III. A FEHÉR MACSKA
Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott,
hogy mit kellene tenni.
Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom
oldalát vízszín alatt, hogy elsüllyedjen.
Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsüllyesztett
malmot is csak nekiviszi a terhes hajónak.
A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s
akkor aztán a ladikról adni a kormánnyal olyan irányt a malomnak, hogy az a
forgóba belekerüljön.
Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is
magával ragadná.
Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a
Perigrada-sziget orma felé, melynek koronáját képezi a „szeretők
sziklája”.
Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi
horgonyt, s kilökte azt a vízbe, anélkül, hogy a ladikot megingatta volna.
Ekkor tűnt ki, hogy vékony testalkatának szívós izmai vannak.
A horgony nagy tekercset rántott maga után a
kötélből; ott mély a víz.
Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy
siessenek a malom elé.
Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a
horgonnyal.
– Rossz gondolat! – mondák a hajósok. – Akkor éppen
keresztbe fog feküdni a malom a járható csatornán, s elállja a hajó útját, a
kötél pedig oly hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a
nehéz jármű.
Trikalisz Euthym, amint a hajórul észrevette ezt a
szándékát Timárnak, ijedten hajítá el kezéből a csibukot, s a hajógerincen
végigfutva, rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontatókötelet, s bocsássa
vissza a hajót víz mentében.
A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból
megérté, hogy mit kívánnak tőle.
Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:
– Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!
Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve
mellől, hogy maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé
mutatott. S amit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.
Az Al-Duna felől a folyam közepén jött fel egy
jármű. Mértföldnyi távolságból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás
árboca van, melyen a vitorla össze van most húzva, magas hátulja és huszonnégy
evezője.
Ez török ágyúnaszád.
Amint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a
handzsárt az övébe. Az első látványtól, mely a hajó orra előtt
mutatkozott, veres lett az arca; a másodiktól elsárgult.
Odasietett Timéához.
Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.
– Add ide a távcsövet! – szólt Euthym rémülettől
rekedten.
– Ah! be kedves! – mondá Timéa, mikor a távcsövet átadta.
– Mi az?
– Azon a sziklán apró marmotácskák laknak, s úgy
játszanak egymással, mint a mókusok.
Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő
járműre, s szemöldei még jobban összehúzódtak, arca halálsápadt lett.
Timéa visszavette tőle a távcsövet, s újra
fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány
derekát.
– Hogy táncolnak, hogy ugrálnak! Egy kergeti a többit.
Ah! be kedves.
És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar
hirtelen felkapja a levegőbe, s a hajómellvéden keresztül behajítsa a
tajtékzó hullámba.
Hanem amit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét
visszaadá arcának eltűnt életszínét.
Timár, amint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy
hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a
horgonykötélből. Annak végén volt egy vaskampó.
A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami
özönvízi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a
rohanó árban, s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén
őrölő korong, mintha egész moltert járatna le.
Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak
egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetőn, s onnan nyávogott
kétségbeesett hangon.
Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje
fölött a vaskampós végű kötelet, s ráhajítá a lapátkerékre.
Amint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a
víztől hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s
ennélfogva csendes eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget
felé; saját gépezetével hajtva végre azt azt öngyilkos munkát, hogy a szirthez
csapja magát.
– Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! – dörmögé Fabula
János, míg Euthym örömkitöréssel kiálta fel: „Jól van, fiam!” s oly erősen
megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt, s abbahagyta a marmotákat.
– Nézd!
Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem
kellett távcső, mert a malom és hajó olyan közel jöttek már egymáshoz,
hogy a szűk, ötvenöles csatornában alig tízölnyi távolság maradhatott
köztük.
Éppen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen
veszedelmes pokolgépe mellett.
Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést;
csupán a magára hagyott fehér macskát.
Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott
maga felé közeledni, felszökött helyéből, s elkezdett a tető
párkányán végigszaladgálni, sírva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a
malom között, ha át bírná-e ugrani?
– Ah! A szegény kis cica! – szepegett Timéa. – Bárcsak
olyan közel jönne hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.
Ettől a szerencsétől ugyan megőrizte a
Szent Borbálát védszentje, meg az a kötél, mely egyre rövidebbre húzódva a
motolláló kerék lapátain, a malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s
távolabb a hajó útjától.
– Szegény szép fehér cica!
– Ne féltsd azt, gyermekem – vigasztalá őt Euthym –,
ha a sziklához ér a malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak,
elélhet úri módon.
Csakhogy a fehér cica nem akarta meglátni a szigetet a
malom túlsó oldala felől; folyvást az innenső párkányon szaladgált.
Timéa integetett neki kendőjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt
a megbűvölt malom mellett, s kiáltozott rá majd görögül, majd minden
macskák nyelvén; „eredj! fordulj meg! ki a partra! sicc! szaladj!”, de a
kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.
Abban a pillanatban aztán, amint a hajó hátulja elhaladt
a malom mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ezáltal visszafelé tekerintve
a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszaladt róla; mire az
elszabadult malom vágtatva rohant előre a part melletti ártorlatban.
A fehér cica a rémülettől tüszkölve szaladt föl a
tetőgerincre.
– Ah!
A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.
A szikla mögött a forgó!
Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások
képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két, egymással
szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak
irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha
tűzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik
ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit
e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember
volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!
Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az
elszabadult malmot.
Amíg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt
megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér cica
annak a végére futott fel, s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó
megkapta a deszkaalkotmányt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az
négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden
gerendája, s aztán eltűnt a víz alatt. A fehér cica is.
Timéa ideges borzadállyal takarta el arcát vékony
sáljába.
Hanem a Szent Borbála meg volt mentve.
A visszatérő hajósoknak mind egyenkint
megszorongatta a kezeit Euthym. Timárt meg is ölelte.
Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani
valamit.
Timéa azt kérdezé tőle:
– Most mi lesz abból a malomból?
S rémült képpel mutatott az örvényre.
– Forgács és pozdorja.
– S a szegény cicából?
A leány ajkai remegtek, és szemeibe könny gyűlt.
– Annak bizony vége.
– De hisz az a malom más szegény emberé volt! – szólt
Timéa.
– Igaz; de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét
kellett megvédelmeznünk; különben mi süllyedünk el, s minket sodor le az örvény
a mélységbe, s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.
Timéa ránézett a szemeiben ülő könnyek prizmáján
keresztül a férfira, aki ezt mondá.
Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be
e könnyeken át:
„Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az
örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy
macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe.”
Ezt ő nem akarta megérteni.
S e perctől fogva nem hallgatott Timár
tündérmeséire, hanem kikerülte őt, ha meglátta.
|