A SZENT BORBÁLA

A VASKAPU

Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejérõl talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedõ magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülõ víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tûz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mû Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezû emberei sem bírnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenrõl beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezû embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kõhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába dombormûként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kõszá­lak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a fel­ma­gasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négy­mért­föld­nyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csoda­alakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betûi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dûlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordu­lónál már egy gót templom porticusa jõ elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepébõl egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élõ virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyõk, miknek komor tömegét az õszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettõs falazatot egy benyíló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély, komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszõlõ erdejével, melynek érett, apró, piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szõnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy elõtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy, s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez: az a messze kiálló szikla a tetõn a Gropa lui Petro: a Szent Péter sírja, mellette kétfelõl a másik két titáni kõalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kõmederben a Duna.

A nagy, fenséges folyam-õs, mely megszokta a magyar sík lapályon ezerölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fûzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezõkre s csendesen keleplõ malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! Akik idáig jöttek vele, nem ismernek reá. Az õsz óriás szilaj hõssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elöl, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kõlépcsõkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.

Néhol már legyõzte az útját álló torlaszt, s a széttört sziklákon keresztülomlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bércfalánál, s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyõzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benõtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizetõ, urat nem ismerõ, világon kívül esõ, meg nem nevezett föld! Másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdõivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképrõl.

A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviszovica között már óránkint tízmértföldnyi sebességgel rohan, s a szûk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.

Az apróbb szigetek mentében, a szûkebb Duna-ágak között sajátszerû emberi mûvek szakítják félbe a természet nagyszerû alkotását: kettõs cölöpzetek erõs fatörzsekbõl, mik V betû alakban mennek össze, nyílt öbleikkel víz mentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepcébe; visszafordulni nem szokásuk, mindig elõbbre haladnak a szûkülõ fogdában; míg a legvégén belejutnak a „halottas kamrába”, ahonnan nincs menekülésük.

S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökké tartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthetõ. Amint az óriás folyam a kõzátonyokon végighömpölyög, ahogy a sziklafalakat korbácsolja, ahogy a szigetoltárokra harsogva rohan, ahogy az örvényekben fuldokolva elmerül, ahogy a zuhatagok hanglépcsõin végigjátszik, s ahogy ez örök hullámcsattogást az örök visszhang e kettõs fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul, és saját szavát meghallani retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt.

Mert valóban, aki itt végighalad, amíg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelõl, mintha saját kriptája falai között evezne végig.

Kivált mikor még a hajósok félelme, a bóra megjelen.

A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.

Ha csak egy bércfal volna, az védene ellene; de a kettõ között megszoruló légnyomás oly sze­szé­lyessé válik, mint egy nagy város utcáiban kódorgó szél: majd elöl, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki; egyszer-egyszer tökéletesen megszûnik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesbõl rohan elõ, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul, s oly sebesen tolja elõre a megkapott faalkotmányt, mintha az víz mentében úsznék; a hullám úgy porzik elõtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta.

A templomi zengés oly ítéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülõ halálkiáltása nem hallik ki belõle.