XI. ATHALJA

A névnap előestéje egyszersmind a menyegző előestéje is volt. Izgalmas éj.

A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt. Annyi elmondani valójuk lehet egymásnak!

Ki tudja, mi?

A virágok beszédét csak a virágok értik, a szférák beszédét csak a csillagok, az egyik Memnon-szobor beszédét csak a társzobor, a valkűrök beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók – s a szerelem beszédét csak a szerelmesek. S aki hallott, aki értett valaha e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni; – megőrzi, mint a gyónás titkát. – Nincsenek azok elmondva bölcs Salamon Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petőfi „Szerelem gyöngyei”-ben: azok titkok örökkön-örökké.

A ház túlsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.

Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi nagy ünnepélyhez. Az egy hadjárat.

Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem cifra szakácsot, sem cukrászt hívatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt valamennyinél. Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze földön, mint ő. Még az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, aki nélkül nem történhetett meg a környékben lakodalom, úri mulatság.

A konyha mellékszobái, a pincék, az éléskamrák mind rakva vannak már elkészített tortákkal, cukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél, krisztuslába, marcafánk, töltött csók, apácaposz, tálszámra felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregű dorongos fánkok, ostromra váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pincébe áldozatul esett szelíd és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a mellényük.

A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már aminek sülni kellett, az megsült, aminek fagyni kellett, az megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelkűséget gyakorolni; összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket azzal a sok drágasággal, ami így előkészület közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. Aminek fel kellett volna fúvódnia, az lepénnyé lapul össze, aminek meg kellett volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák konca, nyulak eleje, fácánok hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az úri asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, amire a sütemények önnyomatú képmása odasült, s büszkék rá, hogy ők elébb ettek mindenből, mint az uraságok.

Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű is. Van publikuma, aki hallgatja, és háladatos érte. Kivált miután veszett bor is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendőbe téve vörös borban kellett kifőzni: most az a vörös bor is elpocsékolni való. Annál jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendióvirágot, gyömbért, fahéjat és cukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; ami felséges. Inas, házmester leveseskanállal habzsolja a vaníliás cukorlevet, s a kocsis kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van ma!

Hát Athalie hol van?

Sem itt, sem ott.

A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja magát az asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán ő is a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő a világon?

Pedig jó volna, ha egy percre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és amott, és azt kérdezné: „hol van Athalie?”

Athalie egyedül van abban a teremben, amelyben legelőször megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arcú leány Timár kíséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pasztellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapíron, Timéára elbámulva.

Athalie most is ezen a széken ül.

Az arckép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hízelgő arcával, amint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén…

A teremben sötét van; senki sem gyújtott gyertyát; csak a holdvilág süt be az ablakon, az is nemsokára el fog tűnni a Szent András komor födélorma mögött.

Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, aminek neve élet.

Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csúfolják a hízelgők, s elhitetik vele, hogy imádják.

Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágrólszakadt, nevetséges váz; egy élettelen kísértet; egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csúffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.

S két év múlva ez a lidérc, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz e háznak! és elfoglalja magának a szíveket; csinál igéző fehér arca varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!

Minő menyegzői nap volt az!

Hogy találta magát egyedül az ájultából felocsúdó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette.

S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. – Minő emlék volt az az út, amit egykori vőlegénye lakáig tett amaz éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utcán!

Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!

És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt megaláztatásnak!

Egyetlen ember volt a világon, aki őt megértette; aki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, aki őt szívének irtózatában kellő értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá, s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!

Óh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!

Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.

Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:

„Ah, te ügyetlen!”

Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!

Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!

Athalie tagjai reszketnek a láztól! Mit csinálnak most ennél a háznál?

A holnapi menyegzőre készülnek.

A budoárban a jegyesek suttognak, a konyhából a viháncoló cselédhad rikoltozása hangzik át annyi ajtón keresztül.

De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a suttogást hallja…

És neki is van valami dolga erre az éjre…

A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.

A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelencét felnyisson Athalie, s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.

Kitűnő szerek!

Keleti vegyész csalhatlan arcanumai!

Athalie válogat közöttük.

Egyet nevet magában.

Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak elfagyna szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arcát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól, s kezdenének egy olyan pokoli táncot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arca hogy válna igazi márvánnyá, s a büszke vőlegény hogy fintorgatna torzképeket a halál csontpofájával versenyt!

„Dzinnnn!”

Egy húr pattant le a zongoráról.

Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.

Csak egy húr volt az, te gyáva szív!

Még nem vagy erős?

Ismét beletömte a szelencébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.

Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég bosszú azért a szóért, hogy „te ügyetlen!” – A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell!

Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a Szent György lovag sárkánya szemében!

Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa hálószobájába lehet látni.

Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a méreg, amit még szívébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.

Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.

És Timéa arca olyan piros!

Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?

Nem beszélnek szerelemről, de mégsem volna szabad azt hallani másnak.

A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.

– Ön egyedül alszik itt? – kérdi, édes kíváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brokátfüggönyét.

– Mióta özvegy vagyok.

(„És azelőtt is!” – súgá a sárkány mögött Athalie.)

A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.

– Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?

– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.

– És az a másik kis ajtó?

– Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdókészletekkel.

– S abból hova van kijárás?

– Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.

– Hát az a harmadik ajtó?

– Hiszen jól ismeri ön, ez ruhatárszobámba vezet, s innen a látogatóterembe, a fő bejáráshoz.

– Hát cselédei hol vannak éjjel?

– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férficselédek földszint. Két csengettyű-szalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.

– Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?

– De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.

– Zófi asszony is?

– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképpen lesz rendezve minden.

(„…Holnap!…?”)

– S be szokta ön zárni az ajtajait, mikor aludni megy?

– Sohasem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret, és hűséges hozzám. Az utcakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.

– És nincsen ebbe a szobába sehonnan másvalami titkos bejárás?

– Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velencei kastélynak nézi!

(„… Hát a te házad ez?… Te építtetted?”)

– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.

(Mi az? – Kacag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)

(„… Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!”)

Timéa mosolygott, s megsimogatá vőlegénye komor arcát.

– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.

(„… Csak zárd be jól!…” – suttogá a sárkány.)

Most egy gyöngéd ölelés következik – s még egy suttogó szó.

– Szoktál-e imádkozni, kedvesem?

– Soha.

– Ah! Miért soha?

– Az az Isten, akiben én hiszek, mindig ébren van…

(„… Hátha ma alszik…?”)

– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a filozófia. Mienk a szkepszisz, önöké a pietász. Imádkozzék ön ez éjszakán!

– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, akiket nem tanítanak imádkozni.

– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő ez éjjel imakönyvét.

– Jó. Önért megtanulok imádkozni.

Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor újév napján, a „férjhezmenendő hölgyek imáját”.

– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.

– Úgy, úgy. Tegye azt: tegye azt!

Timéa végigolvasta az imát fennhangon.

(„…Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kísértő lélek szállja meg ezt a házat… Ámen!”)

A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…

Athalie a pokol dühét érezte szívében.

Ez az ember kitalálja a kővel lenyomtatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!

Átok, átok! Még az imakönyvre is!

Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.

A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:

– Világítson a folyosón az őrnagy úrnak.

Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak éppen.

Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót, s elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.

A boldog vőlegénynek nem volt ezúttal szeme más női arc számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja, s eléje világít. Nagylelkű akart lenni, s egy szép ezüst tallért nyomott Athalie markába.

Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.

– Csókolom a kezeit, nagyságos úr!…

– Ah! Az istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.

– Nem tesz semmit, őrnagy úr.

– Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.

Athalie gúnyos bókolással húzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.

– Majd holnap visszaadom, őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam.

Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatlan alpes-nehézség, amit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.

Amint kiért az utcára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodott a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:

– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.

A cselédszobában nagyon vígan voltak már.

Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit.

Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, aki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetkőzni.

A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.

– „Urak a papok!” – kiálta jókedvében az inas.

– „Hal szamár, hal barát, változik az apátúrság!” – viszonza rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.

– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! – hencegett a kocsis.

Mint a kívánság, nyílt az ajtó, s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálcával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verődve, mint egy kísértetes harangjáték.

A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estére nagyon fölillik.

„Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!” – rivall a cselédsereg.

Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsost. A tálcán egy porcelánvederkében felhalmozott cukor van, mely túlságos gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.

Zófi asszony így szereti a teát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több narancshéj látta cukrot.

– Hát te nem tartasz velünk? – kérdi leányától.

– Köszönöm; én már teáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.

Azzal jó éjt kívánt anyjának, s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.

Azok mohón estek neki a puncsnak meg a cukornak, s pompásnak találták az éjt berekesztő nektárt.

Csak Zófi asszony nem találta olyannak.

Amint a legelső kávéskalánnal megízlelt belőle, elfintorította az orrát.

„Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, amit nyűgös gyermekek számára bosszankodó anyák szoktak főzni – mákhéjakból.”

Ilyen szagot érzett rajta.

S úgy megundorodott tőle, hogy nem bírta a poharat többé ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohasem ivott ilyet, annak jólesett.

Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól, s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.

Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig betakarózva.

Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy kanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.

Mikor lefeküdt, s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, míg szempillái leragadtak, s elaludt.

S amint elaludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lócán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva s fejét egy földöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsospohár. Csak ő nem itta még ki a magáét.

S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopózik a háta mögé, s azt súgja a fülébe: „Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves mama? kell bele több cukor még? Nesze, cukor!” S színültig rakja poharát cukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.

„Nem kell, nem kell!” – mondja álmában Zófi asszony; de Athalie erővel odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényről az odakészített vizespoharat, az egész vizet magára öntve.

Erre aztán felébred.

Még ébren is maga előtt véli látni Athalie-t azokkal a fenyegető szép szemeivel.

– Athalie, ébren vagy? – szól nyugtalankodva.

Nem hall választ.

Hallgatózik; nem hallja az alvó lélegzetvételét a másik ágyban.

Fölkel remegve, s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.

Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki.

– Athalie, Athalie, hol vagy? – suttogja félelmesen.

S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utcán semmi nesz.

Hol van Athalie?

Athalie ott van a leskelődés rejtekében.

Már hosszú ideje, hogy ott van.

Hogy ez az asszony olyan sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni!

Végre beteszi Timéa a könyvet, s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját, s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai már szívébe oltották a félelmet.

A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol bejönni?

Nem lát senkit. Pedig éppen a szeme közé néz annak, aki rá leskelődik…

Most pipereasztalához megy, s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja, s egy recés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.

Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos kenőccsel, s azután könyökig érő szarvasbőr kesztyűket húz fel rajuk.

Akkor levetkőzik, s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék, ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit, s annak fiókjából elővesz egy kardmarkolatot, ami egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi. Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre odadugja vánkosa alá. Azzal szokott aludni.

Athalie látja ezt mind!

Azután eloltja Timéa a gyertyát, s Athalie nem lát többé semmit.

Csak az óra ütését hallgatja még.

Egy órát üt ez és háromnegyedet.

Van türelme várni.

Kiszámítja, mikor jő a szemekre az előálom; akkor van itt az ideje!… Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.

Végre üti az óra a kettőt éjfél után…

A Szent György-kép elmozdul helyéből sárkányával együtt (ki soha sincs megölve!). Athalie kilép rejtekéből. Mezítláb jár, nem hallja lépteit a föld sem.

A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, függönyök leeresztve.

Lassan, tapogatózva jő előre.

Timéa mély álomlélegzete vezeti el az ágyig.

Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, melyen Timéa fekszik.

A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat.

Ah! de e hideg vastól pokoli hőség lobog át erein. Öklébe szorítja azt.

Végighúzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve.

Hanem sötét van, az alvót nem látni.

Most oly nesztelenül alszik, hogy lélegzetét sem hallani.

Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni…

Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.

Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:

„Óh! édes Istenem…”

Akkor lecsap a kardvas oda, ahonnan ez a sóhajtás jött.

De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.

Az éles vas a szarvasbőr kesztyűn keresztülvágott, és Timéa kezét megsebesíté.

E vágásra felriadt az alvó, s térdre emelkedett ágyában.

Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kard csak a homlokát sebzé végig a halántékáig.

Ekkor megkapta Timéa bal kezével a kardvasat.

– Gyilkos! – kiálta, ágyából kiszökve, s amíg az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.

Érzé, hogy azok egy nő hajfürtei.

Akkor aztán tudta, hogy ki az.

Vannak olyan veszélyes pillanatok, amikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondolatok láncán.

Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Bosszú, szerelemféltés, amiért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.

Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre lehúzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezéből.

Timéa erős volt, s a gyilkos mindig fél erővel küzd.

Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik zaját.

Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.

– Gyilkos! – ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.

Zófi asszony hangja az.

E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.

Áldozatának meleg vérét érzi arcára ömleni.

A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi asszony rikács hangja sikolt végig a csendes utcán.

– Gyilkos! Gyilkos!

Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a megtámadott, most már ő van megrémülve.

Amint Timéa kezéből kiszabadul, félretaszítja őt maga elől, s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát.

Timéa még néhány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő is kiejti azt kezéből, s ájultan rogy le a szőnyegre.

Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utcán.

Az őrjárat közelít.

Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt, s lekiált rá:

– Siessen ön, Timéát meggyilkolják.

Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.

– Asszonyom! – kiált fel az őrnagy –, költse ön fel a cselédeket, s nyittassa ki az ajtót.

Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, bútorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.

Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét eldülöngélve: a kocsis a lócán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.

– Gyilkos van a háznál! – kiálta reszketéstől didergő hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.

Felráncigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok visszaestek a helyeikre megint, s nem ébredtek föl.

Az utcaajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés.

A házmester sem volt felkölthető.

De zsebében volt a kapukulcs.

Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét, s elvette tőle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornácon keresztül, hogy az utcaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a gyilkosra: „óh, ki lehet az?”

Végre rátalált az utcaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.

Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a városkapitány is s a legközelebb lakó katonaorvos, ki-ki félig öltözötten, hirtelen felkapkodott ruhákban, fokossal, meztelen karddal kezében.

Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről. Nekifeszíté a vállát, s kiszakította azt a zárából.

Timéa ott feküdt előtte a földön, vérétől ellepve, eszméletlenül.

Az őrnagy felvette őt karjaira, s ágyára fekteté.

A tábori orvos megvizsgálta a sebeket, s azt monda, hogy egy sem életveszélyes; a nő csak el van ájulva.

Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult; felébredt az őrnagyban a bosszúvágy.

De hát hol van a gyilkos?

– Különös ez! – monda a városkapitány. – Itt minden ajtó belülről zárva volt; hol jöhetett be ide valaki, s hol mehetett ki innen?

Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever véresen a földön.

Ekkor a városi orvos is megérkezett.

– Lássuk a házi cselédséget!

Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.

Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind mákonyitallal vannak elkábítva.

Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?

– Hol van Athalie? – kérdi az őrnagy Zófi asszonytól.

Az anya rábámul némán, és nem tud felelni.

Hisz ezt ő sem tudja.

A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót, s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy Athalie ágya üres.

Athalie ott fekszik az ágyán – és alszik.

Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig bogombolva, haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép „fehér” kezei, miket csuklóig takar az ingujjak fodra, kirakva a takaróra.

Arca, kezei tiszták – és ő alszik.

Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athalie-t meglátja.

– Ez is mélyen alszik – mondja a városi orvos. – Ennek is mákonyt adtak!

A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.

Nyugodtan ver az.

„Mélyen alszik!”

Egy vonás nem mozdul arcán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.

Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával. Csak egy embert nem. Azt a férfit, akinek a kedvesét meg akarta ölni.

– De valóban alszik-e? – kérdi az őrnagy.

Tapintsa ön meg a kezét – szól az orvos –, egészen hideg az és nyugodt.

Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.

– De nézze ön, orvos úr – szól az őrnagy –, ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt – friss vér van…

Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai, s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.

Akkor felkacag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve egészen; kiszáll ágyából, és végignéz démoni daccal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem bírja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól.