XIII. A NEVETNI VALÓ TRÉFA
Reggel, mikor Timéa felébredt, nem érzett az elmúlt
betegségből semmit. Az ifjú természet győzelmes maradt.
Felöltözött magában, s aztán kijött a kabinból, s Timárt
ott találva a hajó orrán, azt kérdezé tőle:
– Hol van az atyám?
– Kisasszony, önnek az atyja meghalt.
Timéa rábámult nagy, méla szemeivel; arca nem lehetett
már fehérebb, mint addig volt.
– És hová tették?
– Kisasszony, önnek az atyja itt fekszik a Duna fenekén.
Ekkor Timéa leült a hajómellvéd mellé, s elkezdett némán
a vízbe bámulni. Nem szólt, nem sírt, csak nézett mereven a vízbe.
Timár azt hitte, hogy jót tesz vele, ha vigasztalja.
– Míg ön beteg volt, öntudatlanul feküdt, addig önnek az
atyját hirtelen magához szólítá az Isten. Én voltam nála utolsó órájában.
Önről beszélt nekem; önnek küldé általam utolsó áldását. Az ő
kívánatára én önt el fogom vinni atyjának egy régi barátjához, ki önhöz anyjáról
rokon. Az leányának fogadja önt, s lesz önnek atyja. Van egy szép fiatal
leánya, önnél kevéssel idősebb, az lesz önnek testvére. Ott igen jól
fognak önnel bánni. És ami itt ezen a hajón van, az mind önnek a vagyona, amit
az atyja önnek hagyott; ön gazdag lesz, és mindig hálával fog ön emlékezni
arról a jó atyáról, aki önről ilyen jól gondoskodott.
Timárnak megszorult a torka, mikor arra gondolt: „és aki
meghalt azért, hogy téged megszabadítson, aki halált vett magának, hogy teneked
odaadhassa az egész életet!”
És aztán bámulva nézett a leány arcára. Az nem mozdult
meg az egész beszéd alatt, még csak egy könnye sem fakadt. Mihály azt hitte,
hogy szégyell sírni idegen előtt, s félrevonult tőle; de a leány
azután sem sírt, hogy egyedül maradt.
Különös ez! Mikor a fehér macskát a vízbe fulladni látta,
hogy omlottak utána a könnyei, s most, mikor azt mondják neki, hogy az apja ott
fekszik a Duna fenekén, egy könnye sem ered?
Vagy tán úgy van az, hogy akik apró érzékenykedésnél
könnyen tudnak sírni, azok valami nagy fájdalomnál nem tudnak mást, csak
hallgatni és bámulni.
Meglehet. Timárnak most más dolga akadt, mint lélektani
feladványokon törni a fejét. Pancsova tornyai kezdtek északnyugat felől
kiemelkedni, s a folyamon egy cs. kir. sajka úszott alá, egyenesen a Szent
Borbála felé, rajta nyolc fegyveres csajkás, meg egy csajkás kapitány és egy
porkoláb.
Azok a hajóhoz érve, minden kínálás nélkül csáklyát
akasztottak a hajópárkányba, s felugráltak rá a csónakból.
A kapitány Timárhoz sietett, ki a kabinajtó előtt
várt rá.
– Ön a hajóbiztos?
– Szolgálatjára önnek.
– E hajón utazik egy Trikalisz Euthym álnév alatt
menekülő török khazniár basa, lopott kincseivel.
– E hajón utazott egy Trikalisz Euthym nevű görög
búzakereskedő, semmi lopott kincsekkel, hanem tiszta búzával, ahogy ez
Orsován megvizsgáltatott hivatalosan, amiről bizonyítványaim szólnak, itt
ez az első írás, tessék elolvasni. Török basáról nem tudok semmit.
– Hol van ő?
– Ha görög volt, Ábrahámnál; ha török volt, Mahomednél.
– Csak nem halt meg?
– Biz azt tette. Itt ez a második írás a végrendelete,
melyben utolsó akaratát megírja; dysentériában halt meg.
A kapitány végigolvasta az írást, oldalpillantásokat
vetve Timéára, ki csak ült azon az egy helyen, ahol atyja halálhírét meghallá.
Nem érté, hogy miről beszélnek; az idegen nyelv volt előtte.
– Hat hajóslegényem és a kormányosom tanúk rá, hogy
meghalt.
– No az baj neki; de nem nekünk. Ha meghalt, eltemették.
Ön meg fogja mondani, hová; mi felásatjuk a hullát. Itt van azon ember, ki rá
fog ismerni, s az azonosságot bebizonyítandja Trikalisz és Ali Csorbadzsi
között, s legalább a lopott kincseit lefoglalhatjuk. Hová temették el őt?
– A Duna fenekére.
– Ah! Ez erős dolog! És miért oda?
– Csak csendesen! Itt a harmadik írás, ez a pleszkovácai
esperestől van, akinek határában történt Trikalisz kimúlása, s aki nemcsak
megtagadta a tisztességes eltakarítást, de meg is tiltotta a hulla kihozatalát
a partra; a nép azt mondta, hogy vessük a vízbe.
A kapitány mérgesen csapott a kardja markolatára.
– Teringettét! Átkozott papok! Ezekkel örökösen baj van.
De azt legalább tudni fogja ön, hogy mely tájon vetették a vízbe?
– Tartsunk rendet, kapitány úr. A pleszkováciak négy
őrt küldtek a hajómra, akik megakadályozzanak, hogy a hullát szárazföldre
találjam kitenni, s azok éjjel, mikor mindnyájan aludtunk, a hajószemélyzet
tudta nélkül a Dunába veték a koporsót, kövekkel megterhelve. Itt van az írott
bizonyítványuk maguknak a tetteseknek, vegye ön át, keresse fel őket,
vallassa ki, és büntesse meg, ahogy megérdemlik.
A kapitány toporzékolt, és kolerikus kacagással köhögött
dühében, mikor azt az írást elolvasta, visszadobva azt Timárnak.
– No ez átkozottul szép dolog! A felfedezett szökevény
meghalt, azzal beszélni nem lehet; a pap nem engedi földbe tenni; a parasztok
belelökik a vízbe, s akkor adnak egy bizonyítványt, aláírva két olyan nevet,
amit soha ember nem viselt, két olyan falu nevével, ami soha nem volt a
világon. A szökevény elvész a Duna fenekén, s most én akár nekiálljak
Pancsovától Szendrőig egy gereblyével végigkaparászni az egész Dunát, akár
elinduljak keresni két gazembert, akik közül ez egyiket Karakaszalovicsnak, a
másikat Stiriopicának csúfolják. A hajóterhet pedig a szökevény azonosságának
bebizonyítása nélkül le nem foglalhatom. No, ezt jól adta ön, biztos úr! Ezt
jól csinálta ön ki! És mindenről írást hozott. Egy, kettő, három,
négy. Fogadom, hogy ha annak a kisasszonynak a keresztlevelét kérném, még azt
is elő tudná adni!
– Ha parancsolni fogja.
Azt ugyan nem tudta volna előadni Timár; de tudott
egy olyan bamba birkapofát csinálni a kapitány előtt, hogy a kapitány
nagyot csóvált a fején; kegyetlenül felkacagott, s aztán megveregette Timár
vállát.
– Arany ember ön, biztos úr! Énnek a kisasszonynak
megmentette a vagyonát; mert az apja nélkül sem őt, sem a jószágot le nem
tartóztathatom. Mehetnek önök útjokra. Arany ember ön!
Azzal megfordult, a leghátulsó csajkást, aki nem fordult
eléggé gyorsan, úgy ütötte pofon, hogy majd a vízbe esett, s parancsolá, hogy
mindenki takarodjék a hajóról.
Hanem amint a csónakba leszállt, még egyszer
visszatekintett nagy figyelemmel.
A hajóbiztos még mindig azzal a semmit nem értő
birkapofával tekintett utána.
A Szent Borbála hajóterhe most már meg volt mentve.
|