II. A FARAGÓ EMBER

Mihály Timéát kissé szenvedőnek találta, mikor hazaérkezett. Ez alkalmat adott neki arra, hogy egypár híres bécsi orvost lehívasson, s neje egészsége fölött orvosi tanácskozást tartasson velük.

Azok a diagnózis nyomán abban állapodtak meg, hogy itt éghajlatváltoztatásra lesz szükség, s tanácsolták, hogy Timéa a telet Meránban töltse.

Mihály maga kísérte el nejét Athalie-val együtt odáig. Az enyhe, szélmentes völgykebelben egy olyan lakházat keresett ki Timéa számára, amelynek kertjében egy csinos svájci modorú mulatólak volt. Tudta, hogy az ilyenekben Timéának öröme telik.

A tél folytán is többször meglátogatta Timéát, többnyire egy koros ember kíséretében, s csakugyan úgy találta, hogy Timéának legkedvencebb helye volt a kerti mulatólak.

Mikor aztán Mihály Komáromba visszatért, akkor hozzáfogott, hogy a télen át egy éppen olyan mulatólakot készíttessen, mint aminő a meráni. A magával hordott székely műfaragó nagy mester volt az ilyenekben. Lerajzolta a legapróbb részletekig azt a meráni faházat, külső-belső szerkezetével; azután Timárnak Rác utcai földszinti házában egy nagy műhelyt alakított, s ott hozzáfogott a munkához. De nem volt szabad azt senkinek elárulni, hogy meglepetés legyen belőle. Ámde a faragó embernek legény is kell, aki segítsen a munkában. Titoktartó legényt pedig nem lehet kapni. Hogyan segítettek hát a bajon? Odaállt mellé maga Timár faragólegénynek, s reggeltől estig fúrt, faragott, vésett, gyalult, esztergályozott versenyt a mesterrel.

A faragómestert azután, ha mindjárt Salamon király pecsétjével lett volna is lezárva a szája, nem állta volna a titok, hogy ő azt vasárnap esténkint bizalmas embereinek el ne beszélgesse, micsoda meglepetést készít Levetinczy úr a maga hitvese számára. Elébb minden darabot megfaragnak, összeillesztenek; az egészet, amint elkészül, a monostori szép nagy kertben fogják felállítani. És aztán ő maga, a dúsgazdag nem restell naphosszant dolgozni mint egy faragólegény, úgy illik a kezébe minden szerszám, hogy beválnék öreg legénynek. Nem törődik az most üzletével; azt intézik az ügynökei, ő egész nap a műhelyben van, gyalul, fűrészel, farag. És mindezt azért, hogy a feleségét meglepje vele. El ne mondja senki, hadd legyen meglepetés a szép asszonynak, ha hazajön.

Annálfogva meg is tudta azt az egész város, s eszerint megtudta Zófia asszony is, az pedig megírta Athalie-nak, Athalie meg elbeszélte Timéának, úgyhogy Timéa előre tudta már, hogy mikor haza fog érkezni Komáromba, Mihály a legelső szép napon kikocsikáztatja őt a monostori dombra, hol szép gyümölcsöskertjük van, s ő ott fogja találni a Dunára néző domboldalban a meráni kis kedves lakot, hű utánzatban, kis asztalát a hímzőkosárral az ablaknál, kedvenc olvasmányait a gyertyánfa állványon, nyírágakból összetákolt karosszékét a veranda alatt, és mindennek rá nézve majd meglepetésnek kell lenni, és azután majd mosolyognia kell, mint aki ennek nagyon örül, és majd mikor a faragómestert meg fogja dicsérni, hogy ez milyen derék, mennyire meglepő, akkor attól azt fogja hallani: „De ne engem dicsérjen a nagyságos asszony, hanem a legényemet, aki a házon a legszebb faragásokat mívelte. Ezt a párkányzatot, ezt a cifra korlátot, ezeket az oszlopfőket ki csinálta? A legényem. S ki volt a legényem? Maga a nagyságos Levetinczy úr! Az ő munkája itt a legtöbb, nagyságos asszonyom.”

És ezért ismét mosolyogni kell majd Timéának, és keresni a szavakat, amikkel háláját kifejezze.

Csak szavakat! Mert hiszen minden hiába. Ha kincsekkel halmozza is el a nőt, vagy fekete kenyeret ád neki, amit napszámmal keresett számára – szerelmet nem vehet azon.

Úgy is történt minden. Tavasszal Timéa hazakerült; a monostori meglepetés egész tervszerűen volt rendezve, pompás lakomával vendégsereg mellett, megvolt Timéa arcán a szomorú mosolygás, Timárén az alázatos nagylelkűség s a vendégekén az üdvrivalgó irigység.

A nővendégek azt mondták, hogy ilyen férjet, mint Timár, nem lehet nőnek megérdemelni; ez ideálja a férjeknek; a férfiak pedig azt mondák, hogy nem jó jel az, mikor egy férj ajándékokkal, hízelkedésekkel keresi kedvét az asszonyának. Nem jó jel az, mikor a férj esztergályozni kezd.

Csak Athalie hallgatott. Ő kereste a titok Ariadne-fonalát – és nem találta.

Timéával tisztában volt. Az állhatatosan szenved, és haldoklik. – Az a méreg öli lassan, mely nem a testen, hanem a lelken kezdi el a gyilkolást. Soká öl meg, de bizonyosan. – De mi történt Mihállyal? Ennek az arca valami boldogságot árul el. Hol lopta azt? Hízelkedik, mindenütt keresi Timéa kedvét. Mit titkol ezáltal? A világ előtt a leggyöngédebb, a legboldogabb férjnek mutatja magát. Mi érdeke van ebben? A társaságokban tréfás, jókedvű; és Athalie irányában egész a jószívűségig közönyös; mintha már el is feledte volna mindazt, amit hallott tőle, ami akkor szívéig sérté, mintha nem fájna neki többé Athalie gúnymosolygása. Még azt is megteszi, hogy a cotillonban elviszi Athalie-t táncolni.

Boldog-e ez most? Vagy hazudja a boldogságot? Vagy elfásult már? Vagy erőszakolni akarja a lehetetlent? Meg akarja nyerni Timéa szívét? De hisz ez képtelenség! Athalie magáról tudja azt. Hiszen őneki is akadt már kérője, több is, jámbor kisvárosi emberek, kik el tudnának tartani egy asszonyt; de ő nem fogadja el senki kezét. Közönyös rá nézve minden férfi; szeretni csak azt az egyet tudná, akit gyűlöl. Timéát csak Athalie érti.

És ha ezt érti, akkor Mihályt nem érti. Ezen ember előtte talány marad mosolygó arcával, hízelgő szavával, jóltevő kedélyével. Arany ember, akin rozsdafoltot nem lehet találni.

Mihály sokszor vette észre a titokkereső szemek tekintetét, s olyankor valami úgy kacagott belül lelke sötétében.

„Keresheted azt! Sohasem tudod meg azt, se te, se más, hogy amit a télen csináltam, faragómunkát, azt azért tettem, hogy megtanuljam, hogyan kell egy ismeretlen rejtekén a földnek, egy névtelen teremtés számára hasonló kunyhót faragnom. Ott van egy lény, akinek a kedvéért két tenyerem ilyen kérges lett. Találd ki, hogy híják azt, te védördöge ennek a háznak!”

Timár ismét összehívatta az orvosi nevezetességeket, hogy Timéa egészsége fölött tanácskozzanak. Azok ezúttal a biarritzi fürdőket hozták javaslatba. Mihály oda is maga kísérte el Timéát, lakását a legnagyobb kényelemmel berendezé; gondoskodott róla, hogy Timéa toalettje és úri fogata az angol ladyk és orosz hercegasszonyokéval versenyezzen, s telt pénztárt hagyott kezében, arra kérve, hogy azt üresen hozza haza. Athalie iránt is bőkezű volt. A vendégkönyvbe mint unokatestvér volt Athalie bejegyezve, s neki is naponkint háromszor kellett öltözni, mint Timéának.

Lehet-e ennél hívebben teljesíteni a családfői kötelességeket?

Akkor aztán sietett, nem is haza, hanem Bécsbe. Ott egy egész ács-, asztalosműhelyt összevásárolt, ládákba pakoltatta, és leküldte Pancsovára.

Most még egy furfangot kellett kigondolnia: hogy ezeket a ládákat a senki szigetére hogyan juttassa át.

Különben is óvatosnak kellett lennie. Azok a halászok a Duna bal partján, kik többször látták őt az Osztrova-sziget felé csónakkal elindulni és aztán csak hónapok múlva visszakerülni, rég tanakodhatnak magukban: ki ez az ember? s miért jár ez itt annyiszor?

Mikor a ládái leérkeztek Pancsovára, szekérre rakatta azokat, s elszállíttatá a Duna-parti jegenyésbe, ott lerakatta. Akkor azután odahívta a halászokat, s azt mondá nekik, hogy szállítsák ezeket át a puszta szigetre. Fegyver van azokban.

Ezzel a szóval el volt a tenger fenekére temetve a titka.

Járhatott, kelhetett azontúl nappal és holdvilágnál: senki nem is suttogott felőle. Mindenki tudta már, hogy ez a szerb és a cernagorca szabadsághősök ügynöke, s azontúl semmi kínzással nem lehetett volna egy szót kivenni felőle azokból, akikkel találkozott. Szent ember lett rájuk nézve.

Megcsalt ő minden embert, akivel csak egy szót váltott, hogy maga körül homályt borítson.

Éjszaka szállították át deszkamálháit a halászok, ő is velük volt. A szigethez érve, azok, mintha legjobban értenék a dolgot, kikerestek egy partszakadékot, ahol legsűrűbb volt a bozót, oda kihordták a ládákat. Mihály ki akarta őket fizetni: nem fogadtak el tőle egy garast sem; csak a kezét szorongatták meg: „zbogom!”

Ő ott maradt a szigeten, a halászok visszatértek.

Szép holdvilágos éjszaka volt, a fülemile énekelt fészke fölött.

Mihály a parton végighaladt, hogy a házhoz vezető ösvényre rátaláljon. Rábukkant az ácstanyára, hol az ősszel félbenhagyta a munkáját. A faragott fák be voltak takargatva gondosan nádkévékkel, hogy a téli nedvesség meg ne rongálja azokat.

Innen a rózsaligethez vezetett az út. A rózsák rég elnyíltak már, azt az időt Mihály a monostori lakban tölté, s később a tengeri fürdőn Timéával. Ez idén elkésett a rózsaszüretről. Pedig bizonyosan szívszakadva vártak reá! De hát először meg kellett neki csinálni azt, hogy „köd előttem, köd utánam!”

Lábhegyen közeledett a kis lak felé. Hogy semmi neszt nem hallott, azt jó jelnek vette. Hogy Almira nem ugat, ennek oka az, hogy benn hál a konyhában, s ez ismét azt jelenti, hogy gond van rá, nehogy az alvó gyermeket éjszaka felköltse. És eszerint mindenki él és egészséges a háznál.

Óh! mennyiszer álmodta ő meg ezt a házat! mennyiszer képzelte maga elé ébren! Mennyiszer látta magát a tanyához közelíteni.

Majd úgy látta, hogy a ház leégett, a kormos gerendák hevernek a küszöbben, s a falakon kizöldült a dudva; lakói hová lettek, nem mondja meg senki. Majd meg azt látta, hogy amint annak ajtaján belép, fegyveres marcona alakok ugranak eléje, torkon ragadják: „éppen terád vártunk!”, megkötözik, száját betömik, s ledobják a pinceodúba. Majd meg az a rémlátása volt, hogy mikor a kunyhóba lép, kedveseinek véres hulláit látja maga előtt, Noémi hosszú aranyhaja elterülve a földön, keblén a szétzúzott fejű gyermek. Óh! milyen kínt gyűjtött magának, mikor ezeket az alakokat szívének megszerezte, akiket olyan hosszú időre magukra kellett hagynia. Néha meg az a kép állt előtte talán álmodva, talán kigondolva, hogy mikor Noémi elé fog lépni, a szelíd, mosolygó arc helyett itt is egy hideg alabástrom arcot fog maga előtt találni, aki azt fogja tőle kérdezni: „hol volt ön oly sokáig – Levetinczy úr?”

Most aztán, hogy a kis lak előtt állt, minden rémképe elmúlt. Itt most is minden úgy van, ahogy máskor volt; itt most is azok laknak, akik őt szeretik. Hogy tudassa velük megérkeztét? Hogy lepje meg őket?

Megállt a kis, alacsony ablak előtt, melyet a felfutó rózsa indái fedtek félig, s elkezdé dalolni az ismeretes nótát:

„Az én rózsám kis kunyhója
Többet ér, mint Buda vára!…”

Jól sejtett; egy pillanat múlva fel volt nyitva a kis ablak, s azon Noémi örömtől, boldogságtól sugárzó arca tekintett ki.

– Mihályom! – rebegé szegény.

– A tied! – súgá Timár, s két kezébe fogta az ablakon kitekintő kedves főt. – Hát Dódi? – Ez volt a másik szava.

– Ő alszik.

– Csendesen! Föl ne keltsük.

És azután, amit ajkaik egymásnak mondtak, az nagyon csendesen volt mondva.

– De jöjj be hát!

– Fel találjuk őt költeni, s majd sírni fog.

– Óh! már nem olyan síró gyermek. Hiszen elmúlt egy éves.

– Egy egész éves? Hiszen már nagy ember!

– Már a nevedet ki tudja mondani.

– Hogyan? Hát már beszél!

– Már lépni is tanul.

– Tehát már fut!

– Mindent eszik már.

– Az lehetetlen! Az még korán van.

– Mit értesz te ahhoz? Ha látnád!

– Húzd félre a függönyt; hadd süssön rá a holdvilág, hadd lássak rá.

– Nem, a holdvilág rossz, ha az alvó gyermekre süt: attól beteg lesz.

– Bohó vagy!

– A gyermekkel sok babona jár. Azt mind el kell hinni. Azért vannak ők asszonyokra bízva, akik hisznek mindent. Jöjj be, és nézd meg idebenn.

– Nem megyek be, míg alszik; felkölteném. Jöjj inkább te ki énhozzám.

– Az nem lehet. Ő mindjárt felébredne, ha én kimennék, s anyám mélyen alszik.

– No hát eredj vissza hozzá; én idekinn maradok addig.

– Nem akarsz lefeküdni?

– Hiszen mindjárt reggel lesz. Eredj hozzá vissza; de hagyd nyitva az ablakot.

És aztán ott maradt a nyitott ablaknál, beleskelődve a kis szobába, melynek padlatára ezüstkockákat rajzolt a holdvilág, s iparkodott elfogni a neszt, ami a csendes tanyából kihangzik; egy-egy rövid, nyüzsgő nyöszörgés, minő az ébredező gyermeké, azután halkan dúdoló hang, mely a kedvenc dajkadanát hangoztatja, csendesen, mint egy álom; „az én babám kis kunyhója”, azután egy csókcuppanás, aminőt jutalmul kap az a jó gyermek, ki a danára szépen elalszik.

És azután úgy virradt meg Timár, a nyitott ablakban könyökölve s az alvók suttogásait hallgatva, míg a hajnal világossá nem kezdte tenni a kis alvószobát.

A hajnalsugárra aztán a gyermek volt a legelső, aki fölébredt, világra visszakerültét hangos kacagással adva tudtul, melytől azután senkinek sem lehetett tovább alva maradni. A gyermek lármázott, fecsegett: hogy mit? azt csak ők értették ketten: ő maga és Noémi.

Mikor aztán ölébe kaphatta a gyermeket, azt mondá neki:

– Most már aztán itt maradok, amíg fölépítem neked azt a házat. Mi az, Dódi?

A gyermek mondott rá valamit, ami Noémi tolmácslata szerint annyit jelentett, hogy „nagyon jól van”.