VII. A HULLA

A késő márciusi napok vetették végit ez évben a szigorú télnek. Egy meleg, esős déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erős északi szél felszaggatta azt, és áttorlasztotta a somogyi partokra.

Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak.

Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arcvonásokat nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb biztossággal lehetett következtetni kilétére.

Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes balatoni halászat óta, melyen a fogaskirályt is kifogták, oly rögtön eltűnt, s akinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.

A hullán megismerhetők az eltűnt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse; inggombjai s a névelőbetűk az ingbe hímezve. Ismétlőórája ott van mellénye zsebében; azon egész neve van zománccal beégetve. De ami legjobban bizonyít azonossága felől, tárcája is ott van belső zsebében; a tárcában százas és ezeres bankjegyek, ahogy egy csomóban voltak, még jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös hímzés: hit, remény, szeretet, Timéa saját kézmunkája.

Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem azokról már lemosott minden írást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a vizek alatt.

Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczy úr kétcsövű fegyverét is, ami hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen kimagyarázta az egész esetet.

Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre.

Őneki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és farkasok előjönnek a berekből a lékre, akkor ő a puskával kimegy, és meglő közülök egynéhányat.

Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arcába vert, nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott.

Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymásután.

Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek!

Timéa, amint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott személyesen Siófokra, s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.

Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig bírták magához téríteni. Azért mégis helytállt. Jelen volt, mikor a roncsolt maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott jegygyűrűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak a tetemnek.

Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete posztóval bevont s a címerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonnyal bevont koporsóra ezüst szegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót városi szenátorok és megyei táblabírák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt téve a nemesi kard és babérkoszorú, a magyar Szent István-rend, az olasz Szent Móric-rend s a brazíliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A szemfödél ezüst bojtjait az alispánok vitték, a címeres fáklyákat a gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az összes iskolai fiatalság, a papok és teológusok, a céhek zászlóikkal, a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa dübögésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arcával, kisírt szemeivel, az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még őfelsége is küldött egy megbízottat, ki a nevezetes halott utolsó kíséretében részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert temetnek el ebben a városban, amilyen nem fog itten születni tán soha több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének, alapítója sok nagy intézetnek.

Az „arany ember” száll alá a földbe.

Végig a városon a távol temetőig gyalog kíséri őt ki asszony, férfi, gyermek.

Athalie is ott van a kíséretben.

Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó barátok, rokonok, tisztelők oda is lemennek a megsiratott férfi után.

Ott van Kacsuka úr is, az őrnagy.

A szűk lépcsőn olyan közel szorul össze Timéával és – Athalie-val.

Mikor a kísérők visszatérnek a sírboltlépcsőn, Athalie leveti magát a koporsót rejtő fülke elé, és azt kívánja, hogy temessék el most már őtet is.

Szerencsére ott van Fabula János uram is, aki felkarolja a földről a szép hölgyet, s felviszi az ölében a napvilágra, s aztán megmagyarázza a bámuló népségnek, hogy nagyon szerette ám a kisasszony a megboldogult urat, az ő valóságos második édesatyját.

Fél év múlva elkészül a pompás síremlék, gránittalapzattal, melyre aranybetűkkel van felvésve az emlékirat: „Itt nyugszik. Nagyságos. nemes. és. vitézlett. Levetinczy. Timár. Mihály. úr. kir. tanácsos. több. tek. vármegyék. táblabírája. a Sz. István. Sz. Móric. és Annunziata. rendek. lovagja. a. nagy. hazafi. igaz. keresztyén. példás. erényű. férj. szegények. atyja. árvák. gyámola. iskolák. fenntartója. egyház. oszlopa. siratják. mind. kik. ismerték. gyászolja. örökké. hű. hitvese. Zsuzsánna…”

A gránittalapon áll egy alabástrom szobor, egy nő, ki egy hamvvedert ölel át karjaival. – Mindenki azt mondja rá, hogy az a szobor Timéa hasonmása.

És Timéa mindennap kijár a temetőbe, friss koszorút akasztani a sírkő párkányára, s saját maga öntözi meg a virágokat, mik a sírkő rácsozatán belül oly szépen illatoznak. – Megöntözi permeteg hűs vízzel, – megöntözi forró könnyeivel…

Krisztyán Tódor sem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy tisztesség éri holta után…