XIII. A MÁRIANOSTRAI NŐ

Athalie-t a törvényszék halálra ítélte hétszeres mérgezési kísérlet s kiszámított orgyilkos merénylet miatt. A király kegyelme élethosszú fogságra változtatta e büntetést.

Athalie még most is él.

Csaknem negyven év múlt el azóta, s ő most hatvanhét éves lehet.

Még most sem tört meg a lelke.

Keményszívű, hallgatag, bűnbánatlan.

Mikor a többi nőfoglyok a templomba mennek vasárnaponkint, ezt a nőt azalatt magánbörtönbe zárják, mert képes a többiek ájtatosságát megzavarni.

Midőn eleinte kényszerítették a templombajárásra, belekiáltott a pap ájtatos szónoklata közepébe: „hazudsz!”, s odaköpött az oltár elé.

Többször volt ez idő alatt nagy kegyelemosztás. Országos öröm napjain százával bocsátá szabadon az uralkodói kegyelem a börtönök lakóit. De ezt az egyet sohasem ajánlották a felügyelők a szabadon bocsáttatásra.

Akik megtérésre inték, hogy kegyelmet nyerjenek, azoknak megmondta:

„Engem úgy bocsássanak el innen, hogy amint én kiszabadulok, megölöm azt az asszonyt!”

Még most is ezt mondja…

Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az utolsó tőrdöfés miatt, szegény beteg szívével.

Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótól: „Timár most is él!” Mint hideg kísértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát Levetincre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, ahol ki tudja, ki porladozik Timár címere alatt. Ott keresett ki magának egy csendes fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, ahol atyját elveszté, ahol Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a „senki szigetéhez”, mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.

És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok épp olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint ahogy előtámadt. Timéa unokája már abból a kegyadományból él, amit Timár alapítványul hagyott elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.

A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy sírbolt helyén erődítvényeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek, gazdagságnak.

Hát a „senki szigetén” mit csinálnak most?!

XIV. A „SENKI”

Negyven év múlt el azóta, hogy Timár eltűnt Komáromból. Ábéce-tanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, akiről később azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalie-nek a fenyegető szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.

A csodaszép úrhölgy arca is előttem van még, akit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelíd.

Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az!

Láttam azt is, mikor halálra ítélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piacon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé, s nem ügyelt semmire.

A nép törte magát a kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres színjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána félve. Hah! ha rám találna nézni!

Egy óra múlva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt megelégedve, hogy a szép elítélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.

Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetésekor a pópa odatartá ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent jelvénybe, úgyhogy a mi urunk, megváltónk orcáján kétfelől ott maradtak a foga helyei.

S még azután sokáig láttam azt a másik szép, halavány úrhölgyet vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és évről évre szomorúbb, halaványabb arccal.

Beszéltek róla sok mindenféle mondát; a gyermekek meghallják az ilyet otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.

Azután – elmosták az idők az egész történet emlékét.

A múlt években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és rovargyűjtői nevezetesség volt nemcsak hazánkban, de az egész tudós világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, amik a magyar és török birodalmak között találhatók meg, s minthogy egyik félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és emiatt valóságos Kaliforniái a szenvedélyes természetbúvárnak, ki ott a legritkább flórát és faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e helyeket látogatni, s heteket tölt ott szenvedélyes búvárlatai közt.

Egy ősszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő vagyok e szakban. Üres időm volt, elkísértem az öreg tudóst az Al-Dunára.

Ő vezetett el a senki szigetére.

Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az nagy részben vadon volt, s benne minden kezdetleges.

Most már, leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve tartja, azon helyen egy valódi mintagazdaság van. Maga a sziget cölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve az árvizektől, s amellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerővel hajtott gép lát el öntöző vízzel.

Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tőle: gyümölcsfáin, dísznövényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt vagy gyönyört ád. A muskotály dohány, amit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértő kezelés mellett elsőrendű árucikk. A sziget méhese messziről olyannak látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült, mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett pagonyban a nemes háziszárnyasok legritkább fajai vannak együtt; irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket elborító tollbokrétáikkal, a hófehér kokinkínaiak, az ördögi szép fekete crève coeurök kettős tarajaikkal, a bagolyszínű prince Albertek, s falkái az ezüstszín pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a mesterséges tóban egymást kerülgető tarka kacsák, ludak, hattyúk válogatott ritka példányai. A buja mezőkön szarv nélküli tehenek, angórakecskék, hosszú fényes fekete szőrű lámák.

Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, aki ismeri a fényűzést.

Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha.

Pénz nem jön erre a szigetre.

Akiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak nekik cserébe: gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.

Az én tudós barátom kertészeti újdonságok magvait, új házi madarak tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarokat és szárított növények példányait nyerte, amiket ő azután ismét külföldi múzeumoknak és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.

Ami legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót hallani, ami a végvidéken bizony már ritkaság. Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven körül jár.

És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi a szükség. Fölöslegük van.

Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tízannyian lesznek is, mint most, a munka eltartja valamennyit.

A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket.

A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek sem kell mondani, hogy mit tegyen. Ki-ki tudja a maga teendőjét, s utánalát szólongatás nélkül, és öröme van abban, amit dolgozik.

Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel építenek fel, s az új házasokról gondoskodnak az öregek.

A szigetre jövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind „apá”-nak neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erőteljes testalkatú, szép, nemes arcvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkukat megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.

Odaérkeztünkkor Deodát azzal a nyájas szívességgel fogadott bennünket, amivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.

Beszédünk tárgya volt a pomologia, oinologia, horticultura, botanica, entomologia, mikben Deodat mind alapos ismeretekkel látszott bírni. A kertmívelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem bírtam elrejteni efölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?

– Az öregünktől! – felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.

– Ki az?

– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.

Akkor éppen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörű aranyszín, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyúgolyópiramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.

Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felől csengettyűhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, ami még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.

Mi is arra tartottunk Deodáttal, ahonnan a csengettyűszó hangzott.

Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengettyű. Házat, tornyot mind befutotta már a repkény, de a tornác oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy aki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, örömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.

Ez előtt a kis ház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lócák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.

– Itt laknak az öregeink! – súgá Deodát.

Nemsokára előjöttek a házból. Szép pár volt.

A nő lehetett hatvanéves, a férj nyolcvan.

A szépapó azon jellemtartó arckifejezéssel bírt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot. A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arcvonásokat.

A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arca elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.

S mind a kettőnek arcán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket.

Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.

Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidősb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.

Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.

A szépanyó még most is fenntartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára ő ügyel fel, s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, akiket legjobban szeret, az asztalok egyikénél helyet foglaljon, s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndör fürtű, angyalfejű leányka kéredzkedett fel az ölébe, akit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, amiket mi folytattunk.

Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, és arcát észrevehető pír futotta el.

Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet. Az öreg hallgatott.

Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, amik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.

Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy amit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen értékesíthessem, s beszéltem neki a világban történtekről.

Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy „és” szócska segélyével összekötve.

Nagy füstfelleget fújt pipájából; a füst azt mondta: „Az én szigetem nem tartozik oda!”

Beszéltem neki a terhekről, amik bennünket nyomnak.

A füstfelleg azt mondta rá: „Az én szigetemen nem fizetnek adót!”

Elmondtam neki, mily óriási harcok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.

A füstfelleg azt veté rá: „Mi nem harcolunk senki ellen.”

Éppen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiacon; előkelő házak buktak rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.

Az ő füstgomolya azt felelte erre: „Lám, minálunk nincsen pénz!”

Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással! vallás, nemzetiség, hatalomvágy mennyi keserűséget okoz.

Az öreg kiverte pipájából a hamvat: „Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter.”

És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha az mind valósul, amit mi óhajtunk.

… A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, amikről én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem:

– Hol született ön?

Megmondtam neki.

– Mi az ön mestersége vagy hivatala?

Mondtam neki, hogy regényíró vagyok.

– Mi az?

– Az egy olyan ember, aki egy történetnek a végéből ki tudja találni annak a történetnek az egész összességét.

– No, hát találja ön ki az én történetemet! – szólt, megragadva kezemet. – Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.

– Szabad a nevét kérdenem?

Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszkető kezét fölemelte, és a fejemre tevé. És nekem e percben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki szőke lenhaj födte, s láttam volna ez arcot valahol. A kérdésre pedig ezt felelé:

– Az én nevem a „Senki!”

Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába, és egész ottlétünk alatt nem jött elő.

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.

A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.

S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?!