ALMIRA ÉS NARCISSZA

Timár a rejtett tanya felé irányozta lépteit. A virágoskerten keresztül már látszott valami út, mely a lakhoz vezet, csakhogy azt is úgy belepte a fû, hogy a rajta járó lépése nem okozott dobajt; egész nesztelenül juthatott el a kis verandáig.

Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel.

A veranda elõtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya. Abból a derék newfoundlandi fajból való, amely olyan okos és tekintélyes állat, hogy az ember nem meri tegezni, hanem elsõ találkozásra per „ön” kénytelen szólítani.

A fent címzett négylábú úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat; aki amint szétnyúlt a veranda elõtt, termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A fekete õr méltóztatott úgy tenni, mint aki alszik, s sem a közeledõ idegenrõl nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely vakmerõségében minden impertinenciát elkövetett, hogy a nagy állat méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér cica volt, mely elég arcátlan volt a végignyúlt hatalmasságon keresztül-kasul bukfen­cezni, talpacskáival annak az orrát bosszantani, sõt utoljára hanyatt feküdt eléje, s a roppant állat széles úszhártyás elsõ lábát négy macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval, macska módjára játszott. A nagy fekete úrnak mikor nagyon csiklandott már a talpa, visszarántotta az egyiket, s odanyújtotta neki a másik lábát, játsszék azzal.

És Timárnak nem az jutott eszébe, hogy héj, ha ez a nagy fekete valaki megfogja a nyakamat, ugyan pórul járok vele, hanem az, hogy héj, ha Timéa meglátja majd azt a kis fehér cicát, hogy meg fog majd annak örülni!

Azonban a kutyától nem lehetett bemenni a hajlékba; egészen az útban feküdt. Timár köhögéssel akarta észrevétetni, hogy itt valaki jár. Arra a nagy állat fölemelte csendesen a fejét, végignézett a jövevényen azokkal a nagy dióbarna okos szemeivel, amik úgy néznek éppen, mint az emberi szem, tudnak sírni és nevetni, haragudni és hízelegni; s aztán megint letette a fejét a földre, mintha azt mondaná: csak „egy” ember! Azért fel se kelünk.

Timár pedig úgy okoskodott, hogy ahol a kémény füstöl, ott a konyhában tüzel valaki. Õ tehát onnan kívülrõl elkezdett sûrû jónapokat kívánni annak a nem látott valakinek odabenn, háromféle nyelven, magyarul, szerbül és románul.

Mire aztán egy nõi hang kiszólt onnan belülrõl magyarul:

- Jó napot! No hát jöjjön be! Ki az?

- Mennék, de a kutya itt fekszik az útban.

- Lépjen át rajta.

- Nem fog meg?

- Nem bántja az a jó embereket.

Timár bátorságot vett magának keresztüllépni az útban fekvõ roppant állaton; az meg sem mozdult, csak a farkát emelintette meg egyszer, mintha üdvözlõleg csóválná.

Amint a veranda alá belépett, két ajtót látott maga elõtt Timár, az egyik a kõbõl rakott, a másik a kõbõl vájt odúba vezetett. Ez az utóbbi volt a konyha. Ott látott a tûzhely elõtt állni egy nõt, aki egy rostát tartott kezében, s azt a tûz fölött forgatta. Timár tudta már, hogy ez nem valami boszorkánymesterség bûvészi mûtétele, hanem kukoricapattogtatás. Ezt bizony a jövevény kedvéért nem lehetett félbenhagyni.

Ez a pattogatott kukorica igen szépszerû eledel itt Magyarországon, s úgy hiszem, nálunk senkinek sem kell azt hosszasan magyarázni, hogy milyen; a New York-i világipartárlaton azonban nehány év elõtt aranyérmet adtak annak a jenkinek, aki Amerikában a pattogtatott kukoricakészítést fölfedezte. Ezek az amerikaiak mindent is kitalálnak! Áldott jó eledel. Az ember igen jóízût ehetik belõle, anélkül, hogy valaha jóllaknék vele; mert mire eleget evett belõle, már akkorra megint megéhezett.

A nõ, aki a tûzhelynél a nagy szakácsmûvészettel foglalkozott, szikár termetû, barna, erõs, ideges alak volt, kemény kifejezésû, összeszorított ajkakkal, de szelíd, biztató szemekkel. Napbarnította arca a harmincas évek elejét vallotta életkorául. Viselete nem volt olyan, mint az e vidékbeli pórasszonyoké; ment volt az minden tarkaságtól; hanem azért úrias sem volt.

- No jöjjön közelebb, uram, s üljön le! - szólt a nõ sajátszerû rideg hangon, mely amellett egészen nyugodt volt; s aztán kiöntötte a hófehérre pattogtatott kukoricát egy fonott kosárkába, s megkínálta vele. Kóstolja meg. Azután egy kancsót vett fel a földrõl, s odanyújtá azt is: „Meggybor.” Most készült az is frissiben.

Timár leült a székre, mellyel kínálva volt, az is sajátságos, mindenféle vesszõkbõl mester­ségesen kanyargatott ülõhely volt, aminõt másutt nem látni. Arra a hatalmas fekete ajtónálló is felállt fektébõl, s odament a jövevényhez, és leült vele szemközt.

A nõ egy marokkal adott a fekete állatnak is a sült csemegébõl, mit az egész mûértéssel ropogtatott meg; amit a fehér cica is követni akart; hanem a legelsõ pattogatott málé úgy beleragadt a fogába, hogy nem kellett neki több belõle, csak az elsõ lábát rázogatta tõle, mintha azzal hágott volna bele; fel is ugrott aztán a tûzhelyre, s nagy érdekeltséggel pislogott bele egy mázatlan fazékba, mely a tûz mellett pöfögött; abban nyilván valami ínye szerintibb étel fõhetett.

- Pompás egy állat! - monda Timár a nagy kutyára. - Csodálom, hogy olyan szelíd, még csak rám sem mordult.

- Nem bántja az a jó embert soha, uram; ilyen szelíd az, mikor bárminõ idegen jön ide, aki jó ember; megismeri, s nem ugatja meg; de próbáljon csak egy tolvaj jönni! Azt már a sziget túlsó végén megérzi, s jaj annak, ha a foga közé kerül. Borzasztó állat! A múlt télen egy ordas farkas jött át a jégen; a kecskéinkre éhezett. Ott van kiterítve a bõre a szobában. Azt neki egy perc volt megfojtani. Hanem a jó ember a hátára ülhet, mégsem bántja.

Timárnak nagy vigasztalására szolgált ily hitelesen bebizonyítva látni, hogy õ jó ember. Talán ha azokból a minapi aranyokból egypár a zsebében maradt volna, az a nagy kutya egészen más képpel fogadta volna.

- Nos hát, uram, honnan jött ön, és mit kíván tõlem?

- Hát legelõször is bocsánatot kérek öntõl, asszonyom, hogy így tüskön-bokron keresztül idetörtem az ön kertjébe. A hajómat kiverte a nagy szél a túlsó partról, ide kellett menekülnöm vele az osztrovai sziget mellé.

- Igaz! A zúgásról hallom, hogy nagy szélnek kell lenni.

Ezt a helyet oly sûrûen fogta körül az õsrengeteg, hogy a szelet csak a hangjáról lehetett megtudni, ha fú.

- Most aztán itt kell vesztegelnünk, míg a szél odább ereszt. Az élelmiszereink pedig elfogytak, s annálfogva kénytelen vagyok a legelsõ tanyát felkeresni, ahol a kéményt füstölni látom, s szépen megkérni a ház gazdáját, hogy nem adhatna-e valami élelmiszert a hajósnépünknek, illõ fizetésért.

- Igenis adhatok, uram; s a fizetést is elveszem, mert abból élek. Van kecskegödölyének, málélisztünk, sajtunk és gyümölcsünk. Amit kíván ön, azt választhat. Azért termesztjük. Innen rendesen el szokták hordani a terményeinket a szomszéd vidékbõl jövõ kufárok hajóval. Mi kertészek vagyunk.

(Még ugyan az egy nõnél több embert nem látott Timár; de minthogy az többesben beszél, tehát többnek is kell itt lenni.)

- Elõször is nagyon köszönök mindent, és mindabból fogok kérni. A hajótól majd elküldöm a kormányost egypár legénnyel, hogy szállítsa el a holmit; ön pedig mondja meg, asszonyom, hogy mit fizessek. Hét emberemnek van szüksége háromnapi eledelre.

- Ne nyúljon ön a tárcájához, uram; nálam nem fizetnek pénzzel. Mit csinálnék én itt ezen a szigeten a pénzzel? Legfölebb zsiványok törnének rám, s megölnének érte; így pedig minden ember tudja, hogy ezen a szigeten egy félkrajcár sincsen soha, azért nyugton alszunk itten. Nálam cserevásár foly. Én adok gyümölcsöt, mézet, viaszkot, gyógyfüveket, s nekem hoznak érte búzát, sót, gúnyának való kelmét, edényt, vaseszközöket.

- Mint az ausztráliai szigeteken.

- Éppen úgy.

- Jól van, asszonyom, tehát a mi hajónkon van búza is, só is, bízza ön rám, majd én kiszámítom, mi ára van annak, amit ön ád, s mennyi ára annak, amit mi hozunk vissza. Nem fogom önt megcsalni.

- Elhiszem, uram!

- De most még egy kérésem van. A hajómon van egy utazó uraság is, fiatal leányával. A lányka nincs szokva a viharos hajón lételhez, s beteg lett bele. Nem adhatna ön utazóimnak szállást, míg a vihar megszûnik?

A nõ e kívánatra sem jött zavarba.

- Azt is adhatok, uram! Nézzen ide, két szûk kis szobánk van: egyben magunk húzódunk meg, a másikban, ha jó ember kér szállást, megtalálja azt, amit keres: nyugalmat, bár nem sok kényelmet. Ön maga, ha szintén itt akar maradni, miután önre nézve idegen nõ foglalja el mind az egyik, mind a másik szobát, a padlásra szorul majd fel; hanem ott jó friss széna van, s a hajósok nem kényes emberek.

Timár nem bírta kitalálni, miféle nõ lehet az, aki szavait megválogatva, ily tisztes modorban adja elõ nézeteit. Ez a félig barlang kunyhó, az a körül vadon sziget nem adott hozzá semmi tájékozó eszmét.

- Én igen köszönöm önnek, asszonyom, szíves készségét, s azonnal sietek vissza a hajóra, utasaimat idehozni.

- Igen jó lesz. Hanem hát most ne arra térjen ön vissza a csónakjához, amerrõl jött, ott a süppedékes semlyéken meg a tüskés bozótokon keresztül bajos volna önnek idevezetni egy úri kisasszonyt. Van itt egy járható ösvény végig a part mentében; biz az be van nõve fûvel, mert kevés ember tapossa, s az a föld mindjárt begyepesedik; hanem majd elvezettetem odáig, ahol ön a csónakjára rátalál, majd visszatéret aztán közelebb köthet ki, ha nagyobb ladikkal jön. Majd mindjárt elvezettetem önt. Almira!

Timár szétnézett, hogy melyik zugából a háznak, vagy melyik bokrából a kertnek jön elõ az az Almira, aki õket a járt útra vezesse. A nagy fekete newfoundlandi pedig felállt, s elkezdte a farkát csóválni, olyanokat ütve vele a nyitott ajtón, mintha öreg dobot verne.

- No, Almira, vezesd el ezt az urat a partra! - mondá neki a nõ; mire a megszólított valamit mormogott Timárnak kutyanyelven, s aztán megfogva a köpenye szegletét a fogaival, egyet rántott rajta, hogy no jöjjön hát.

- Ah! tehát õ az az Almira, aki engemet el fog vezetni! Nagyon le vagyok érte kötelezve, Almira kisasszony! - szólt Timár nevetve, s vette a kalapját és puskáját; Istennek ajánlá a ház asszonyát, s ment a kutya után.

Almira folyvást a köpenye szegleténél fogva vezette a vendég urat, egész finom barátsággal, keresztül a gyümölcsösön, ahol vigyázni kellett az embernek, hogy a sok lehullott szilvát agyon ne gázolja.

A fehér cica sem maradt el, annak is tudnia kellett, hogy Almira hova viszi az idegent. Hol elõtte, hol utána szaladgált a puha fûben.

A gyümölcsös széléhez érve, valahonnan valami magasból egy csengõ hang kiálta le:

„Narcissza!”

A hang leányé volt, benne valami szemrehányás, sok szeretet és igen sok félénkség. Rokonszenvteljes hang.

Timár széttekintett; elõször azt nézte, hogy ki szólt itten; azután meg azt, hogy kinek szóltak.

Azt, hogy kit szólítottak, mindjárt megtudhatta, mert a hívásra egyszerre félreugrott a fehér cica, s farkát gömbölyûvé borzolva szaladt fel egyenesen egy terebélyes körtefára, melynek sûrû lombjain keresztül valami fehér nõi ruhát látott Timár kivillanni; de tovább vizsgálódnia nem lehetett, hogy ki lehet az, aki Narcisszát magához hívta; mert Almira valami mély torokhangokat hallatott, amik négylábú nyelven annyit jelenthetnek, hogy „mi szükség önnek oda kémlelõdni?”, s követni volt kénytelen a vezetõjét, ha azt nem akarta, hogy a köpenyének egy darabja a foga közt maradjon.

Almira igen szép útifüves ösvényen vezette õt aztán a part mentében végig, míg arra a helyre rátalált, ahol csónakját elhagyta.

Abban a percben nagy süvítéssel húz végig a levegõn két mocsári szalonka a sziget felé.

Timárnál egy perc mûve volt meggondolva, hogy az minõ finom estebédet adna Timéának, aztán lekapni a válláról a puskáját, a két szalonkát két lövéssel leszedni a levegõbõl.

Hanem a másik percben õ maga sem állt többé a lábán.

Almira abban a pillanatban, amelyben a fegyverét kilõtte, megragadta a gallérjánál fogva, s mintha a villám csapta volna le, úgy vágta le a földre. Fel akart kelni; de tapasztalá, hogy túlnyomó ellenféllel van dolga, akivel nem lehet tréfálni. Nem bántotta õt Almira, csak fogta szépen a gallérját, s nem engedte felkelni.

Timár váltig iparkodott õt kiengesztelni, nevezte Almira kisasszonynak, jó barátnõjének, magyarázta neki, hogy hisz ez vadászat! Az ördög látott olyan kutyát, amelyik a vadászt apportírozza; jobb lenne, ha a szalonkát keresné elõ a bokorból; de az nem hajlott semmi szóra.

Veszedelmes helyzetének azzal szakadt vége, hogy a szigetlakó nõ futva jött oda a lövés hangjára, s messzirõl kiáltozta Almira nevét; mire aztán elereszté gallérját a furcsa jó barát.

- Jaj, uram! - sopánkodék a nõ, árkon-bokron keresztültörve magát a veszedelem színhelyére. - Elfeledtem önnek megmondani, hogy ne lövöldözzön ám, mert akkor Almira lefogja. A lövésért borzasztóan haragszik. Ej, de ostoba voltam, hogy ezt önnel nem tudattam.

- Nem tesz semmit, asszonyom! - szólt Timár nevetve. - Ebbõl ugyan hatalmas erdõkerülõ vált volna, mondhatom. De hát lássa ön, egy pár szalonkát lõttem, azt hiszem, jó lesz az estebédre a vendégeknek.

- Majd megkeresem õket; ön csak menjen már a ladikjába; és ha visszajön, a puskáját hagyja otthon; mert higgye el nekem, hogy már ezentúl, amint Almira meglátja önnek a kezében a fegyvert, rögtön el fogja azt öntõl venni. Nem lehet vele tréfálni.

- Dejsz azt tapasztaltam. Hatalmas egy derék kutya! Mire meggondoltam, hogy védelmezzem magamat, már a földön voltam, jó, hogy a nyakamat le nem harapta.

- Óh, harapni embert sohasem szokott; hanem ha valaki védni akarja ellene magát, annak a karját úgy átfogja a fogaival, mintha vasbilincsbe volna téve, s aztán úgy tartja, míg érte nem jövünk. No, uram, a viszontlátásig!

Nem telt bele egy óra, hogy a nagyobbik csónak kikötött a sziget partján új vendégeivel.

Timár a hajótól a partig folyvást Almiráról és Narcisszáról beszélt Timéának, hogy feledtesse a gyermekkel testi szenvedését, s a hullámoktóli félelmét. Egyszerre vége lett mindkettõnek, amint a partra szálltak.

Timár elõrement útmutatónak, Timéa Euthym karjába kapaszkodva követte; a két hajóslegény és a kormányos vitte utánuk a cserevásár megfelelõ egyenértékét zsákokban, saraglyára téve.

Már messzirõl hallatszott Almira csaholása. Az az üdvözlõ hang volt az, amivel az eb jó ismerõs közeledtét szokta jelenteni. Olyankor eléje szalad a közeledõnek.

Almira feleúton érte a kiszállókat, elõször körülcsaholta az egész társaságot, azután egyenkint váltott szót a kormányossal, a hajóslegényekkel meg Timárral. Majd Timéához sompolygott, s szerét tette, hogy kezet csókoljon neki; hanem amint Euthymhoz ért, elcsendesült, elkezdte azt a lába száraitól felfelé végigszaglálni, és aztán el nem maradt a sarkából, egyre szimatolt, és közbe nagyokat rázott a fején, két fülét úgy verve össze, hogy csak úgy csattogott. Ennél a pontnál bizonyos észrevételei voltak.

A szigeti lak asszonya tornácába kiállva várta az érkezõket, s amint kibukkantak a fák közül, erõteljes hangon e nevet kiáltá:

„Noémi!”

E hívásra valaki közelített a kert belsejébõl. Két sor sûrû magas málnabokor közül, mely mint zöld fal fölül szinte egymásba borult, jött ki egy fiatal leány. Gyermekarc, gyermekidomok a kifejlõdés korszakában, fehér ing és szoknya rajta, a felsõ szoknyájának szélét felfogva tartja, s abban valami gyümölcsöt hoz, amit éppen a fáról szedett.

A zöld pagonyból elõjövõ alak olyan, mint egy idilli tünemény. Arcának finom incarnatja a fehér rózsa gyöngéd testszínét leste el, mikor komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. S az a gömbölyûen boltozott tiszta homlok kifejezése a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem szemöldökkel s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével, vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el, s az egyik hátravetett fonadék a legparányibb kis fület engedi láttatni. Az egész arc kifejezése az öntudatlan szelídség. Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák szépnek; de az egész fõt és alakot, úgy, ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely elsõ tekintetre megigéz, és mentõl tovább nézik, annál jobban megnyer.

Egyik válláról le van csúszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen, egy fehér macska áll rajta, fejével odatörlészkedve a leány arcához.

A leány finom, kicsiny fehér lábai födetlenek; hiszen szõnyegen jár, a legpompásabb fejedelmi bársonyszõnyegen; az õszi pázsit ki van hímezve most kék veronikával és piros gerániummal.

Euthym, Timéa és Timár megálltak a málnalugas végén, hogy a közeledõ alakot bevárják.

A gyermek azzal gondolta vendégeit legszívesebben üdvözölhetni, ha megkínálja õket az ölében hozott gyümölccsel. Szép piros csíkos bergamotte-körte volt az. Timárhoz fordult vele legelébb is.

Timár kiválasztotta a legérettebbet a gyümölcsök közõl, s Timéának nyújtá azt.

Amiért aztán mind a két leány egyszerre bosszúsan vállat vont. Timéa azért, mert e percben a fehér cicát irigyelte annak a másik leánynak a vállán; Noémi pedig azért, mert õ nem Timéát kínálta a gyümölccsel.

- Ejh, te ügyetlen leány! - kiálta reá a kunyhó asszonya -, hát nem tudod elébb kosárba tenni a gyümölcsöt? Úgy kell kínálnod a ruhád aljából! Te balga, te!

Erre aztán a leány lángrózsává pirult, s odafutott az anyjához, ki suttogva, csendesen feddé meg, hogy mások ne hallják; aztán megcsókolta a homlokát, s ismét fennhangon mondá neki:

- Mármost eredj; vedd át a hajósoktól, amit hoztak, rakasd le a kamarába, azután töltsd meg a zsákjukat máléliszttel, a fazekaikat mézzel, a kosaraikat érett gyümölccsel; s válassz ki a számukra kettõt a kecskegödölyékbõl.

- Én nem választok - suttogá a leány -, válasszanak õk.

- Bohó leány! - monda nyájas nehezteléssel a nõ. - Ez bizony valamennyi kecskegidót megtartana, soha egyet le nem engedve vágatni. No hát csak válasszanak õk. Ne legyen senkinek panasza. Addig én az estebéd után látok.

Noémi magával hívta a hajósokat, s felnyitogatá elõttük a kamrát és gyümölcsraktárt. Ez mindenik egy külön odú volt a sziklában, külön ajtóval elzárva. Az a szikla, mely a sziget ormát képezte, egyike volt azon „jövevény” köveknek, miket a geologok „erraticus” (téveteg) szirteknek, az olaszok „trovanti”-knak (lelenceknek), a skandinávok ázárnak neveznek, messze fekvõ hegyláncból letört rokontalan szikla; egy darab mészkõ a dolomitsziklák völgyében, a kavicsok medrében. Ez a szikla tele volt apróbb-nagyobb üregekkel, miket az elsõ elfoglaló leleményesen felhasznált: a legnagyobbat, a felfelé menõ kürtõvel konyhának, a legmélyebbet pincének, a legmagasbat galambháznak, a többit téli vagy nyári raktáraknak. Beköltözött az istentõl ideküldött sziklába, mint a vadmadár, s fészket rakott benne magának.

A gyermek elvégezte a hajósokkal a cserevásárt okosan és igazságosan. Áldomásul még egy ital meggybort is adott mindenkinek, s jó szokás szerint felkérte õket, hogy ha megint erre járnak, megint õnáluk vásároljanak; azután visszatért a kunyhóhoz.

Nem is várt semmi utasítást, hozzálátott a terítéshez. A veranda alatti kis asztalra felteríté a finom szalmagyékényt, arra négy tányért tett kés, villa és cinkalánnal. Hát az ötödiknek?

Az a macskaasztalnál fog ülni. Igazán macskaasztalnál. A veranda lépcsõje elõtt van egy alacsony fapad; annak a közepére jön Noémi számára egy cseréptányér, pici kis kés, villa, kanál hozzá, a két végére pedig egy-egy fatányér Almirának és Narcisszának. Azok nem kapnak kést, villát hozzá. S mikor a három vendég a ház asszonyával együtt az asztalnál körüladta egymásnak a tálat, akkor a macskaasztalhoz kerül az le; Noémi igazságosan oszt a maga vendégeinek; a könnyebben elkölthetõ falatokat Narcissza tálára, a jobban megrágni valókat Almirának, utoljára vesz magának. És azoknak addig hozzányúlni nem szabad, míg õ meg nem fújja az ételüket, hogy meleg ne legyen; akárhogy emelgeti is a füleit Almira, s akárhogy törleszkedik is asszonya vállához Narcissza. A gyerekeknek szót kell fogadni.

A sziget asszonya, jó vagy rossz magyar szokásból, ki akart tenni magáért vendégei elõtt, különösen Timárnak be akará bizonyítani, hogy nem volt rászorulva a konyha az õ vadászzsákmányára. A két szalonkát elkészíté nekik haricskával; de Timárnak elõre megsúgá, hogy az csak kisasszonyoknak való eledel, a férfiak számára jó malacpörköltet készített. Timár meg is felelt annak becsületesen; hanem Euthym nem nyúlt hozzá, azt állítá, hogy már jóllakott, s Timéa rögtön felkelt az asztaltól. De az olyan természetesen jött neki. Eddig is sokat nézegetett hátra arra a másik vendégeskedõ társaságra nagy kíváncsisággal: semmi felötlõ sem volt benne, hogy egyszer csak felkerekedett az asztaltul, s odakuporodott Noémi mellé a lépcsõre. Hiszen a gyermekleányok mindig könnyen barátkoznak.

Timéa ugyan nem értett magyarul, Noémi pedig nem értett görögül; hanem ott volt kettõjök között Narcissza; az értett magyarul is, görögül is.

A kis fehér cica megérté, hogy mit tesz az, mikor Timéa azt mondja, hogy „horaion gation!”, s fehér kezével végigsimítja a hátát, s arra Noémi ölébõl áttörleszkedik Timéa ölébe; a fejét fölemeli Timéa arcához, s odadörzsölgeti gyöngéden fehér pofáját a fehér archoz, szép piros száját azokkal a hegyes fogaival felnyitva s hamis foszforfényû szemeivel felkacsingatva reá; azután fellép a vállára, körülkerüli a nyakát, s megint átvándorol Noémihoz, és onnét ismét vissza.

Noémi örül annak, hogy az idegen kisasszony úgy szereti az õ kedvencét.

Hanem ez a jó kedve keseredni indul, mikor arra a tudatra kezd jönni, hogy az idegen leány már nagyon is szereti az õ kedvencét; egészen megtartja magának, meg is csókolgatja; s hogy keserûsége még nagyobb legyen, azt is tapasztalni kénytelen, hogy Narcissza milyen könnyen hûtelen lesz; milyen hamar elfogadja az idegen leány gyügyögtetését, hogy hízeleg neki vissza, s mikor Noémi híja nevénél: Narcissza, még csak rá sem ügyel. Azt inkább érti, hogy horaion gation (szép cica).

Noémi megneheztelt Narcisszára, s megfogta a farkát, hogy visszahúzza õt magához. Ezért meg Narcissza éppen hozzákapott a körmével, s végigkarcolta a kezét.

Timéa kézcsuklóját egy kígyó alakú, kékre zománcolt arany karperec fonta körül. Mikor Narcissza megkarcolá Noémit, Timéa levonta kezén át azt a hajlós karperecet, s Noémi kezére akarta azt fonni, bizonyosan azért, hogy fájdalmát enyhítse vele.

Noémi pedig félreérté a dolgot, azt hitte, hogy az idegen kisasszony azért a karperecért meg akarja tõle venni a Narcisszát. Az pedig nem eladó.

- Nem kell a karperec! Nem adom érte a Narcisszát. Tartsa meg a karperecét. A Narcissza az enyém marad. Jer ide, Narcissza!

S hogy Narcissza mégsem akarta megérteni a hívást, Noémi hirtelen egy jó kis pofont adott neki a fejére, mire a felriadt cica keresztülugrott a padon, s tüszkölve, köpködve futott fel egy diófára, onnan morgott le aztán nagy nehezteléssel.

Timéa és Noémi e percben egymás szemébe tekintettek, s mind a ketten valami álomszerû sejtelmet láttak ki egymás szemeibõl. Mint mikor az ember egy percre a szemét behunyja, s e rövid perc alatt éveket álmodik keresztül, s midõn fölébred, mindent elfelejtett, csak arra emlékezik, hogy álma hosszú volt.

A két leány e pillanatnyi összesugárzásából szemeiknek megérzé, hogy õk valaha egymás sor­sának rejtelmes intézõi lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán sohasem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy õk okozták azt egymásnak.

Timéa felszökött Noémi mellõl, s a lehúzott karperecet a házinõnek adta át, s aztán odaült Euthym mellé, annak vállára téve fejét.

Timár tolmácsolá az ajándékot.

A kisasszony adja azt emlékül a kisleánynak. Aranyból van.

Amint azt kimondta, hogy aranyból van, ijedten ejté azt ki kezébõl a nõ; mintha igazi kígyó volna, s zavarodottan tekinte Noémire, azt sem bírta neki mondani, hogy „köszönd meg szépen”.

Ekkor egyszerre Almira vonta magára a figyelmet. Hirtelen felugrott fektébõl, s elébb egy hosszat üvöltve, magasra felnyújtott fejjel elkezdett mély, dörgõ hangon ugatni; volt hangjában valami az oroszlán ordításából, heves, taszítva adott hangok voltak azok, a támadás kihívó szavai, s eközben nem futott elõre, hanem ott maradt a veranda elõtt, elsõ lábait elõrefeszítve s a hátulsókkal a földet tépve.

A nõ elsápadt. A gyalogút felõl a fák közt egy alak közelített.

- Így csak egy embert szokott megugatni az eb! - dörmögé a nõ. - Ott jön. Õ az!