VIII. ZÓFI ASSZONY

A szép özvegy nagyon komolyan vette a gyászt. Nem ment sehova társaságokba, s nem fogadott házánál társaságot. Csak fekete öltönyben lehetett látni az utcán, sűrű fátyollal az arca előtt.

A komáromi közvélemény kiszámította, meddig kell ennek tartani. Mely napon volt Timár úr szerencsétlen halála? Onnantul egy esztendeig. Az éppen télre esik. Aztán jön a farsang. De bizony Timéa csak azután is megtartotta a gyászt, s nem ment el a táncvigalmakba. Ekkor azután más évfordulót tűzött ki a komáromi közvélemény. Bizonyosan Timár úr temetése napjától számítja Timéa a gyászévet, mert hiszen akkor kezdődött özvegysége. Ez a határidő is elmúlt; már a tavasz is eljött, és Timéa még mindig nem tette le a gyászruhát, és nem fogadott magánál társaságot.

A közvélemény ekkor aztán türelmetlenkedett: hát meddig fog ez már így tartani?

Legnagyobb botrány volt az, hogy férfilátogatókat éppen nem fogad el.

Egyszer korán reggel a hetivásáros néptömeg közt Zófi asszony őgyeleg alá s fel, karján egy nagy füles kosárral, s csirkére alkuszik a kofákkal. Azaz, hogy úgy tesz, mintha csirkére alkudnék, voltaképpen pedig nem vásárol semmit, nagyon drágáll mindent; hanem azon mesterkedik, hogy a nagy alkudozás közben hogyan osonhasson be az Angliába észrevétetés nélkül. – Az Angliából azután, a barátságos lyciumkerítés oltalma alatt egy nagyot kerül, folyvást szanaszét tekingetve, ha nem látja-e meg valaki, míg végre egyik kijárónál hirtelen átsurran, s besompolyodik egy kis magánosan álló háznak a kapuján, amire nagy kétfejű sas van festve.

Ott még mindig Kacsuka úr lakik. Őrnagy korában sem hagyta el hadnagykori szállását: nem volt nagyobbra szüksége.

A kapu is nyitva van, a kis szoba ajtaja, ablaka mind nyitva van. A katonatisztek nem szoktak félni a tolvajoktól, amire két okuk van.

Zófi asszony egyedül találja Kacsuka urat, ki éppen nagyszerű erődítvényi munkálatok átvizsgálásával foglalkozik.

– Szerencsés jó reggelt kívánok a major úrnak. Engedelmet kérek, hogy olyan goromba voltam, hogy bejöttem. Véletlenül ezen jártam: láttam, hogy nyitva van ajtó, ablak; ejnye, mondok, még valami tolvaj bejön; beszólok a privatdinernek, hogy zárja be az ajtót, hát a major urat találom. Köszönöm a szívességit: hát hiszen, hogy el ne vigyem az álmát, egy kicsit leülök. Úgyis ezer esztendeje már, hogy beszéltünk a major úrral. Óh, a major úr nagyon kegyes! Hogy ide üljek a pamlagra, maga mellé? Csak ezt a kosarat leteszem elébb. Nincs benne semmi, csak egy kis tojás; magam vásárlok be mindent, mert ha cselédre bízza az ember, mindent drágábbra számít. Aztán ezek a mai világbeli cselédek olyan rátartiak! egy sem akarja a kosarat vinni az asszony után. Ez már derogál nekik. Hát ezért csak magam viszem a kosarat, s megyek bevásárolni. Nem szégyenlem én azt. Azért aki ismer, tudja, hogy ki vagyok! Ugye major úr sem szól meg érte? Dehogy szól, hiszen mink olyan régen ismerjük már egymást. – Emlékezik még rá, mikor a konyhában ott ült a major úr a vizeskannán, aztán főtt kukoricát evett a sipkájából? Mikor annak a bohó leánynak arról beszéltem, hogy milyen lesz az a keresztelés? De nem arról beszéltünk ám, hanem egészen másról, mikor az őrnagy úr, még akkor csak hadnagy úr, betoppant. Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk! Hanem annak már éppen egyezeregyszáz esztendeje, s azóta sok nagy dolog történt a világban! No már micsoda nagy rettenetes eset volt ennek a Levetinczy úrnak a halála! Szegény Timéának azóta se éjjele, se nappala. Én azt hiszem, ez az asszony utána megy a férjének; pedig de kár érte, de áldott jó teremtés. – Nem fogad el semmi férfilátogatót. Napjában százszor is odaáll Levetinczy úr nagy arcképe elé, s elnézi sokáig; azután meg előveszi a legutolsó levelét, amit azzal a nagy hallal küldött, s végigolvassa. Néha nekem is elolvassa. S aztán azt kérdezi tőlem: „Te Zófi mama, nem találsz te abban valami különöst, hogy ez a levél olyan víg hangon van írva? Még azt is megírja, hogy táncolt!” Jaj, szegény szép fiatal asszony, de sokat töprenkedik miatta. Úgy szánom szegény asszonykát, úgy kívánnám neki, hogy szánná el magát valami jó, becsületes férjnek kezét adni. Tessék elhinni, magamnak is van egy kis érdekem benne. Tudja, major úr, az Athalie leányom mindig azt mondja, hogy ha Timéa ahhoz az emberhez találna férjhez menni, akit ő gondol, hát ő akkor egy napig sem maradna ennél a háznál, hanem férjhez menne a legelső emberhez, aki megkéri. Nem nézné, úr-e vagy paraszt? fiatal-e vagy vén? nyalka-e vagy ripacsos? Egyszerre hozzámenne. Jaj, de senki se kívánná azt jobban, mint én! Nem azért, mintha akkor én is elmennék a leányommal, nem én, mert én akkor is Timéával maradnék. És ha Athalie lenne még egyszer valaha gazdag, és Timéa lenne szegény, én még akkor is Timéával maradnék. Mert tessék elhinni, nem tudom már kiállni tovább a leányommal az együttlételt. Nem szép ugyan, hogy egy anya panaszkodik a tulajdon leányára, de én tudom, hogy ki előtt beszélek. Igaz, hogy én vagyok az anyja, én hoztam őt a világra. Jó gyerek is volt, míg a kezemből ki nem vették, míg az apja el nem kényeztette, míg a világ el nem forgatta a fejét. De most már csak olyan az életem vele, mintha a pokolban volnék. Minthogy senkije sincsen a világon rajtam kívül, akin a mérgét kiönthesse, engem üldöz egész nap. Csíp, rúg, üt, ahol rám talál, alig merek már a konyhából előjönni miatta. Ha szólok hozzá akármilyen szépen, úgy tesz, mintha nem hallaná. Az asztalnál kinézi a számból a falatot, úgyhogy leejtem a villáról az ételt, mikor a szemét rám veti. Egész nap varrnom kell, amit a ruháin készakarva eltép, hogy rongyosnak lássék. Éjjel meg nem hagy aludni. Odateszi a szemembe a gyertyát, s reggelig olvas. Aztán nem hogy egyszerre kimetélné a könyvet, hanem minden lapot külön vág ki, úgyhogy ha én százszor elszundítok, százszor fölébredek a papirossercegésre. S ha könyörgök neki, még kiölti rám a nyelvét. Egyszer aztán bedugtam a fülemet pamukkal, hogy alhassam tőle; akkor meg kapta magát, s a reszelt tormát, amit magának csináltatott a migrén ellen, ahelyett, hogy a saját nyakára tette volna, felkötötte az én talpamra, úgyhogy csupa hólyag lett, mire felébredtem rá. De még mást is tett velem. Reggelre hol az egyik, hol a másik cipőmnek az orrába egy csomó csepűt dugott, úgyhogy estére már majd a körmöm esett le, csak úgy sántítottam. El nem tudtam gondolni, hogy vándorol a sántítás az egyik lábamból a másikba, míg rájöttem az okára. Ő meg csak nevetett. Aztán tudja jól, hogy én félek a kísértetektől; azért este felöltözteti a porolófát, a seprőnyelet ijesztő alakoknak, odaállítja az ajtó mögé, hogy engem majd a nyavalya tör ki, mikor benyitok. A cselédek előtt úgy bánik velem, hogy azoknak semmi respektusok nem lehet irányomban. Mindig a szakácsnénak fogja pártját ellenemben. Óh, mennyi mindent kell nekem kiállanom! Legkeservesebben esik, mikor egy-egy nagy ünnepnapon előveszem az imádságoskönyvemet, hogy majd imádkozom belőle; ő meg aztán odaül az asztalhoz, átellenben, felteszi a két könyökét, s az imádkozásom közé ilyeneket mond: „ördög, pokoltűz, gyehenna, döghalál, mirigy, pokolvar, rákfene, tűzvész, orgyilok, méreg, pusztulás, gyalázat, veszedelem, kárhozat, éjjeli kísértet szálljon le erre a házra, ámen!” Ez az ő imádsága az ő jótevőiért. És azután mikor szemben van Timéával, akkor meg olyan édes, olyan hízelkedő, úgy selypít, mikor vele beszél, olyan alázatos. Uram, én félek már Athalie-val egy szobában aludni. Szeretném már, ha beteljesülne egyszer az, hogy férjhez megy a legelső emberhez, aki megkéri. S most éppen volna neki egy szerencséje. Biz az csak Fabula János uram, akinek tavaly meghalt a felesége, s most özvegyember. Biz az már nem valami fiatal ember, de derék, jómódú férfi, most vicecurator lett; van negyvenezer forint értéke, el tud tartani egy asszonyt tisztességesen; a gyerekei mind nagyok már, egy sincs a háznál. Azzal bizony meglehetne Athalie nagyon jól; olyan szép háza van a Megyercsi utcán, mint akárkinek. Aztán esztendőn át nyolc hónapig nincsen odahaza. Bizonyos vagyok felőle, hogy Athalie rögtön hozzámenne csak bosszúból is, ha Timéa ahhoz menne, akit én gondolok. Hej, de megnyugodnám akkor magam is! Én Timéánál maradnék. Hanem hát ebből persze nem lesz semmi, ha az „egyik” nem jön ki a házból, a „másik” meg nem jön oda a házhoz; az egyik ott szomorkodik, a másik itt búslakodik. No már hiszen én nem azért jöttem ide, hogy hírt hordjak, Isten mentsen, az nekem nem szokásom. De valamit, amit a napokban megtudtam, mégsem hallgathatok el. Tetszik tudni, én vetem meg minden reggel Timéának az ágyát. Ezt nem engedem másnak, azokat a szép, csipkés vánkosokat dehogy engedném cselédkéznek érinteni. Hát valamelyik nap reggel, mikor a legalsó vánkost felemelem, mit találok alatta? Egy kardmarkolatot, az eltört pengével. Timéa ezúttal bizonyosan ottfeledte azt. Bizonyosan minden éjjel ott van az az eltört kard a feje alatt. Ott aluszik vele. Mikor Athalie-nak ezt elbeszéltem, olyat csípett a karomon, hogy most is kék a helye, s azt mondta, hogy megöl, ha ezt valakinek elmondom. Dehogy is mondom el, nem mondom én ezt senkinek. Hanem csak annyit mondok, hogy héj, ha annak a kardnak a volt tulajdonosa tudná, hogy mit kellene most neki tennie!

Ezt a hosszú magánbeszédet Zófi asszony végig elmondta, anélkül, hogy megpihent volna közben, vagy az őrnagy által félbe hagyta volna magát szakítani.

Kacsuka úr végighallgatá a mondottakat, s akkor így szólt Zófi asszonynak:

– Zófi mama, annak a kardnak a hajdani gazdája tudja, hogy mit kell neki tenni. Ha Levetinczyné asszony férjétől elvált volna, s szegényül, vagyontalanul maradt volna a világon, annak a kardnak a volt gazdája sietett volna neki kezét nyújtani. Most azonban Levetinczyné asszony gazdag özvegy, férje után milliókat örökölt, most annak a kardnak a volt gazdája, aki szegény ember, nem mehet oda a gazdag hölgy kezét megkérni.

– Hej, de megváltozott hát akkor annak az úrnak a természete! – sóhajta fel Zófi asszony. – Mikor Athalie-val járt jegyben, addig meg sem akart esküdni, amíg a százezer forint le nincs számlálva az asztalára.

– Hm! Nem Athalie-nak az anyja volt-e az, ki azt mondta, ha Timéa szegénnyé lenne, Athalie pedig dúsgazdaggá, akkor is Timéával maradnék? Pedig ő Athalie anyja!

– Igaz. Én az anyja vagyok, mégis azt mondtam. Igaza van a major úrnak. – No de hát, ha a kard hajdani gazdája nem tudja, hogy mit kell neki tennie, majd tudni fogja a mostani tulajdonosa.

Azzal Zófi asszony ezer bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig itt alkalmatlankodott, s másik ezeret azért, hogy tovább nem maradhat itten, mert még százfélét kell bevásárolnia a piacon.

Aztán vette a kosarát, kiosont a sasos kapun, s egyfélét sem vásárolt a piacon, hanem egyenesen hazasietett.