hogy azzal, aki most jön, neki éppen nem lesz jó találkoznia, mert az Sándorovics úr, az érdemrendes esperes, aki õbenne rögtön megismerné Levetinczy urat, és azzal együtt szép dolgokat fedezhetne aztán itt fel.

- Takarítsátok félre az asztalt, s hagyjatok mind magamra! - monda Teréza, Noémit és Dódit is felköltve; s mintha egyszerre visszatért volna minden ereje, õ segített legjobban az asztalt áttolni a másik szobába; úgy, hogy mire a fõtisztelendõ úr kopogtatása hangzott az ajtón, már Teréza egyedül volt a szobában. Nyoszolyáját odavoná keresztbe a benyíló ajtaja elé, s annak szélére leült. Ezzel a benyíló be volt zárva.

A derék fõpapnak azóta még hosszabb lett a szakálla, és szürkével volt már erõsen vegyülve; de orcái pirosak voltak, s a termete sámsoni.

A ministráns fiú és a sekrestyés, kik idáig kísérték, odakinn maradtak a veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a nagytiszteletû úr egyedül lépett be a házba, kezét olyanformán emelve elõre, mintha alkalmat akarna valakinek nyújtani, hogy azt megcsókolja. Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, ami az érkezõt nem hozta kedvezõbb hangulatba.

- No hát nem ismersz talán, te bûnös asszony?

- Ismerlek, jó uram, s hogy bûnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e helyre?

- Mi hozott e helyre, te fecsegõ vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e helyre? Te Istentõl elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?

- Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem akartad eltemetni.

- Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bûnbánatlan. Azért érte a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temettétek el; ha tehát azt nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, térj meg, bánd meg a te bûneidet, és gyónjál meg, míg idõd van rá. Maholnap meg kell halnod. Kegyes asszonyi állatok hozták hírül hozzám, hogy halálodon vagy, könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; azoknak köszönheted.

- Halkan beszélj, uram, a mellékszobában van leányom; ne szomorítsd meg.

- A lányod, ugye? Aztán meg egy férfi, meg egy gyermek?

- Úgy van!

- S ez a férfi hitvese a te leányodnak?

- Az!

- Ki kötötte õket össze?

- Az, aki Ádámot és Évát, az Isten.

- Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak törvénye van.

- Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem parancsol az a törvény.

- Hát pogány vagy?

- Békében élek, békében halok meg.

- Erre tanítottad egyetlen leányodat, hogy gyalázatban éljen?

- Mi az a gyalázat?

- Mi a gyalázat? Minden becsületes embereknek megvetése.

- Hideget okoz-e az nekem vagy meleget?

- Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz szenvedést? Hát lelked üdvösségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked mutatni az utat a mennyek országába, s te önkényt a pokolra akarsz jutni? Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?

- Nem hiszem. Nem is kívánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszíja poromat, lesz belõlem falevél; más életmódot nem óhajtok. A zöld fa ereiben akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen Istent, aki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni parancsolja. Az én Istenem kegyelmes úr, aki a halálban fûnek, fának, embernek pihenést ád.

- De nem az olyan megátalkodott gonosznak, aminõ te vagy! Te poklok tüzére jutsz, az ördög marcangoló fogai közé.

- Mutasd meg nekem a szentírásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot és ördögöt, akkor elhiszem.

- Óh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is el akarod tagadni?

- El is tagadom. Sohasem teremtett az Isten ödögöt. Ti teremtettétek azt magatok, akik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat fûvel él: az embert nem eszik soha.

- Uram, ne vígy a kísértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld, s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kisgyermeket is?

- Azt tanítja az, aki fiának fogadta.

- Kicsoda?

- Az, akit a gyermek atyjának nevez.

- S hogy híják azt az embert?

- Mihálynak.

- De hát a másik neve?

- Azt nem kérdeztem tõle soha.

- Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felõle?

- Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.

- De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?

- Hozzánk illõ szegény ember.

- Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez énrám tartozik. Micsoda az az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?

- Arra semmi gondom sem volt.

- Szoktál böjtöt tartani?

- Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.

- Hát a gyermeket ki keresztelte meg?

- Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s õ ott ült a szivárvány közepett.

- Óh! ti pogányok!

- Pogányok? - szólt keserûn Teréza. - Miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomtatott képet sem találsz, amit másutt a világban imádnak. Ugye, te is imádod a kétfejû sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomtatva? Nem úgy hívja-e minden ember a pénzt, hogy „Krisztus”; ha elfogyott a pénz, nincs „Krisztus!”.

- Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?

- Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb ínségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, amit õ adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent, és megtaláltam. Az én Istenem nem kíván cifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szívet. Az én peniten­ciám nem az olvasóforgatás hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erõszakkal, hanem csináltam a semmi földébõl virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, és én azért nem gyûlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, aki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektõl. Óh, uram! én nem vagyok pogány.

- Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem kérdezem én ezt tõled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, aki itt lakik a kunyhódban, igazhívõ-e vagy eretnek, s miért nincs megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az embernek a nevét.

- Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit. Azt sem mondom meg senkinek. Az õ életének is lehetnek titkai, mint voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam õelõtte, az övéi után nem fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat õrizze. De én õt jószívû, becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemesemberek és elõkelõ urak, csak a kis síró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kisgyermeket fölneveltem, s mikor õ volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem világa, akkor el hagytam õt venni egy embernek, akirõl nem tudok egyebet, mint hogy szeret, és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erõs hitem az Istenben?

- Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedrõl. Az ilyen hitért a régi idõkben ciherre vetették a boszorkányokat, s úgy égették meg az egész keresztyén világban.

- Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva bírom.

- A török szultán fermánjánál fogva? - kiálta föl elbámulva az esperes. - S ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?

- Ez a férfi, akinek a nevét nem fogod megtudni.

- De meg fogom tudni azonnal, mégpedig igen rövid úton. Beszólítom a sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a nyoszolyádat veled együtt, s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.

Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a gondolatnál, hogy ez a fõpap eléje fog lépni, s azt fogja mondani: „Ah! ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!”

Az esperes kinyitotta a külsõ ajtót, s beszólította a két szolgálattevõ markos legényt.

Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetû tarka gyapotszõnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.

- Uram! - szólt kérlelõ hangon az espereshez. - Hallgass meg még egy szót, hogy meg­gyõzzelek, mennyire erõs az én hitem az Istenben, hogy nem vagyok pogány; nézzed: e gyapotszõnyeg, mellyel takarózom, Brussából való. Most hozta azt egy átutazó palikár, s nekem ajándékozta. Lásd, énnekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente ezzel a szõnyeggel takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti dögvész. Vajon közületek van-e valakinek ilyen erõs hite? Ki mer hozzányúlni ehhez a nyoszolyához?

De már erre a kérdésre nem volt, aki válaszoljon. Arra a felfedezésre, hogy az a gyapotszõnyeg Brussából való, ahol a pestis pusztít, egymás hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélõ ember, otthagyva a pokolnak és az ördögnek martalékul az egész puszta szigetet és veszendõ lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, ami a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tõle.

Teréza kibocsátá a mellékszobából elrejtett családját.

Timár megcsókolá a kezét, s azt mondá neki: „Anyám!”

Teréza halkan suttogá: „Fiam”, és mélyen a szemébe nézett. E szemek azt mondák: „Ráemlékezzél arra, amit ebben az órában hallottál!”

És mármost készüljünk a mi utunkra!

Teréza úgy beszélt közelgõ haláláról, mint egy elutazásról.

„A szép október hónapban fogok elköltözni, abban a kedves idõben, amit úgy hínak, hogy »vénasszonyok nyara«. A bogarak is akkor mennek aludni téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket.”

Kiválasztotta magának az öltönyt, amiben eltemessék, s a szemfödelet, amiben eltakarják. Koporsó nem kell neki. Közelebb éri az édes anyaföld.

Kivezetteté magát Timár és Noémi karjába kapaszkodva a szép sík mezõre, s kiválasztotta magának a helyet, ahova eltemessék.

- Ide a sík róna közepére! - monda Timárnak, s kivette kezébõl az ásót, s maga kihantolta elõtte a négyszögû helyet. - Dódi házát már elkészítetted, most készítsd el az enyimet. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Szépen azt a helyet takarjátok be eleven pázsittal újra. Legyen a többi mezõvel egyenlõ. Én úgy kívánom. Én nem akarom, hogy mikor valakinek öröme van, belébotoljék a síromba, s elszomorodjék.”

S Timár elkészítette Teréza házát.

És Teréza sohasem kérdezte tõle: „De hát ki vagy te mégis? Én már rövid napok múlva megválok ettõl a világtól, s még nem tudom, hogy Noémit kire hagytam itt.”

Egy este aztán elaludt örökre.

Úgy temették el, ahogy õ kívánta.

Szép fehér gyolcsba takarva, ágyát ott lenn megvetve illatos diófalevelekbõl.

És azután betakarták a helyet zöld pázsittal simára, ahogy elébb volt.

Mikor másnap reggel Timár és Noémi a kis Dódit kézen fogva kimentek a mezõre, a sík rónán nem látszott semmi jel. Az õszi pókfonál mint egy ezüst szemfödél vonta be azt egyformán mindenütt. S az ezüst szemfödélen milliárd gyémántként ragyogott a napban az õszi harmat.

De az ezüstös zöld róna közepén mégis rátaláltak arra a helyre.

Elöl ment Almira. Egy helyen lefeküdt, s fejét a földre letette. Ott volt a hely.

Timár azon gondolkozott, hogy most már ezzel a sírral õelõtte is be van zárva a világ. Neki is készülni kell az útra. Vagy „ide”, vagy „oda”!