IV. A PÓK A RÓZSÁK KÖZÖTT

Hanem hát dolog után élő embereknek nem sok idejük van onnan a sziklatetőről a holdvilágba bámulni s a természet szépségeiről elmélkedni; hazatérő birkák, kecskék várják, hogy tejüket átadják a gazdasszonynak; a fejés Teréza asszony dolga; füvet sarlózni a tejelőknek Noémi kötelessége. Timár aztán az akolajtónak vetve vállát, folytatja a beszélgetést, rágyújtva a pipára, mint mikor parasztlegény udvarol parasztleánynak.

Végre még éjszakára egyszer feltöltik a lefőtt rózsavizet az üstbe; s azután nyugodni mennek.

Timár a méhest kérte magának alvóhelyül, oda Teréza asszony friss szénából vetett neki fekhelyet, Noémi igazította a feje alját, nem is kellett neki sok ringatás. Amint letette a fejét, elnyomta az álom, s egész éjjel arról álmodott, hogy kertészlegénynek állt be, s rózsavizet főz tengerszámra.

Mikor fölébredt, már bizony magasan járt a nap. Jól elalhatott. A méhek teljes munkájukban zsongtak már körülötte. Hogy valaki járt itt már reggel, azt tapasztalá abból, hogy fekhelye mellé oda volt készítve a reggeli férfitoaletthez való minden szerszám, amit táskájában magával hozott. Mert a szegény szánandó férfi, ki az állát borotválni szokta, szerencsétlenné van téve arra a napra, amelyen nem borotválkozhatott meg. Azért nagy figyelem, ha rossz sorsát gyöngéd gondoskodással enyhíteni törekesznek, mikor idegen háznál száll meg, s aztán reggelre kelve, nyugtalanul keresi, hogy hol kaphatna egy falatnyi szappant, egy maroknyi meleg vizet, meg egy csipetnyi tükröt, amiből saját magára torzképeket hunyorgasson; mert az az átkozott szakáll-tarló, mint ezer lelkiismeretszúrás, nyugtalanítja a kedélyét. Milyen boldog aztán, ha áteshetett rajta, s állát gyöngéden végigsimíthatja.

Mire elkészült, a hölgyek már kész reggelivel várták, friss tejjel és vajjal, s azután kezdődött a napi munka, a rózsaszüret.

Mihály kívánságához képest a rózsatörő kölyűhöz jutott, Noémi a letépett rózsafejekről szedte le a leveleket, Teréza asszony az üsttel foglalkozott.

Timár beszélt Noéminak a rózsákról. Nem azt beszélte neki a rózsákról, hogy azok milyen nagyon hasonlítanak az ő piros orcáihoz, amiért Noémi bizonyosan kinevette volna, hanem elmondta neki, amit utazásaiban tapasztalt a rózsák felől; tanulságos dolgokat, amikre Noémi nagyon figyelt, s amikért Timárt még magasabbra kezdte becsülni. Fiatal, ártatlan lyányoknál még a tudós, okos embernek nagy előnye van.

– Törökországban a rózsavizet az ételhez, italhoz is használják. Ott is egész erdőszámra termesztik a rózsát. Olvasót is készítenek belőle. Az összetört leveleket golyómintában összesajtolják. Ezért nevezik az olvasót rózsakoszorúnak. De van a keleten egy igen szép rózsafaj, amiből a rózsaolajat nyerik: ez a balzsamrózsa; magas, kétöles fának nevelik ott, aminek ágait egész csoportokban vonják alá a hófehér virágok. Ezeknek az illata felülmúlja minden rózsáét: mikor a leveleit vízbe vetik, s a napra kiteszik, rövid idő múlva a víz színe szivárványos lesz az olajtól, amit a levelek kibocsátottak. Éppen ilyen az örökzöld rózsa is, mely télen át sem hullatja el a leveleit. A ceyloni rózsa, a Rosa del Rio sárgára festi a hajat és szakállt, mégpedig oly tartósan, hogy évekig el nem veszti a színét; ezért egész kereskedést űznek a keleten a szárított leveleivel. A moggori rózsa levele pedig mámorít, az illatától oly ittassá lesz az ember, mintha bort ivott volna. A vilmorin rózsának van egy bogara, mely ha azt megszúrja, ökölnyi nagyságú bozontok nőnek tőle a virágai helyén. Az ilyen rózsagubancokról azt tartják, hogy a síró gyermek feje alá téve, azt édesen elaltatja.

– Ön mind járt azokon a helyeken, ahol ezek otthon vannak? – kérdezé Noémi.

– Óh! igen, én sok messze földet beutaztam. Voltam Bécsben, Párizsban, Konstantinápolyban.

– Messze vannak azok ide?

– Ha az ember elindulna gyalog, harminc nap alatt érne Bécsbe, negyven nap alatt Konstantinápolyba.

– De ön hajóval járt ott.

– Az még hosszabb út, mert útközben terhet kellett felszedni.

– Kinek a számára?

– A gazdámnak, aki küldött.

– Önnek most is Brazovics úr a gazdája?

– Ki mondta azt önnek?

– A kormányos, mikor itt jártak.

– Már nem az, mert meghalt.

Most Teréza kiálta közbe hevesen.

– Meghalt! Tehát meghalt! És felesége? és leánya?

– Minden vagyonukat elveszték az ő halálával.

– Ah! Igazságos Isten! Hát beteljesítéd rajtuk?

– Anyám! Jó anyám! – szólt szelíd, kérlelő hangon Noémi.

– Uram! Amit már önnek elmondtam, ahhoz még tudja meg azt is, hogy mikor bennünket az a végveszedelem ért, mikor hiába könyörögtem Brazovicsnak, hogy ne tegyen bennünket végképpen koldusokká, akkor azt gondoltam, hogy ennek az embernek van neje, gyermeke, odamegyek, könyörögni fogok a nőnek: az megért, az megszán. Karomra vettem gyermekemet, s égető hőségben felutaztam Komáromba. Felkerestem az ő pompás emeletes házukat. Ott vártam künn a folyosón, nem eresztettek be. Végre előjött az asszony, ötesztendős leányával. Én lábaihoz borultam, Isten nevére kértem, szánjon meg, és legyen szószólóm férje előtt. És akkor amaz asszony megfogta a karomat, és letaszított a lépcsőn. Én két karommal gyermekemet védtem, hogy estemben őneki ne legyen baja; és amellett saját fejemet beleütöttem abba az oszlopba, ami a lépcsőboltot tartja. Itt a sebhely a homlokomon most is. És az ötéves gyermek odafenn úgy kacagott utánunk, mikor sántikálva odább menni látott, és gyermekemet sírni hallotta. Azért most azt mondom, hogy hozsánna! És áldott legyen a kéz, mely őket is letaszította azon a lépcsőn, amelyen engem levertek!

– Óh! anyám, ne beszélj így!

– Nyomorúságra jutottak hát? A szemétre kerültek hát? A cifra, dölyfös had! Rongyban járnak, ugye? És hiába koldulnak régi ismerőseik ajtaján, ugye?

– Nem, asszonyom – szólt Mihály –, akadt, ki pártul fogta őket, ki gondoskodik róluk.

– Az őrült! – kiálta fel, indulattól felgerjedten, Teréza. – Mit áll útjába a sorsnak? Hogy meri házába fogadni az átkot, mely őtet is megrontja?

Noémi odaszökött anyjához, s mindkét kezével befogta a száját. Azután meg odaborult a keblére, s csókjaival zárta le ajkait.

– Nem, te! Nem, te kedves! Ne szólj úgy! Ne átkozódjál! Én nem szeretem azt tőled hallani. Vond vissza. Hadd csókolom le szádról ezeket a rossz szavakat.

Teréza magához tért Noémi csókjaitól.

– Ne félj! ne félj, te kis bohó! – szólt fejét megsimogatva. – Üres beszéd az átkozódás. Csak régi rossz babonás szokás az nálunk vénasszonyoknál. Nincs arra gondja az Istennek, hogy a megtaposott férgek átkait feljegyezgesse, s tartogassa bosszúállás napjáig. Nem fog meg az én átkom senkit.

Timár gondolá magában: „engem már meg is fogott; én vagyok az az őrült, ki őket házamhoz fogadtam”.

Noémi vissza akarta vinni a beszédet a rózsákra.

– Mondja ön nekem, hogyan lehetne kapni olyan moggori rózsát, aminek az illata mámorít?

– Ha akarja ön, én hozok önnek olyat.

– Hol terem az?

– Brazíliában.

– Messze van az?

– A földnek a túlsó oldalán.

– Oda tengeren kell menni.

– Hat hónapig folyvást tengeren.

– S miért kell önnek odamenni?

– Üzlet miatt, meg hogy önnek moggori rózsát hozzak.

– Inkább ne hozzon ön nekem moggori rózsát.

Noémi elhagyta a konyhát, s Mihály észrevette, hogy a leány szemei könnyeznek.

Noémi azután nem is jött vissza a szeszfőzdébe, csak mikor a kosara megtelt rózsalevéllel; azt mindannyiszor kiönté a gyékényre, hol az egész halmot képezett.

Délig a tegnap megérett rózsazucsma ki lett főzve, ebéd után Teréza asszony azt mondá vendégének, hogy ma nem lesz több dolog, ráérnek a szigetet körüljárni. Az ilyen messze földet bejárt utazó tán tanácsot is adhat a szigetlakóknak, mi növényeket lehetne haszonnal meghonosítaniok kis édenükben.

Almirának megparancsolta Teréza asszony, hogy „te itthon maradsz addig, s őrzöd a házat, ide lefekszel a veranda elé, és innen meg nem mozdulsz”.

Almira megértette azt, és akként cselekedék.

Mihály a két hölggyel a sziget pagonyaiba távozott.

Alig tűntek el, midőn Almira nyugtalanul kezdte füleit emelgetni, s bosszúsan mormogott magában. Valamit érzett.

Kedvetlenül rázta a fejét. Fel-felállt, meg csak lefeküdt. Valami férfihang kezdett egy német nótára, aminek ez volt a refrénje: „Sie trägt, wenn ich nich irre, ein schwarzes Camisol”.

Az, aki a part felől közelít, bizonyosan azért énekel, hogy a házlakókat figyelmeztesse. Fél a nagy kutyától.

Az pedig még csak nem is ugat.

A közeledő kibukkan az utat árnyazó rózsalugasok közül.

Ő az. Krisztyán Tódor.

Ezúttal divaturacsnak van öltözve, sötétkék frakkja van sárga gombokkal; felsőkabátja a karjára vetve.

Almira meg sem moccan közeledtére. Almira philosoph. Így okoskodik: mikor én ezt az embert nagyon megtámadom, akkor mindig az következik, hogy engem kötnek meg, nem ezt az embert. Jobb lesz tehát, ha a véleményemet felőle magamnak tartom, és fegyveres semlegességben maradva, nézem, hogy mit csinál.

Tódor bizalmasan fütyörészve közelít a nagy fekete ellenséghez.

– Szervusz! Almira, kedves Almira. Ide, ide, kedves kutyácskám. Hát hol vannak az asszonyaid? Ugass egyet a kedvemért, kérlek! Hol van a kedves Teréza mama?

Almira nem volt feleletre bírható.

– Szép kis Almira, nézd, mit hoztam neked. Egy darab sültet. Nesze, vedd el. No hát nem kell? Azt hiszed, meg van mérgezve. Ah! de bohó vagy. No edd meg, szép Almira.

Almira pedig oda sem szagolt a lába elé vetett sülthöz, amíg egyszer Narcissza oda nem sompolygott (a macska nem bír oly erős karakterrel). Akkor aztán megharagudott Almira, nekiállt egy nagy lyukat kaparni a földben; abba beletemette a sültet, ahogy szokták előre gondoskodó ebek a megmaradt fölösleget szűkebb napokra eltakarítani.

– Héj, milyen gyanakodó ez a fenevad! – mormogá magában Tódor. – No, hát szabad bemennem a házba?

De már az nem volt szabad.

Azt sem adta tudtul szóval Almira, csak az ínyét húzta fel egy kicsit, s megmutatta Tódornak, hogy milyen szép fehér fogakkal rendelkezik.

– Ejh, te bolond. Csak meg ne harapj. Hát hol vannak az asszonyok? Talán a szeszfőzdében?

Tódor oda is elment, benézett; nem talált senkit. A párolgó rózsavízbe belemosta az arcát meg a kezeit; jólesett neki, hogy összepiszkolhatta egy egész napi fáradság terményét.

Hanem aztán mikor ki akart jönni a szeszfőzdéből, úgy találta, hogy el van állva az útja. Almira most már a főzde ajtaja elé feküdt, s onnan vicsorgatá fogait a kijönni akaróra.

– No most meg már nem eresztesz ki? Ejnye, de goromba vagy. Jól van hát, no. Megvárom itten, míg előjönnek az asszonyok. Én is ráérek pihenni.

Azzal végigfeküdt a Noémi által szedett friss rózsalevélhalmazban.

– Ejh de jó ágyra tettem most szert! Lucullusi egy fekhely. Hahaha!

A hölgyek visszatértek Mihállyal a sziget belsejéből.

Teréza meglepetve látta, hogy Almira nem a veranda előtt fekszik, hanem a szeszfőzde ajtaját őrzi.

– Mi van ott, Almira?

Tódor, amint Teréza hangját meghallotta, egy jó tréfát gondolt ki, eltemette magát egészen a tömérdek rózsalevél közé, hogy nem látszott ki belőle; s mikor aztán Noémi betekintett a konyha ajtaján e szóval: „mi van itt, Almira?”, akkor kiemelkedék vigyorgó arcával a rózsahalmaz közül.

– A te kedves egyetlen vőlegényed van itt, szép Noémi!

Noémi nagyot sikoltva tántorodott vissza.

– No mi az? – kérdé az odasiető anya.

– A rózsa közt… – hebegé Noémi.

– Mi van a rózsa közt? Egy pók?

– Igen. Egy pók…

Tódor nevetve ugrott ki rózsás fekhelyéből, s mint aki egy igen jó tréfával lepte meg kedveseit, amin kacagni kell mindenkinek, nagy hahotával rohant Teréza mama nyakába, nem törődve annak haragos tekintetével, sem Noémi ijedt arcával, összevissza csókolá Terézát.

– Hahaha! Ugye megleptelek benneteket! Te kedves Teréza mama. Szerelmes, édes, drága jó mama. Itt van a te vejecskéd. Hahaha! Mint egy tündér a rózsatengerből merülök fel. Hahaha!

Azután Noémihez fordult; de az hirtelen félresiklott ölelése elől, s Krisztyán Tódor akkor vette észre, hogy még egy harmadik valaki is van itt: Timár Mihály.

Ez a találkozás kissé lehűtötte erőltetett jókedvét, ami ugyan csak kicsinált bolondozás volt nála; de éppen azért nem szerette azt az embert látni maga előtt, akivel olyan kellemetlen emlékei voltak összekötve.

– Ah! Szervusz, schreiber uram! – köszönté Timárt. – Megint itt találkozunk össze. Talán csak nincs önnek a hajóján megint egy török basa? Hehehe! Ne féljen semmit, schreiber uram.

Timár vállat vont, s nem szólt neki semmit.

Akkor aztán Noémihez fordult Tódor, nyájas barátsággal ölelve át a leány derekát, amit az úgy viszonzott, hogy eltolta magától, s félrefordította tőle az arcát.

– No hagyj békét annak a leánynak! – szólítá őt meg rideg, száraz hangon Teréza. – Miért jöttél megint?

– Jól van, jól, no. Csak ne kergess ki, még le sem szálltam. Mintha bizony nem volna szabad nekem Noémit megölelnem? Az én egyetlenegy kis mátkámat. Tán biz eltörik tőle, ha ránézek? – Hogy féltek tőlem!

– Van okunk rá – szólt Teréza mogorván.

– No ne haragudjál, Teréza mama. Ezúttal nem azért jöttem, hogy kérjek tőled valamit. Ellenkezőleg. Én hozok neked sok-sok pénzt. Hohó! Iszonyú sok pénzt. Annyit, hogy visszaszerezheted rajta hajdani szép házadat, jószágodat, kertedet az Osztrován, mindent, amit elvesztettél. Azt mind visszanyered azért a sok pénzért. Hiszen tudod, énnekem fiúi kötelességem azt a hibát helyrehozni, amit szegény atyám vétett teellened.

Most meg már a könnyhullatásig elérzékenyedett Krisztyán Tódor, hanem ez is hidegen hagyta a jelenlevőket; nem hittek se nevetésének, se sírásának.

– No de gyerünk be innen, gyerünk be a szobába – monda Tódor –, mert amiket közölni akarok veletek, azt nem lehet az egész világ előtt elmondani.

– Óh, te bolond! – monda Teréza asszony. – Hát hisz hol itt az egész világ, ezen a puszta szigeten? Timár úr előtt pedig beszélhetsz akármit, ő nekünk régi jó ismerősünk. Hanem hát gyere be, no. Tudom, hogy éhes vagy: ez a vége a dolognak.

– Hahaha! Te kedves, okos mama! Milyen jól ismered a Tódorkádnak a gyengéjét, hogy mindig kitűnő étvágyam van. Aztán amilyen pompás rác béleseket te tudsz készíteni! Az ember szeretne egészen gyomorrá válni, mikor azt meglátja. Nincs olyan gazdasszony a világon több, mint te vagy. Én ültem a török szultán asztalánál is, de olyan szakácsa annak sincs, mint te vagy.

Teréza asszonynak most is gyönge oldala volt, ha vendégszeretetét magasztalták. Az ennivalót nem kímélte semmi jövevénytől, s még halálos ellenségét sem bocsátotta el éhen.

Krisztyán Tódornak divatos figaró volt a fején, azt ő kiszámított hetykeséggel úgy intézte, hogy mikor belép a kis kunyhó ajtaján, az ajtóragasztó leüsse a fejéről, hogy aztán elmondhassa:

– Ah! Az átkozott divatos kalap! Mikor az ember olyan magas ajtókhoz van szokva. Az új szállásomon csupa szárnyajtók vannak. Gyönyörű kilátás a tengerre!

– Hát van neked igazán valahol lakásod? – kérdezé Teréza, felterítve az étkezéshez az asztalt a kis lakszobában.

– Meghiszem azt! Triesztben, a legszebb palotában. A legelső hajóépítőnek az ügynöke vagyok…

– Triesztben? – szólt bele Timár. – Hogy híják?

– Tengeri hajókat épít – szólt lenéző arcfintorulattal Tódor –, nem holmi „Schuper”, nem burdzsellákat készít… Egyébiránt signore Scaramelli a neve.

Timár elhallgatott. Nem tartá szükségesnek elárulni, hogy signore Scaramellinál ő is éppen egy tengeri hajót építtet.

– Hja, most én csak úgy vájkálok a pénzben! – hencegett Tódor. – Milliók meg milliók fordulnak meg a kezemen. Ha olyan tisztakezű ember nem volnék, ezereket tehetnék félre. El is hoztam az én kedves Noémimnek, amit ígértem. Nos, mit ígértem? Egy gyűrűt. Micsoda kő legyen benne? Rubin? Smaragd? – Brilliánt van benne, három és fél karátos brilliánt. Ez lesz az én kis Noémimnak a jegygyűrűje. Itt van ni.

Tódor belenyúlt a pantallon zsebébe, sokáig kotorászott benne, utoljára ijedt arcot csinált, elmeresztette a szemeit, „elveszett!” hörgé csinált rémülettel, s kifordítva a zsebjét, láthatóvá tette azon a perfid lyukat, melyen keresztül a jegygyűrű a három karátos brilliánttal elveszett.

Noémi erre hangos kacajban tört ki. Olyan gyönyörű csengő hangja volt, mikor kacagott, s olyan ritkaság volt ezt az ő kacagó hangját hallani!

– No hát azért sem veszett el! – kiálta Tódor –, sohase tessék kacagni, szép menyasszonykám! – S azzal hozzáfogott a csizmáját lehúzni; valóban a megrázott csizmaszárból kihullott az asztalra a szökevény gyűrű. – Itt van! Igaz jószág nem vész el. Az én Noémim jegygyűrűje nem hagy el engem. Itt van. No nézd, Teréza mama. Ezt hozta a te jövendőbeli vejed a menyasszonyának. Nos, mit szólsz hozzá? Hát maga, schreiber úr, ha tud hozzá, mire becsüli ezt a brilliántot?

Timár megnézte a drágaságot, s azt mondá:

– Pierre de Strass; testvérek között is megér öt garast.

– Hallgasson! Maga schreiber! Mit ért maga ahhoz? Maga csak kukoricához ért, meg zabhoz; látott is maga gyémántot valaha.

S azzal a diffamált gyűrűt, miután Noémi semmiképpen sem engedte az ujjára felvonni, saját kisujjára húzta fel Tódor, s evés-ivás közben mindig gondja volt rá, hogy azt a gyűrűs ujját magasan felemelve tartsa.

Étvágya jó volt az ifjúnak.

Evés közben hosszat beszélt arról, hogy milyen szörnyű vállalat az a hajóépítés; elmondta, hány millió kubik láb fát fogyaszt el a gyár évenkint. Hogy a közelben már nincs olyan erdő, melyből hajóépítéshez alkalmas fát lehetne vágatni. Idestova Amerikából kell azt is hozatni. Csak Szlavóniában kaphatni még.

Végre jóllakott. Akkor aztán rátért a dolognak az érdemére.

– No de mármost, kedves édes jó Teréza mama, elmondom hát, hogy miért jöttem ide.

Teréza gyanakodó aggállyal tekinte Tódorra.

– Most egyszerre boldoggá teszlek tégedet is, Noémit is, magamat is; s azonfelül signore Scaramellinél egyszerre „felcsapom az égót”. Hát hallgass csak ide! Múltkor egy ízben Scaramelli úr azt mondja nekem: „Hallja ön, Krisztyán barátom, önnek el kell menni Brazíliába”.

– Bárcsak elmentél volna! – sóhajta Teréza asszony.

Tódor megértette azt, és mosolygott.

– Mert tudod, onnan hozzák a hajóépítéshez legszükségesebb fákat, a macayát és murumurut, amiből a hajófenék készül; a paripou-t, meg a patavouát, amit az oldalpalánkokhoz használnak, a mangrove-, a royoc-, meg a gratgalfákat, amik a vízben sohasem rohadnak el, a „mort aux rats” fát, aminek a szagát a patkányok ki nem állhatják, a vasfát, amiből a kormányt készítik, s a sourgum-tree fát, amiből az evezőlapátok lesznek, a fernambuc fát, meg a manchinel fát, meg a sárkányvér fát, meg a casuárfát, meg az ördögkávé fát, aztán a teák fát, a santál fát, a mahagóni fát, amit a finom hajóbútorzathoz használnak, meg a cascarillát, a tacamahacát, a voladort, amibe nem esik a szú, meg a maou fát, amit nem fúrnak ki a teredo navalisok.

– Hagyd el már, kérlek, a sok bolond indus nevet! – szakítá félbe Teréza asszony. – Azt gondolod, hogy majd engem bolonddá teszesz, ha egy egész botanikai lajstromot elmondasz előttem, s majd én a sok fától nem látom meg az erdőt? Mondd el hát, hogy ha ilyen sok szép fa terem Brazíliában, miért nem mentél oda?

– Hja! Éppen ez a felséges ötlet tőlem. Micsoda, mondék signore Scaramellinek; minek mennénk mi Brazíliába, mikor az ott termő fáknál itt a mi közelünkben sokkal jobb fák találhatók? Tudok én egy szigetet a Duna közepén, ami egy ősrengeteggel van benőve, ott vannak szebbnél szebb fák, amik a délamerikaiakkal versenyeznek.

– Gondoltam! – dörmögött közbe Teréza.

– A jegenyék tökéletesen pótolják a patavouát, a diófák levetik a nyeregből a mahagónit. S ilyenek százával vannak a mi szigetünkön.

– Az én diófáim?

– A cascarillánál sokkal jobb az almafa.

– Hát az almafákról is gondoskodtál?

– A szilvafák pedig a legjobb teák fával vetekednek.

– S te ezeket mind kivágatod, és eladod Scaramelli úrnak? – szólt nyugodt hangon Teréza asszony.

– Rengeteg pénzt fogunk érte kapni. Legalább tíz forintot minden fáért. Signore Scaramelli carte blanche-t adott nekem. Szabadon köthetem meg veled a szerződést; itt van a zsebemben készen, csak alá kell írnod, s gazdaggá vagyunk téve. S ha egyszer az a sok haszontalan fa ki lesz innen pusztítva, akkor magunk úgysem maradunk itten, elmegyünk Triesztbe lakni; ezt a szigetet pedig beültetjük mind prunus mahalebbel; tudod, abból készülnek azok a híres jó szagú török meggyfa pipaszárak. Annak mívelés sem kell, csak egy számtartót kell itten tartanunk, aki a várnai kereskedőknek eladja az évenkint levágott meggyfa pipaszárakat; és mi holdankint ötszáz aranyat fogunk bevenni meggyfa pipaszárból: tíz holdtól ötezer aranyat.

Timár nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon. Ilyen merész spekulációknak még ő sem hallotta hírét.

– No hát mit mosolyog az úr? – förmedt rá Tódor. – Én értem a dolgot.

Teréza felelt neki.

– Én is értem. Valahányszor téged idehoz a balsors, olyan vagy nekem, mint a halálmadár: tudom, hogy valami kétségbeejtő terved van ellenem. Azt te tudod, hogy nekem pénzem nincs, nem is lesz soha. Jól van. Eddig azt tetted, hogy dereglyével jöttél, s amit kettőnk számára megtakarítottam, azt elcipelted, eladtad. Odaadtam, az Isten áldjon meg érte. Most már nem éred be a gyümölccsel, amiből gonoszabb dézsmát szedesz tőlem, mintha török basa sarcolna meg; hanem magukat a fákat akarod a fejem fölül eladni. Az én kedves, egyedüli jó barátaimat, amiket magam ültettem, magam ápoltam, amikből élek, amik alatt nyugszom. Eredj, szégyelld magadat. Ilyen meséket mondani énnekem! Hogy te kincseket kapnál a fákért, amikből valaki tengeri hajókat építtetne. Igen bizony, kivágatnád őket, hogy elprédáld potom árért a legközelebbi mészégetőnek, ez a te furfangos terved. Kit akarsz vele bolonddá tenni? Engem, te? Elmenj az ilyen ostoba tréfákkal, mert majd én is megtanítom neked, hogy mire jó még a török meggyfának a szára!

– Nono, Teréza mama, én nem tréfálok. Ok nélkül nem jöttem ide, azt gondolhatod. Gondold meg, hogy micsoda ünnepélyes nap van ma. Ma van az én nevem napja. Ezen a napon született az én kedves kis Noémim. Tudod, hogy szegény megboldogult szülőink bennünket még hajdan eljegyeztek, s azt hagyták meg, hogy mikor Noémi tizenhat esztendős lesz, akkor belőlünk egy pár legyen. Én eljöttem volna a világ végéről is e napra tihozzátok. Itt vagyok, szívem egész forró hevével. Hanem a szerelmen kívül egyéb is kell az embernek. Nagy fizetésem van, az igaz, signore Scaramellinél; de azt kiadtam pompás bútorzatra. Hát csak neked is kell valamit adnod Noémivel, hogy rangjához illően léphessen a világba. Csak kell menyasszonyi készlet neki is. Ezt joga van tőled követelni. Ő a te egyetlen leányod. Követelheti tőled, hogy őt kiházasítsd.

Noémi haragosan ült le a szögletbe, s hátat fordított az egész társaságnak, homlokát a falnak támasztva.

– Igen! Teneked kell valamit adnod a Noémi számára. Ne légy oly önző. Nem bánom hát, tartsd meg fáid felét, de a másik felét add át nekem, majd azután az én gondom lesz, hogy kinek és hogyan tudom eladni. Add ide Noémi hozományául a diófákat, azoknak komolyan mondom, hogy van szilárd vevőjük.

Teréza türelmének fogytára jutott.

– Hallod-e Tódor; én nem tudom, hogy van-e neked neved napja ma, vagy nincs; hanem hogy Noémi nem ezen a napon született, azt tudom… De még jobban tudom azt, hogy Noémi téged, ha egyedül volnál férfi a világon, még akkor sem választana férjeül.

– Hahaha! Azt már csak bízzad te rám. Az már az én gondom.

– Hát legyen a te gondod. – Hanem mármost igen röviden végzek veled. Én az én kedves gyönyörű diófáimat neked nem adom, ha mindjárt a Noé bárkáját kellene is azokból építeni. Egyetlenegy fát adhatok neked, s azt használhatod arra a célra, amit elébb-utóbb el fogsz érni; ma éppen a neved napja van, ez jó nap hozzá.

Erre a szóra Krisztyán Tódor felállt a székről, de nem azért hogy elmenjen, hanem azért, hogy a széket keresztbe fordítsa, s aztán úgy üljön rá, mint a lóra, két könyökét a szék támlájára téve s kötekedő hetykeséggel nézve Teréza szemébe.

– Nagyon kedves vagy hozzám, Teréza mama. Hanem jut-e eszedbe, hogy ha csak egy szót szólok…

– Hát szólj. Ez előtt az úr előtt szólhatsz, ő már mindent tud.

– Hogy ez a sziget nem a tied.

– Igaz.

– S nekem csak egy följelentésbe kerül akár Bécsben, akár Sztambulban.

– Hogy minket koldusokká és földönfutókká tégy.

– Igenis, azt tehetem! – szólt most, igazi arcát megmutatva, Krisztyán Tódor; és kapzsi, villogó szemeivel Teréza arcába nézve, elővonta zsebéből a papírt, aminek túlfelére egy szerződés kezdete volt írva, s odamutatott a másik oldalon levő keletre. – És azt meg is fogom tenni, ha a neved ide nem írod rögtön. Én azt tehetem, és meg is fogom tenni!

Teréza reszketett.

Ekkor Timár Mihály a kezével csöndesen megnyomta Tódor vállát.

– Ön azt nem teheti, uram.

– Mit? – kérdezé az, vadul hátravetve fejét.

– Azt, hogy följelentse valahol e sziget létezését és azt, hogy azt önkényt elfoglalta valaki.

– Miért ne tehetném?

– Mert már följelentette valaki más.

– Kicsoda?

– Én jelentettem fel.

– Ön? – kiálta fel Tódor, öklét Mihályra emelve.

– „Ön!” – sikolta fel Teréza, két összekulcsolt kezét fájdalmasan feszítve feje fölé.

– Igenis, én följelentém mind Bécsben, mind Sztambulban, hogy itt egy névtelen puszta sziget van az Osztrova-sziget mellett, mely ötven év óta alakult! – szólt Timár csendesen, szilárdan. – És egyúttal fölkértem mind a bécsi, mind a sztambuli kormányt, hogy e szigetet nekem kilencven évre használatul engedjék által; a hűbériség elismeréseül a magyar kormánynak évenként egy zsák dió, a sztambuli kormánynak egy doboz aszalt gyümölcs fizettetik. Most kaptam meg a pátenst és a fermánt mind a két helyről.

Timár elővonta zsebéből azt a két levelet, amiket bajai telepén kapott, s amiknek úgy megörült. Mikor nagy úrrá lett, gondja volt rá e szegény sors üldözte családnak megszerezni a nyugalmat. Sok pénzébe került neki az a zsák diós és aszalt gyümölcsös bérlet.

– Én pedig rögtön átírattam a legmagasabb engedélyek által nekem adott jogot e sziget mostani lakóira és telepítőire. Íme, itt a hivatalos átengedési okmány.

Teréza csak úgy odaesett Mihály lábaihoz szótlanul. Csak zokogni tudott és kezeit csókolni a férfinak, ki az élő kárhozatból őt kiszabadítá, ki éjjeli, nappali kísértetét örökre elenyészteté.

Noémi két kezét szívére szorítva tartá, mintha attól félne, hogy ha szája hallgat, a szíve fog megszólalni.

– Mármost uram, Krisztyán Tódor úr – szólt Mihály –, láthatja ön, hogy kilencven esztendeig önnek ezen a szigeten semmi keresnivalója nincsen.

Krisztyán Tódor a dühtől elsápadtan, tajtékzó ajakkal rikácsolt fel:

– De hát kicsoda ön? Mi joga van önnek magát ezen háznép ügyeibe beleártani?

– Az, hogy én őt szeretem! – kiálta föl Noémi egész kitörő szenvedéllyel, s odaveté magát Mihály keblére, és átfonta nyakát karjaival.

Tódor nem szólt többet. Néma dühében megfenyegeté Timárt öklével, s ezzel kirohant a szobából. De néma tekintetében minden fenyegetés benne volt, ami fegyver után nyúl, és mérget kever.

A leány pedig még azután is ott maradt Mihály kebléhez tapadva.