VIII. A CSALÁDI ÉKSZER

A túlparton ismét fölkereste Mihály a halászkunyhót.

Két dologgal volt tele a feje; az egyik az a kép, ami az est ködében szemei elől eltűnt, a lomb övezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a sziklatetőn, ki kendőjével búcsúköszöntést lobogtat utána, míg láthatja; a másik a képzelet alkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? – No hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú útjában az Al-Dunától hazáig.

Amint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok nem káromkodnak soha).

– Nézze uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját innen; még a kunyhót is feltörte, s az evezőket is elrabolta. Óh! milyen nagy tolvajok vannak a világon.

Timárnak olyan jólesett, hogy valahára szemtől szembe tolvajnak nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!

– De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! – monda a halásznak. – Ki tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben? Majd szerezzünk más csónakot. Most pedig, jó öreg, üljünk bele a kend ladikjába, s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.

A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még, s Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen úton érkezett meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy szállítsa el Levetincre. Az volt az eszmejárása, hogy Levetincen tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve új és meglepő, ha Komáromba hazajut.

Levetincen volt egy emeletes úri lak, melynek egyik szárnyát az öreg tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául választott ki.

Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni, hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.

Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti poggyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos vászonöltöny, amit Noémi varrt a számára; mert ami öltözetben odaérkezett, az még a hűsebb időszaknak volt szánva, s az is tépett, kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.

Ha a vadaskerten s a külön lépcsőn keresztül irodájába juthat, melynek kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, előveszi úti bőröndjét, s miután a látszatot előkészíté, mintha nagy útról érkezett volna, akkor fogja behívni a tiszttartót.

Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott írószobája ajtajáig.

Hanem amint azt fel akarta nyitni a kulccsal, megdöbbenve észlelé, hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs.

Itt valaki van a szobában.

Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek nem szabad belépni. Ki az a vakmerő?

Hevesen nyitá fel az ajtót, és betoppant a szobába.

És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön.

Íróasztala előtt ült valaki, akit nem gondolt itt találni.

Az Timéa volt.

A túlvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint ez a szelíd alak, fehér arcával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére felállt az íróasztal mellől, s a tollat letette kezéből.

A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt előtte, abban dolgozott.

Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem, hogy titkos útja végén éppen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik!

Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni látta, azután eléje sietett, s kezét nyújtá neki szótlanul.

Ez a fehér arc még mindig talány volt férje előtt; nem olvashatá ki belőle, tud-e mindent ez a nő? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e vagy a feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak a lymphatikus véralkat élő dermedtsége az?

Ő sem tudott Timéának mit mondani.

A nő úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott voltát; a nők tudnak látni, anélkül, hogy odanéznének.

– Örülök, hogy megjött ön már! – szólt halkan Timéa. – Mindennap vártam. A másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza. Addig én is készen leszek.

És azzal keresztbe fogta szájában a tollat.

Mihály megcsókolta Timéa kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta őt, hogy még az ajkát is csókolja meg.

Átment a másik szobába. Az öltözőszobája volt.

Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét, öltönydarabjait, fénymázos csizmáit, ahogy otthon. – Mivelhogy föl nem teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt – és ki tudja, mióta?

De hogy jön ez a nő ide? De mit csinál ez itt?

Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka hímzetekkel! Nem kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nők a hímzésöltések hieroglifjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.

Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajon nem fogja-e valaki megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak, megkérgesedtek?

Mikor készen volt, s ismét átment írószobájába, már az ajtóban várta Timéa. Kezét karjába ölté, s azt mondá neki:

– Menjünk reggelizni.

Az írószobából az öltözőn keresztül kellett az étkezőbe átmenni. Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és azon három teríték. Kire vár ez mind?

Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik ajtón pedig belépett Athalie.

Ezé volt a harmadik teríték.

Athalie arcán eltitkolhatlan harag gyulladt ki, amint Timárt meglátta.

– Ah! Levetinczy úr, mégiscsak hazakerült ön valahára. Ez igazán szeretetreméltó ötlet öntől! Azt mondani a feleségének: „Itt a kulcsaim, a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet”, s aztán öt hónapig még csak azt sem tudatni, hogy hol jár!

– Kérlek, Athalie! – csitítá őt Timéa.

– Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy úrral, hogy olyan soká távol volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtől. Azt más is megteszi, hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe, s nem zavarja egymás mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól őszig itt ülni Levetincen, ahol paraszton meg szúnyogon kívül más élő állat nincsen; reggeltől estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni az irodába s nagy könyveket számokkal írni tele, a világ minden részébe leveleket küldözni, éjszaka késő éjfélig angol, spanyol nyelvtant magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni, ez, uram, nem fiatal nőknek való mulatság!

– Athalie! – szólt szigorúan Timéa.

Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerős étszerei és szokott pohara voltak föltéve. – Itt őt mindennap várták. Itt az asztal mindennap meg volt számára terítve.

Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legőszintébb neheztelést olvashatá ki szemeiből Timár.

Ez biztató előjel volt rá nézve.

Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt, hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minő mesét gondoljon ki, ha azt fogja tőle kérdezni, hol utazott?

Egy olyan mesét, amilyet Krisztyán Tódor szokott közrebocsátani, nemde?

De Timéa egy szóval sem kérdezte azt.

Két széket húzott az íróasztalhoz, s leülve férje mellé, a felnyitott üzletkönyvre tette kezét.

– Itt van, uram, az ön üzletének állása azon idő óta, hogy ön annak vezetését rám bízta.

– S ön azt maga vezette?

– Én úgy értettem, hogy ön ezt kívánta tőlem. Megértettem önnek a leveléből, hogy ön egy nagyszerű új vállalatot indított meg: a magyar liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nemcsak a vagyona, de kereskedői hitele és becsülete is kockára van téve; sőt e vállalat jó sikerétől egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál többet ér a hű felügyelés. Ezt tehát nem bízhattam másra. Rögtön lejöttem Levetincre az ön levelének vétele után. Ahogy ön meghagyta, magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendbe fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan összeegyeznek.

Mihály bámulva nézte ezt a nőt, ki a kezén megfordult milliókat oly hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, újra kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet is tudott annál!

– A szerencse kedvezett az idén – folytatá Timéa –, s ami nálam kellő tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.

Vajon mi beruházások tudnak egy asszonynak eszébe jutni?

– Önnek az első kísérlete a Brazíliába küldött liszttel tökéletesen sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvence lett a dél-amerikai piacnak. Ezt írják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian egyhangúlag elismerik az ön főügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét és becsületességét.

Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcsesség válik? Hol végződik ez egyszer?

– E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erővel a megnyílt piacot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg félmillió forint ára lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, amivel minden versenyt le fog egyszerre szorítani.

Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség lakik, mint egy férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert nagy pénzt, hogy el ne szökjék tőle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot, megtízszerezve.

– Én azt hittem, hogy ön is így cselekedett volna! – szólt Timéa.

– Igen, igen – susogá Mihály.

– Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy amint mi e vállalathoz nagyobb erővel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakrafőre őrletik a lisztet, és tömik vele a tonnákat, s jönnek utánunk mind Brazíliába. Hanem azért ne legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül egyik sem érti a magyar liszt előnyének a titkát.

– Hogyan?

– Talán ha valamelyik megkérdezte volna a feleségétől, az meg tudta volna neki mondani. Én ezt így találtam ki. Az amerikai gabonapiac árjegyzékében sehol sem találok olyan nehézségű búzát, mint a magyarországi, tehát nekünk itt a nehéz búzából kell készítenünk a lisztet, hogy az amerikait legyőzzük. Én a legnehezebb árut használtattam hozzá. Itteni versenytársaink pedig mind a legkönnyebbet használják; ezért ők csalódni fognak, és mi maradunk felül.

Mihály egyik bámulatból a másikba esett. Míg ő hónapokon át a paradicsom tiltott gyümölcseinek érését leste, azalatt ez a gyönge nő éjt-napot áldozott, hogy roppant üzletének terhével megküzdjön; foglalkozott a száraz, lélekfárasztó munkával, férje nevének új hírt, fényt, becsületet szerzett, vagyonát gyarapítá, magától minden élvet megtagadott; fiatal, szép alakját elrejté a mocsárvidék gabonatermő pusztáiba; tűrt, fáradt, tanult; új nyelveket sajátított el, levelezett, alkudott, felügyelt; – még annál is többet tett: az üzlet titkaiba mélyeszté női lelkét, melynek csak az élet örömeit kellene keresni, és – most nem kérdezi a hazatérő férjtől: „hát te mit tettél azalatt?”

Mihály azzal a félelemmel csókolta meg Timéa kezét, amivel egy kedves halottat csókolnak meg, aki már másé, a földé, aki már nem érzi a csókot.

Azalatt, míg ő a szigeten mámoros önfeledésben tölté a napokat, ha Timéára gondolt, azt képzelé: ő most keres magának mulatságot, utazhatik, tán fürdőre ment; pénz van kezében elég, azt teheti vele, amit akar; most azután látta, hogy miből állt Timéának a mulatsága. Számlákat vezetni, irodában ülni, levelezni és két idegen nyelvet megtanulni nyelvmester nélkül; – és mindezt a férjétől kapott utasítás lélek szerinti fölfogása következtében.

A nő egymás után értesíté őt a nagy kiterjedésű üzlet minden ágazatáról. Kiterjedt az a börzeüzletre, a földiparra, a szállítmányüzletre, a gyáriparra, a leszámítolásra, és ezeknek minden fejlődményeiről rendes és pontos számadást tárt a nő férje elé. Consol, rente, metallique papírok árapálya, bérlet, albérlet, felesföld, regále, dézsma és robot, nehéz áru, könnyű áru, usance búza, speditőrköltség, calo, manco, tara, hajóteher, tonnasúly, külföldi mértékek és pénznemek rettenetes tömkelegében olyan biztosan járt-kelt, mint aki mindig azt tanulta. Gyakran pereket is kellett folytatnia, terhes szerződéseket kötnie, mik nagy tanulmányozást követeltek. Az mind a legrendesebben történt. Mikor végiggondolt ezen a munkán Timár, akkor meggyőződött róla, hogy ha őneki magának kellett volna azt végeznie öt hónap alatt, reggeltől estig minden órája igénybe lett volna véve: mibe kerülhetett hát még ez a munka egy fiatal nőnek, akinek még elébb mindent tanulnia kellett? Hisz annak nem lehetett arra ideje, hogy kinyugodhassa magát.

– De hisz az borzasztó munka, amit ön helyettem végzett, Timéa.

– Igaz, hogy a kezdet nehezen ment, hanem azután belejöttem, s nem volt terhemre. A munka jólesik.

Milyen szomorú szemrehányás. Egy fiatal nő, kinek a munka a vigasz.

Mihály magához vonta Timéa kezét. Arcát mély szomorúság árnyékozá. Szíve olyan nehéz volt. – Csak azt lehetne tudni, mit gondol most Timéa?

Az a fiókkulcs nem ment ki Timár fejéből.

Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem egyéb, mint egy rettenetes ítélőszék, mely megmutatja a különbséget a vádló és a vádlott között.

– Hát Komáromban nem volt ön azóta? – kérdé Timéától.

– Csupán egyszer, amidőn önnek a szerződését Scaramellivel kellett előkeresnem íróasztalából.

Timár a vért érzé zsibbadni ereiben.

Timéa arca nem árult el semmit.

– Most vissza fogunk menni Komáromba – monda Timár –, a lisztüzlet rendben van; a lengő áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg a télnél hamarább.

– Jó lesz.

– Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Svájcba, Olaszországba? Ahhoz ez az idő legkedvezőbb.

– Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk együtt.

Hanem egy kézszorítás sem magyarázta, hogy „minek maradjunk együtt?”

Mihálynak nem volt bátorsága egy hízelgő szót mondani Timéának. Még hazudni is!

Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt.

Az üzleti iratok áttekintése a késő ebéd idejéig tartott.

Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a nagytiszteletű esperes úr.

Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy amint Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az érdemrendje is fel volt tűzve a mellére.

Amint belépett, azonnal rágyújtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek folyamában felmagasztalá Timárt mint az egész környék jóltevőjét. Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből; elmondá, hogy ez a lisztüzlet, amit ő ily nagyban megindított, nagyobbszerű vállalat mindennél, ami valaha Európából kiindult. Éljen a lánglisztből keletkezett lángész!

Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt, és sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan, s mondja ezt a felköszöntő úrnak: „Hahaha! hiszen nem azért jöttem én erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba fickót eltávolítsak egy szép kisleány mellől, s ha e bolondságból valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem. Nevessünk egy nagyot!”

Az ebéd fölött aztán megjött a jókedv. Az esperes úr és a tiszttartó egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa, hanem azért szerette a szépet, s nem volt fukar a bókokban Timéa és Athalie iránt, emiatt az élces tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát céltáblául.

A két jókedvű öregúr élcelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de mindannyiszor, midőn Timéa jéghideg arcára tévedt tekintete, félbeszakadt ajkán a kacaj.

Ő zálogban hagyta a jókedvét valahol másutt.

Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öregúr csintalan célzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélnivalójuk lehet egymással.

– Bizony jól teszik már, ha elmennek! – súgá Athalie Timárnak. – Timéának esténkint olyan erős főfájása szokott lenni, hogy fél éjszakán át nem alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.

– Timéa, ön beteg? – szólt Timár gyöngéden.

– Nincs semmi bajom! – felelt Timéa.

– Ne higgyen ön neki. Amióta Levetincen vagyunk, borzasztó főfájásai vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz levegőtől. A minap már ősz hajszálakat találtam a fején. Hanem ő tagadja a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.

Timár a kínpadra vont bűnös tortúráját érzé lelkében.

És nem volt bátorsága azt mondani nejének: „ha szenvedsz, engedd, hogy ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!”

Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani: „Noémi!”, s azt meghallja az a nő, ki fél éjszakán át nem alszik eltagadott gyötrelmek miatt.

Neki kerülnie kellett nászágyát…

Másnap útra keltek haza Komárom felé. Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölggyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült még, meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.

Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a titokrejtő, semmit el nem áruló arcot; azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.

Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatna Athalie-től a rossz utak, a rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leckéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor ecetes, a víz szemetes, az emberarcok ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, aki olyan ideges?

Ezt az egész úton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy panaszhangot.

Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.

Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arc márványhidegsége alatt.

Mikor nejét szobájába kísérte, Timéa átadá neki íróasztala fiókjának kulcsát.

Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen iratai közül.

Az íróasztal egy régi művű bútordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, amit fel lehetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapírok és ékszerek. Az egész szekrény mahagóni színre festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni. Timéának meg volt magyarázva ez a fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni.

Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, amiket nem volt tanácsos piacra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, akik ráismernek a rendkívüliségekre: ez a kő, ez a kámea erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá? Azt a „megszerzőnek” csak a harmadik ivadéka veheti elő, akinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá.

Ha Timéa kíváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melybe az ő arcához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.

Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt azzal szemközt, akit megfosztott.

Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanút is költheti lelkében, hogy itt is Timár keze működött.

És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére, becsületére, amit Timéa tanúsít? Egy fennkölt léleknek mély megvetését egy porban csúszó ember irányában, kinek nevét viseli, akinek kezére esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!

Ez elviselhetetlen volna a férjre nézve.

Bizonyosságot kellett magának szereznie efelől.

Még egy hazugságot kellett segítségül hívni.

Kivette fiókjából a gyémántkeretes arcképet, s átment vele Timéához.

– Kedves Timéa! – szólt Mihály, neje mellé leülve. – Én e hosszú idő alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később. Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú arcképpel kínált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az ékszert megszereztem, és elhoztam önnek.

Minden kockára volt téve.

Ha Timéa arca ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségében marad, ha feddő, sötét szemei szárazon villannak az ékszerről a férj arcára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: „te nem vetted az ékszert Scutariban, – itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?”

És akkor Timár el van veszve…

De nem az történt.

Amint Timéa meglátta azt az arcképet, egyszerre átváltozott az arca. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arcképhez, s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könnyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arca elkezdett élni!

Mihály meg volt mentve.

Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni.

Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult; sohasem hallotta ő azt Timéától.

Ez pedig, amint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kacagással vegyült hangon mondá neki:

– Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám… Ő megszerezte ezt nekem!

És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:

– Köszönöm… Óh! nagyon köszönöm.

És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.

Hanem a szívdobogás azt mondá neki: „ne lopj!”

Most már rablás volna ez ajkról a csók. A „senki szigetén” történtek után.

Mást gondolt.

Visszament szobájába, s mindazon rejtett ékszereket, amik még fiókjában voltak, előszedte.

(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!)

Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetincre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.

– Még nem mondtam el mindent! – szólt Timéához. – Ugyan ott, ahol az arcképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem azokat az ön számára. Fogadja el tőlem.

És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó halmaza egészen elborítá a hímzett köténykét. Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.

Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, bosszúállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult; arca ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel!