A SALTO MORTALE EGY MAMMUTTÓL

De nem is volt kedve Timárnak ezúttal a mesemondáshoz; mert még jóformán ki sem fújhatta magát a halálveszélyes küzdelemtõl, midõn Euthym a kezébe adta a távcsövet, s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen vele.

Timár odanézett a távolban látott hajóra, s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:

- Ágyúnaszád... Huszonnégy evezõs... „Szaloniki” a neve.

Azután le sem tette a távcsövet mindaddig, míg a Perigrada-sziget ormai egészen el nem takarták elõle azt a másik hajót.

Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban elõször hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajcsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felõli ág az, melyen a terhes hajók fölfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontatóerõvel lehet a hajót elõremozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada-sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

Csakhogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a legkeményebb télben sem fagy be soha. Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtõzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekezik megérdemelni jó vagy rossz nevét a ferdeségével.

Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamb lakta odúival; ott nyúlik ki elõrehajolva a fenyegetõ Rasbojnik; a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.

Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.

Itt ezen a helyen süllyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörû vas hadihajója is, a „Silistria”, mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkivál-sziget, egy békeszeretõ bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.

És e veszélyes szirtfenekû tavon keresztül mégis van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni a terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szvinicánál lehet, kijönni belõle csak Szkela Gládovánál.

Hanem akik tudják a módját, ahol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsút vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.

Ez a salto mortale egy úszó mammuttal.

A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajcsárok tudják már, mit jelent ez; a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik ûzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.

A tülök kilencet üvölt.

A hajcsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót, s érzi az ütést, vágtat elõre a megszakadásig. Ötpercnyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.

Most a kürt tizenkettõt bömböl. Amire ember és állat képes, elõveszi most; a végsõ erõfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíj, s az a vashenger, amelyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tõle, mint a tûztõl; a hajóbiztos ott áll a kötél elõtt, kezében egy éles hajósszekerce.

S mikor legsebesebben vágtat elõre a hajó, a szekercének egy csapásával kettévágja a hajó orrán a kötelet.

A kifeszített kötél mint valami óriási húr bõg végig a levegõben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelsõ lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó elõre; a kötelérõl elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát, s orrával az északi partnak fordulva elkezd víz ellenében rézsút keresztülvágni a folyamon.

A hajósok „átvádolás”-nak nevezik ezt a merész mûveletet.

A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gõz, sem evezõ; a hullám is ellene jõ: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.

Ezt a mozderõt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erõfogyasztó ellenerõvel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.

Attól a perctõl fogva, amelyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levõnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.

Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.

- Segíts, Jézus! Uram Jézus! - dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.

Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérõ ónnal kémlelte a medret, fél kezével a zsineget tartva, másik kezét a levegõbe emelve, s ujjaival mutogatva percenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.

- Segíts, Jézus!

A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, amik mellette elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a múlt hét óta. Bizton van az õ kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, amennyi annak rohamát egy percre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húszöles örvénybe az eltûnt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cicának.

Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelõzõ sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderõ hatását elfogyasztá az ellenár, s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.

Timéa a mellvédrõl kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka színeikkel, zöld, sárga, vörös kõdarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén evickélt végig egy-egy ezüstfényû hal piros ússzárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!

Mély hallgatásnak való jelenet volt az; mindenki tudta, hogy most temetõje fölött úszik; csak az Isten irgalma õrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitõl.

Most egy öbölszerû sziklakör közepébe jutottak. A hajósok, puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörõ hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.

Itt a fõ Duna-ág megtorlik, s mély medencét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, amint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenõ halak tarka seregét.

Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amfiteátrum - madártávlatból.

Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtõl, s betaszítja a kajütbe, erõszakosan rácsapva az ajtót.

- Vigyázz, hahóóó! - hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.

Timéa nem tudta, mi történt, miért bánnak vele ilyen durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta. Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is, s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medencéjébõl, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.

Amint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll egy csáklyával kezében, s azután rettentõ nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristály­tömegét, mely egy percre Timéát elvakítja. A másik percben, amint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.

Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.

- Elsüllyedünk-e? - kérdi tõle.

- Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.

Látta azt Timéa, hiszen a szeme elõtt sodorta õt le a hajó orráról a hullám.

Hanem azért a szíve meg sem dobbant e szóra.

Csodálatos az!

Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy „szegény”!

Igen, mert a fehér cica oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy dacolt mindenkivel! Aztán a fehér cica egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér cica nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erõs, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.

A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltûnt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. „Száz arany a jutalma annak, aki élve felhozza a vízbõl!”

- Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! - hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. - Itt vagyok magamtól is.

Õ a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízbõl. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.

S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.

- Le kell ereszteni a vasmacskákat.

A hárommázsás horgonyt bocsáták le a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felõl a sziklák által teljesen eltakarva.

- S most ki a ladikkal a partra! - parancsolá Timár három legénynek.

- Váltson ön száraz öltönyt! - tanácsolá neki Euthym.

- Nagy pazarlás volna! - mondá Timár. - Még ma többször is lesz ilyen keresztelõ. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.

Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.

Annak helyeslõen villantak a szemei.

S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, ahol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolcvan igásbarmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzákötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a Szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, mégpedig az ellenkezõ part mentében, mint amelyen megkezdé.

Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.

A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg õket.

Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz õ csak egy biztos a hajón, csak egy „schreiber”, akinek évi fizetése jár, elég szûken, s akire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánnyal, akár igazgyönggyel: az õ díja csak egy marad.

Ilyenformát gondolt magában a „tisztító” is, mikor a román csatornába érve, újra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, amire egy darab ideig nem volt jó idõ.

- Vallja meg kegyelmed, hogy sohasem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.

- Ami igaz, az igaz! - felelt rá Fabula János.

- De hát mi szükségünk volt nekünk megkísérlenünk, hogy vajon Szent Mihály napján belefullad-e az ember a vízbe?

- Hm! - monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. - Mi lénungja van kendnek egy napra?

- Húsz krajcár! - felelt a tisztító.

- Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajcárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajcárral több okom van a nyakamat kockáztatni, mint kendnek. Hát mi baja mármost?

A tisztító a fejét csóválta, s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetõvé tegye magát.

- Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, ami ott a hátunk mögött jön, üldözõbe fogta, s most a Szent Borbála az elõl menekül.

- Hm! - A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.

- No! Nekem semmi közöm hozzá - szólt vállvonva a tisztító -, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem amit tudok, azt tudom.

- No hát tudja meg kend, amit még nem tud! - monda Fabula János - Persze hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze hogy az elõl vesztettünk most utat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehér képû leányt, ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül elébb magyar földre léphessünk, ahol nem üldözheti õket többé a szultán. No mármost tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a Szent Borbála dicsõséges szent képe elé, s ha a hullám el találta elõtte oltani a lámpást, gyújtsa meg kend újra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni elõtte, ha igazhitû katolikus ember kend.

A tisztító felcihelõdött, s elõkeresgélte a tûzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:

- Én csak igazhitû katolikus ember vagyok, de kendrõl azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, amint a szárazföldre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vízen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy amint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, amit kendtõl hallottam, csak ne haragudjék.

- Azt bölcsen teszi. Mármost hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, amíg nem hívom.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A huszonnégy evezõsnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, ahol a Szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, ahol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták elõle az egész Duna-öblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.

A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz színére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoznak-e vagy hajóhoz.

Amint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna elõtte állt másfél mértföldnyi hosszúságban, végig lehetett rajta tekinteni.

Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. Amik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerû burdzsellák voltak.

Az ágyúnaszád még elõbbre hatolt, s a Duna közepéig cirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partõröktõl tudakozódott az elõtte haladt terhes hajó felõl. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.

Még feljebb haladva, utolérte a Szent Borbála vontató hajcsárait.

A hajónagy azokat is kérdezte.

Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosították a törököt, hogy hol keresse a Szent Borbála hajót.

„Elnyelte azt a perigradai örvény, zsákostul, emberestül, íme a hajókötél is elszakadt.”

A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajcsárokat nagy lamentával odább vonulni, hogy ki fizeti meg mármost az õ díjaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s õk vontatják a hajót megint odább.) Maga pedig visszafordult, s víz mentében ereszkedett aláfelé.

Amint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon táncolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vaskampónál fogva: az a deszka pedig az elsüllyedt malom lapátkerekébõl való volt.

A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a keresztdorongjára be volt égetve nagy betûkkel a Szent Borbála neve.

Világos volt az egész katasztrófa. A Szent Borbála vontatókötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kõsírban.

- Mash Allah! Oda nem mehetünk utánuk.