V. MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?
Timár megölhette volna ezt az embert. – Keze között volt.
– És kezeinek izmaiban az őrültek erejét érzé. – Megfojthatta volna, a
puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes
ólmot. – De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát
védelmezze. – Timár Mihály „most már” az igaz arany ember, midőn mindene
veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van
szórva.
Ő futni hagyja azt az embert, aki őt semmivé
teheti, aki semmivé fogja tenni.
Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van
hálószobájában, ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor
a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné
tőle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a brazíliai
kormánytól.
De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja:
ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem
gonosztevő, ki egy bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem.
Ki, ha vétett, azért bűnhődni kész.
Kimegy a kastély erkélyére, s karjait mellén összefonva
nézi, mikor az az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.
A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül, s odavilágít
a kastély falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó célpont valakire
nézve, aki őt le akarja lőni.
Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt, s feltekint
rá.
A bukfencezéstől felszakadt a hegedés homlokán, s
egész arca véres tőle.
Timár tán azért állt oda, hogy tán majd ez a dühös ember
most bosszúból meg fogja őt lőni?
De az megáll előtte, és elkezd hozzá hang nélküli
szavakat beszélni. Éppen mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak!
Csak taglejtéssel beszél. Egyik lába sántít az eséstől. Bal kezével
ráütöget a jobbjában tartott puskára, s aztán tagadólag rázza a fegyvert, s
öklével sújt Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja:
„Nem így öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!”
Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkíséri
őt szemeivel a hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utánabámul, mikor
már csak egy fekete pontot lát előrehaladni az ezüst jéglapon a magas
hegyorom kettős tornya irányában.
Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől
jő.
Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég,
minden előjel nélkül felzúdul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak,
kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai
partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot, s a
csónakokat beragadja a Balatonba, s kihányja a túlsó partra. S néha félóra
múlva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart
táncolni. S azután ismét csendes lesz minden.
A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt
korbácsolt előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vágott alá a
szitáló hókristály. A felhő maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy
panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafokos
félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a
holdvilágban.
A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős
fáinak sudarai között. Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha
elkárhozott szellemek sírnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél
végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan
túlvilági zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket,
akik így sírnak, egymást kergetik, s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy
haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?
E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak,
mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzúgás közé. Olyan
ordítás, amilyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás,
istenkáromlás hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő,
csillagokat megreszkettető kiáltás. Néhány pillanat múlva a kiáltás újra
rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.
Az is tovaenyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon.
Csupán azt az egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zúgnak többé,
s a jéglapon s a jégtáblákon fütyölő szél hangja egy enyészetes
harmóniában vész el a távolban. Az ég kitisztul, és csendes lesz minden.
Timár szívében is csendes volt már minden.
Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem
hátrafelé.
Futott, amíg futhatott; most már a mélység előtt
áll, melynek túlpartja nincsen.
Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s
tudta, hogy most már fel fog ébredni belőle.
Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt
elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint
a szfinx rejtélye, amint ki van találva, meghal az…
Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt,
fölfedezve Timéa előtt – és Noémi előtt!
Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta
éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől
körülragyogva.
Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa
előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, amelyben
az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, amit
férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?
S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja
azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe még valaha Dódit?
Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Úgy
van, ahogy az az ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő;
eltagadni nevét, miként ő; lappangva bujdokolni városról városra, miként
ő! Körülfutni a földet.
De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez
a hideg csillag. – Hogyan is mondta Noémi? – Oda mennek lakni majd azok, akik
erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda
mennek, ahol nincsen semmi! – És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki
szigetét, s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor
bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.
Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes
volt távcsövét a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s
nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e
rengeteg sírhegyek közül: „Ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!”
Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral
beszélt.
A kandalló még tartogatta annak elégett
öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új
hasábokat rakott a tűzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette
köpenyét, és kiment a házból.
A Balaton felé vette útját.
A félhold bevilágította az óriási jégtükröt. A
jégmezőre sütő jégnap…
„Jövök, jövök! – monda Timár. – Nemsokára megtudom, mit
beszéltél hozzám. Ha hívtál, ott leszek.”
Egyenesen a rianás felé vette útját.
Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok
által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről
figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje.
Timár ezt kereste.
Mikor egyikéhez e vészt jelző szalmacsutakoknak
eljutott, ott megállt, és kalapját levéve, feltekintett az égre.
Évek múltak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott
az a nagy lény, aki a csillagokat forgatja, s a férgeket kikölti; s aki egy
lényt teremtett, mely vele dacol: embert.
Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.
„Örök hatalom! Előled futok, s tehozzád jutok ez
órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te
intettél, de én mást akartam; s most ide juték. Vak engedelmességgel megyek át
a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhődöm
azért, mert annyit boldogtalanná tettem, akik engem szerettek, s akiket én
enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én
haljak meg, én kárhozzam el! – Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül
én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz őhozzájuk is.
Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig
adj át a te bosszúálló angyalaidnak. – Én elkárhozom, és elhallgatok!”
Letérdelt.
A Balaton élő hulláma zajlott a rianás partjai
között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég
borítja felszínét, olyankor is felháborog, és zajlik a rianások közt, mint a
tenger.
Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint
ahogy megcsókolja az ember édesanyját, mikor hosszú útra készül, – mint ahogy
megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná véle.
S amint a hullámhoz lehajol, íme, egy emberfő
emelkedik ki eléje a hab közül.
Egy emberfő arccal fölfelé fordulva…
A fölfelé fordult arcnak homlokán, a jobb szemen
keresztül egy fekete kendő volt átkötve, a másik szem vérszínűen,
mereven, kőhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a
hullám.
A fantom ismét visszasüllyedt a víz alá.
Két perc múlva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arc
újra felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.
Azután még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s
akkor végképpen eltűnt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz
görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy percre a víz alul.
Timár félőrülten szökött föl térdéről, a
rémlátás után bámulva.
Úgy tetszett neki, mintha az maga után hívná!
A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.
És ismét hangzott a távolból az a kísértetiesen harsogó
orgonaszó, amit az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők
sudarai fölött végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon
megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatlan szellemek, úgy zúg közöttük
némelyik; a kísértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.
És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a
túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a
zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok
száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a
hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s
az istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló
jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.
Timár reszketve omol arcra a rengő jégtükör fölött.
|