Mi volt az a nagy változás?

Kadarkuthy jó délelőtt érkezett be gyalogsorban a szentpéteri vendéglőhöz, ahol útitársát, hajdani principálisát, a komédiást, hátrahagyta. Az ott ült az ivószobában egy üveg alamázia mellett.

A báró ki volt melegedve a gyaloglásban, a süveget levette az izzadt fejéről, s a farkasbőrkosokot panyókára veté a vállára, úgy lépett be a korcsmaszobába. Hát amint a Herkules megpillantá a belépőt, fölugrott a padról; mint aki kísértetet lát, keresztülugrott az asztalon, s kiszaladt a söntés ajtaján, folyvást hátrafelé nézve, ijedtségtől kidülledt szemekkel.

A báró utána kiáltott, a korcsmáros meg is fogta; de az föltaszítá a korcsmárost, s úgy elszaladt, hogy kergetve sem lehetett volna utolérni.

– Hát ezt mi lelte? – kérdé elbámulva a báró.

– De hát a cechjét¹ kifizette volna! – lamentált a korcsmáros.

Efelől megvigasztalta a báró; letéve az asztalra a kétnapi ellátást fedező máriásokat.

–De már most nekem rögtön teremtsen ide egy szekeret, amivel Miskolcra mehessek! – parancsolá a báró.

Ott szalonnázott éppen az állás alatt egy matyó fuvaros, aki üres szekérrel jött vissza a dédesi vásárból; annak volt négy bozontos szőrű turcsija. Hamar megvolt az alku közte és a báró között.

– Jól van, öreguracskám – mondá a kocsisember. – Elszállítom én kegyelmedet repülve arra a Miskaócra, csak jól megfogózzék a lőcsbe, hogy ki ne górjon a saroglyából, öreg uracskám.

– Aztán majd a Tozsó borbély előtt álljunk meg a városban. Tudja kend, hol van Tozsó borbély műhelye?

– Hisz engem is az szokott nyúzni! Hogy ne tudnám én a Tozsó borbélyt, öreguracskám?

– De ne szólítgasson kend engem öreguracskámnak; az én címem méltóságos báró úr.

– Jól van, jól, méltóságos öreg bárócskám.

A négy bozontos táltos csakugyan repülve szállította be a bárót Miskolcra, letéve őt, kívánsága szerint, a Tozsó borbély műhelye előtt.

A báró belépett az officinába, s azt mondá a principálisnak, hogy futtasson el valakit a bírónál hagyott öltözetéért, s aközben hozza rendbe a frizuráját.

Tozsó mester összecsapta a tenyereit.

– De báró úr! Mit csinált a hajával?

– Hát mit csináltam?

– Nézzen ide a tükörbe! – s azzal eléje tartá a kézitükröt. Kadarkuthy nem ismert magára. Az egész haja galambfehér volt. Azokban a rémséges percekben egyszerre megőszült.

Egyet rántott a vállán.

– Legalább nem kell a hajamat többet bepúdereztetni.

Azon idők divatja szerint jól illett a fehér hajzat a fiatal archoz férfiaknál, nőknél egyaránt. A tulajdon hajszínével civilizált ember nem jelent meg a világ előtt. Ha ezt a Pentateuch szerzője tudta volna, Ádám és Éva mindjárt, ab orogine, fehér hajjal jött volna elő a föld méhéből – és egymás oldalából.

Kadarkuthy Viktor, európai kosztümjébe átöltözve, sietett a másodalispánné látogatására.

A tekintetes asszony nagy örömmel fogadta a bárót.

Kadarkuthy azon kezdé, hogy szépen kezet csókolva, elejétől végig elmondta a derék matrónának mindazt, ami vele történt e néhány nap alatt. Egész a kölcsönös kiengesztelődésig.

A vicispánné nagy érdeklődéssel hallgatta a figyelemlekötő előadást.

A báró beszédéből mély érzés és tiszta igazság tündökölt elő. A széplelkű úrhölgy gyakran törölgeté a szemeit.

Utóvégre, mintegy anyai áldásképpen, rátette a kezét a báró fejére.

Azután rögtön, elálmélkodva mondá:

– Nézze csak! A báró feje nincsen púderezve, mégis fehér.

– Az ám! Azon az egy fatális éjszakán megőszült.

– Akkor valóban vigye ön magával anyai áldásomat.

Először életében érte ez Kadarkuthy Viktor fejét. Talán volt is foganatja.

Az egész homályos történetből nem tudott meg a köznapi világ semmit. Akik tudták, elhallgatták. Sok ilyen titkos történetet rejtegetnek a mi családi krónikáink.

A legközelebbi tavasszal azonban érkezett a postán extrakurírral egy zacskó Franciaországból, a barátfalvi lévitának címezve. Az a zacskó töltve volt a még akkor e földön ismeretlen „robinia pseudacacia” magjaival. Ez az, amit most „akácfa” név alatt ismer egész Magyarország. Áldása az áldatlan földnek! Ez az a fa, amely minden mostoha talajban meghonosul, olyanokban, amikben már a vad ciher sem marad meg, s aztán tavasszal elárasztja tündér illatával az egész vidéket, s gazdagítja édes mézzel a méhköpűket.

Ezzel az akácfamaggal Guthay Lőrinc visszavívta a hívei számára a zápor ásta szántóföldek területét, hogy ismét boldog szántóvetők lehettek, örülhettek a kalászérésnek és aratásnak.

S vannak emberek, akiknek ez is öröm.