A báróság hétféle próbái

Ezután csak folytatta az útját Jónás úrfi Clarissendorf felé. (Abban az időben ez volt a neve annak a bánáti falunak, a rácok Hajdúcisának hítták, a magyarok Ludasnak, a törökök Majdánnak.) Új néppel volt az most megtelepítve; mecklenburgiakat hoztak bele, akiknek a császári kormányzó kész házakat építtetett, bebútorozva, konyhaedényekkel ellátva, kamaráik élelemmel, istállóik háziállatokkal megtöltve (még macskát is kaptak); a szántóföldeiket bevetteté, nekik csak aratni kellett. Ilyen „német csángónak” ugyan jó volt lenni.

A Feuersteinék lovagkastélyában már előkészülve várták a mulatságos vendéget; trombitatussal fogadták, mikor megérkezett, s a báróné és a báró egész a lépcsőtornácig lejöttek eléje, olyan nagyon megtisztelték.

Ezúttal is díszes nagy társaság volt együtt a kastélyban: pompás öltözetű és fényes egyenruhájú urak és úrhölgyek, kik között Jónás úrfi azáltal tűnt ki leginkább, hogy ő volt a legkopottabb. Biz őneki eddig soha sem volt még két öltöző ruhája egyszerre, hogy az egyiket levesse, a másikat felvegye; inget is csak egyet tartott, azt maga mindennap kimosta este, s reggel felvette tisztán. Ezt úgy tanulta az anyjánál otthon. Azért nem volt csoda, ha azokon a helyeken, ahol még azt is megbírálják, hogy kinek milyen szélesre van kötve a cipője csokra, s hogy a mellénye kihajtásán szabályszerű aranycsipke van-e, avagy csak alsóbbrendű zsinórzat? a módis uraságok csúfondároskodásra tartották ezt a fakó uraságot. Az ilyet az az istenesebb, aki jobban megtréfálhatja.

A méltóságos asszony emellett abban a gúnyos kitüntetésben részesíté, hogy az ő karján jelent meg a teremben, s midőn helyet foglalt a díványon, megengedé Jónás úrfinak, hogy odatámaszkodjék közvetlenül az ő háta mögé. Úgy bánt vele, mintha különös kiválasztott kegyence volna.

A fényes társaság között volt egy bécsi kókler; holmi ezermesterféle, amilyent akkor minden úri háznál tartottak. Ezt úgy hítták, hogy meister Pumpernickel.

A kókler ezúttal kelet-indiai mágusnak volt felöltözve, hegyes süveggel, hosszú palásttal, amire a zodiákus jegyei voltak kihímezve. Horoszkópot csinált, jövendőt mondott belőle. Az akkori sarlatánok módjára keverte a beszédében a németet, franciát, olaszt, rácot, még a magyart is. Jónás úrfi mindent értett belőle, csak a németet nem. Meister Pumpernickel legelőször is az új vendéget kívánta varázstudományával kitüntetni: miután a hölgyeknek már sorba jövendőt mondott a tenyereikből, kinek-kinek a saját tetszése szerint.

– Ah, signore Botsinkay, lo prego, geruhen sie a félkesztyűjét lehúzni a kezéről.

Kesztyűje azonban Jónás úrfinak soha sem volt: hanem az igaz, hogy a keze olyan barna volt, hogy azt irhabőrnek is el lehetett nézni. De ez a gonoszkodás egy cseppet sem hozta zavarba. Teljes kevélységgel mondá, odanyújtva a barna tenyerét a kóklernek: „magyar nemes nem szokta a kezét kesztyűbe eldugni; mert az mindig tiszta!”.

A báróné tapsolt a mondásnak: a többiek meg nevettek. Meister Pumpernickel végighúzgált az ujja hegyével az eléje nyújtott tenyér vonásain, s aztán az orra hegyére téve a mutatóújját, úgy jósolt belőle.

– Magának cher enfant, áll egy igen jó partie, una fata, aki magát éperdument lyubija. Tantummodo van egy schweres obstacle, a zsupane de padre nem csinálik lakodalom, dumque ficsor nem csinálik magát báró.

Jónás úrfi elámult. Ez már csak mégis varázslat! Hogy tudhatja ezt az ő titkát ez a boszorkánymester, amit ő még senkinek sem mondott el, csak Arzénának? S hogy előzhette ez meg az ő idejövetelét?

Könnyenhívő és nyíltszívű kedély volt. Azt hitte, hogy mindazt a gratulációt, ami erre a jóslatra következik az úri társaság részéről, egészen komolyan kell venni. Ezek neki mind jóakarói. Csak egy kis faggatás kellett hozzá a báró részéről, hogy elmesélje rögtön az egész szerelmi történetét a vadonszép rácleánnyal; egész odáig, hogy most már nem áll a boldogságának semmi az útjában, csak az a nehéz föltétel, amit az apa kötött a beleegyezéshez: hogy legyen elébb báróvá. Ő bizony nem tudja ennek a módját. De hát azért jött éppen ide, hogy azok által, akik már ezt tudják, útbaigazíttassa magát.

– Nagyon jó helyre jött kegyelmed – monda a bárónő, intve a körüllevőknek, hogy komolyan viseljék magukat, s belenevetéssel el ne rontsák a jó tréfát. – Mi vagyunk a legjobb barátai, akik bizonyára mindenben előmozdítandjuk a dolgát, hogy a báróságot megnyerhesse. Mert aki ezen rang elnyerése után vágyik: annak hétféle próbát kell letenni majd az udvar előtt.

– Leteszem én, ha még annyi lesz is. Mik azok a próbák?

– Először is az erényesség, másodszor a vallásosság, harmadszor a hűség, negyedszer a nemesség, ötödször az illendőség, hatodszor a vitézség, hetedszer a bölcsesség próbáit.

– Ej, de drága ez a báróság! S ezzel mind kell egy bárónak bírni?

– Ezt mind megkívánják az udvarnál. Legelső az erényesség; ez a főfő tulajdon. Az ellenkezőjeért a legnagyobb büntetést osztják.

– Meg is érdemli. De hogyan próbálja be valaki azt, hogy van erényessége? Azt, hogy nincs, be lehet bizonyítani, de azt, hogy van: hogyan, miképpen lehet?

– A legegyszerűbben. A próbatevő lovag minden társaságban azon hölgyet mulattatja, azzal táncol, annak udvarol, aki legkevésbé szép a társaságban, s így az erényét meg nem rontja; fogjon hozzá kegyelmed.

A bárónénak az a gyászos szokása volt, hogy az egész udvartartásához mind afféle hölgyeket válogatott össze, akik vagy olyan régen lehettek szépek, hogy senki sem emlékszik már rá, vagy sohasem. Ezzel hitte a férje erényét jégbehűthetni; annálfogva nagyon gonosz feladat volt tőle Jónás úrfi számára, hogy keresse ki hát, hogy erényessége próbakövéül melyiknek vállalkozik udvarló lovagául a jelenlevő hölgyek közül? Hanem ugyan megjárta vele; mert Jónás úrfi azt cselekedte, hogy felvette a báróné legyezőjét, s elkezdte őt a legudvariasabban legyezni vele; amint a többiek magukban titkon nevettek, a bárónő pedig majd megpukkadt mérgében. Ez őt találja az erénye legjobb próbakövének!

– Halljuk hát a másodikat!

– Hát azt már hallotta kegyelmed. Mondtam már; a vallásosság – szólt mérgesen a bárónő, kikapva Jónás kezéből a legyezőjét.

– Jól van, jól van. Emlékezem reá. Abban nincs is nálam semmi fogyatkozás; tudom én a hiszekegyet, miatyánkot, üdvözletet, mint a karikacsapás.

– De azt diákul kell kegyelmednek megtanulni mind; mert a királyi asztalnál, ha ebédre lesz hivatva, nem imádkozhatik a maga tatárnyelvén.

– Megtanulom; csak legyen, a ki elmondja előttem.

– Megtanítja rá kegyelmedet a professzor Pumpernickel. Pumpernickelnél pedig már készen voltak a travestált latin szövegei mindenféle bohókás tartalmú imádságoknak, amikből majd nagy nevetés fog támadni, ha azokat Jónás úrfi idegen társaság előtt közrebocsátja.

– A harmadik próba lesz a hűség. Hogyan tud a lovag megtartani valami fogadalmat! Például azt, hogy az egész lakoma alatt mindenből eszik, amivel kínálják; de poharát érintetlen hagyja; nem iszik hozzá.

– Ennek is helyt állok valahogy.

– No most a negyedik próba: a nemesség.

– Az megvan.

– De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a címerében?

– Egy buzogányos férfi, aki egy medvét kopjával keresztülüt.

– Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ősapjától való leszármazását bebizonyítsa.

– No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt kapjak hozzá; medve csak lesz itt az erdőn?

– Azután jön az illendőség próbája. A lovagnak meg kell tanulni az udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket, a menüettet és a kontratáncot, meg a Hofceremoniellét.

De erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás úrfi: „ez nagyon savanyú alma!”

– Mind megtanítja kegyelmedet erre professzor Pumpernickel, csak bízza reá magát. Úgyszintén a vitézség próbáira is, a karddal és fleurettel való vívásra.

– Dejsz azt jobban tudom én professzor uramnál!

– No, majd megválik a próbatételnél; nem olyan könnyen megy az, mint kegyelmed gondolja. Térjünk a legutolsóra. A tudomány és bölcsesség szintén el nem maradható tulajdonságok egy bárónál. Tudniillik beszélhet akármiféle ostobaságokat, de kell, hogy azokat németül és franciául beszélje.

Arra számított a báróné, s az egész úri társaság bizton, hogy ettől a két utolsótól retten majd meg igazában Jónás lovag, s oldódni fog a bocskorszíja menten.

De nagyon kellemetesen csalatkozának. Jónás úrfinak most kezdtek el csak igazán szikrázni a szemei.

– Németül is meg kell tanulni? – kapá fel a szót. – Ezt már szeretem. Semmit sem óhajtok olyan nagyon, mint németül tudni. Ezért meg is fizetek professzor Pumpernickel uramnak; mindennapra kap tőlem egy aranyat. Hogy mondják németül, hogy „csókolom a kezét az asszonynak”.

– Küsse die Hand, Madame.

– Kiszti hand, madame!

A báróné elkapta a kezét, s ráütött a legyezővel.

– Hát maga csakugyan engem talált a legrútabbnak a társaságban? (Ezt nem bírta elnyögni.)

– A legerényesebbnek, asszonyom.

Ezzel helyre volt ütve a nagy affront.

Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás úrfi teljesen ártatlan gyermeteg természet, akivel minden tréfát el lehet követni, semmiért nem orrol meg; s ahogy visszavág rá, az úgy jön tőle, mint aki nem is sejti azt, hogy most odavágott. Ez sok mulatságot fog szerezni a társaságnak.

Össze voltak már beszélve, hogy végigjátszatják vele az egész komédiát. Professzor Pumpernickelre rá volt bízva, hogy vegye a keze alá az áldozatot, s ki ne eressze a keze közül. De nem kellett azt most már félteni, hogy elszökik: ő maga csimpajkozott inkább Meister Pumpernickelbe, úgy, hogy el nem maradt a sarkából sehol. A vacsoránál is melléje ült, s kezdődvén az első próba: a dús lakomát végigenni, anélkül, hogy innia is szabad volna, ő töltögette a Meister poharát folyvást, és maga tűrte a pokolbeli szomjat, amivel a hűséget be kellett próbálnia: s aközben folyvást kérdezősködött a Meistertől, hogy hívják németül a bort, a vizet, a poharat, a sült pulykát, asszonyt, urat, ráncos pofát, vadmacskát, s más efféle heterogén dolgokat.

Még éjjel sem hagyott békét a Meisternek, aki egy szobában hált vele: folyvást kérdezte tőle, hogy mondanák ezt németül. Ő természetesen nem tudott aludni a kínzó szomjuságtól.

Másnap délig az volt feladva Jónás úrfinak, hogy tanuljon franciául. Meister Pumpernickel kezébe adott egy francia grammatikát, kiszabva belőle a számára olyan határhalom penzumot, hogy ezt még Mezzofanti se tudta volna megtanulni. A fényes uraságoknak aztán nagy mulatságuk telt benne, elnézni az ablakredőnyök mögül, hogy jár-kel Jónás úrfi az angol kert újtain alá és fel, s büfflálja fennhangon a grammatikát, mint valami iskolás gyerek, aki fél, hogy botot kap, és ebédet nem kap, ha a feladatot az iskolába beharangozásig jól be nem magolta. Nem is került onnan vissza hamarabb, csak a déli harangszóra; amikor a villásreggelire felgyülekezének a magas uraságok.

– Nos, hát tudja-e már kegyelmed a feladott penzumaimat? – kérdé professzori aszaltszilva komolysággal Meister Pumpernickel a tanítványát.

– Mit? A kend penzumait? Az egész rongyos könyvet megtanultam. Mi az egy magyarnak? Elteheti! – S azzal udvariasan odafordulva a bárónőhöz, a legtisztább kiejtéssel mondá: „agréez moi, ma déesse, que je vous embrasse le main”, és kezet csókolt.

Az egész társaság elbámult. Ez egy nap alatt megtanult franciául nemcsak beszélni, de még a kifejezéseket is megválogatni! Hisz azt csak a nagy verzátus emberek tudják, hogy a francia gavallér az úrhölgyét „ma déesse”-nek szólítja, s a csókolás csak a parasztok közt „baiser”, az urak közt „embrasser”. – Hisz ez tátos!

Azt nem tudta senki, hogy a nevelőapja francia volt, s ő maga tolmács Brussában.

Most már aztán nem lehetett vele mókázni a háta mögött, mert megértette, amit franciául beszéltek; németül konversálni pedig úri társaságban nem volt szokás: ez csak a szerelem nyelve, négyszemközötti társalgásra való.

Már most világos, hogy ezt a szerelmesek nyelvét is éppen olyan gyorsan meg fogja tanulni.

Délutánra azonban még egy próbatét várt Jónás úrfira, a nemesi leszármazás bebizonyítása, azzal a medvével.

Hiszen medve mindig volt a főúri házaknál! Azokat ott tarták a vadaskertben ráccsal körülvett udvarban, kettő, három is volt; s azoknak neveik voltak: Gyuri, Laci, Guszti. Egyet közülök feláldoz a vár ura a társaság mulatsága végett. Botsinkay Jónás fogja bebizonyítani rajta igaz nemesi leszármazását, hajító kelevézzel a kezében, lenn a várudvaron az egész úri társaság szeme láttára.

– Hozzák elő Gusztit! – parancsolja Feuerstein báró a pecéreknek.

– Az a legmérgesebb medve! – dörmögi meister Pumpernickel Jónás fülébe.

– Nem bánom én, ha olyan mérges is, mint egy oroszlán csak egyszer a kelevéz a kezemben legyen.

– Jó lenne mégis két kelevézt vinni magával, hogy ha az egyikkel elhibázza a fenevadat, kéznél legyen a másik.

– Nem hibázom én el; dehogy hibázom, hiszen…

Majd kivakkantotta, hogy hiszen a piacon az volt a főfő mesterfogása, mikor a dzsiriddel eltalálta a táncoló kígyó fejét. A férfiak komolyan bíztatták, az asszonyságok pedig borzadoztak érte; a háta mögött pedig gúnyos torzképeket fintorgattak; mert hisz azt mindenki tudta, hogy a „Guszti”, akinek az elővezetését a báró elrendelte, nem valami vérmedve, sőt éppen nem is medve, hanem holmi szilaj szamárcsikó, amelynek nagy medvebőrt húztak a testére: azt vezetik elő a pecérek, a nyakára kötött örvnél fogva, hosszú két láncon. A fenevadnak álcázott szamárvemhe csunyául ficánkol, bántja a fejére húzott medvelárva, s amint eleresztik az udvaron, fut egyenesen neki Jónás úrfinak, a két csörömpölő lánccal, s a nagy toppants lábakkal.

– Jaj, most mindjárt széttépi! Szaladjon kegyelmed! – sikolt a bárónő a tornác erkélyéről alá. De Jónás úrfi sem rest: úgy röpíti az oldalába a vad szörnyetegnek azt az éles gerelyt, hogy a hegye a tulsó oldalán jön ki; s az árva szamárnak megvan az a dicsősége, hogy mint medve hal meg.

Hatalmas taps hangzik alá az erkélyről – bravó! bravó! – kiáltozzák urak és asszonyságok. Jónás úrfi pedig ott áll a küzdtéren, büszke tekintettel, s az elősiető heroldoknak ilyen kemény parancsot oszt nagy prosopopoeiával:

– Vigyétek a vadat! A bőrét hagyom a báró úrnak, a húsát a professzor úrnak.

Bizony ártatlan szív nagylelkűségéből származott ez a kegyosztás: de azért a rengeteg hahota, ami erre odafenn az erkélyen támadt, bizonyítá, hogy Jónás úrfi megint valahová talált, ahová nem nézett; mert abban az időben a „Bärenhäuter” és az „Eselsfresser” volt a két leggonoszabb csúfnév, amivel a német urak egymást bosszantották; s ez most rajtamaradt a bárón, meg a professzoron.

A kegyelmes urak kezdtek gyanúpert támasztani, hogy talán mégsem olyan ostoba ez a Jónás úrfi, mint amilyennek árulja magát.

A következő napokban új tréfát csináltak vele: az etikett és tánc próbáit, amiknek misztériumaiba professzor Pumpernickel vezeté be az úrfit. Ez igen nehezen ment neki, sehogy sem tudott beleokulni.

Meglehet, hogy készakarva tette magát olyan ügyetlennek, jó fiú volt; látta, hogy milyen jót mulatnak az ő barátai a félszegségein, hadd nevessenek hát; de az is meglehet, hogy nem volt jó fiú; hanem csak azért húzta az időt hosszabbra, hogy azalatt tanuljon annyit a németből, amennyire szükség volt: egy-egy szót, igekötést, szóhajtást; aztán egy-egy mondatnak az összeállítását: ami nem megy olyan könnyen. De meg kell neki tudni, hogy mit hozott az a postagalamb abban a levélben!

Minden próba sikerült már, csak még a vitézségé volt hátra. Erre nemigen akart ráállni Jónás úrfi. Hogy ő tréfából kiálljon professzor Pumpernickellel a terem közepére, kesztyűs kézzel, vivósisakkal a fején, s aztán életlen kardokkal püfölgessék egymást. Ebben nincs semmi vitézség. Nincs semmi halálveszedelem, csupa komédia. Nem szereti a komédiát!

– Soh’ sincs arra semmi szükség. Elég, ha én nekiveselkedem, s elkiáltom magam: „rajta magyar!” Az én dolgom az, hogy odavágjak, az ellenségé az, hogy parírozzon.

Utoljára mégsem tudott ellenállni a sok bíztatásnak; a bárónő komolyan mondta neki, hogy ezt a próbát is le kell majd tennie az udvar előtt, a királyné szeme láttára, addig nem ütik báróvá; inkább elhitte, s ráhagyta magát vétetni, hogy kiálljon a professzorral szembe a vívóterembe három „sétára”, ahogy szokás.

Meister Pumpernickel pedig diplomás vívómester volt, aki ritkította párját ebben a tudományban.

Annálfogva Jónás úrfi mind a két összemérkőzésnél gyalázatosan kudarcot vallott; a professzor elkiáltá, hogy hol fogja őt megvágni: „Most a fejedet! Most a válladat! Most a combodat!” Mindig megkapta. S mikor meg ő vágott a karddal, nagyokat, egész erővel, azokat mind szépen felfogta a mester, még csak a plastronját sem érte a kardja.

A körülállók nevették és gúnyolták.

Jónás úrfi nem vette tréfára a dolgot; mikor a harmadik összemérkőzésre került a sor, hirtelen elkapta a balkezével a professzor előretolt kardját, s akkor aztán elkezdte azt püfölni kedvére, ahol érte, elől-hátul agybafőbe: „most a fejedet, most hátadat!” utoljára betörte neki a fejét a kardmarkolattal. Úgy vitték el Meister Pumpernickelt vérbefagyva a küzdtérről.

– Ej, Jónás úrfi – feddé a goromba viadort Feuerstein báró. – Az ellenfél kardját elkapni banditafogás; ezt nem engedik meg a lovagiasság szabályai.

– Hát azt megengedik a lovagiasság szabályai, hogy valakit egy vívómesterrel állítsanak ki hadakozni?

Az urak megütődve néztek egymás szeme közé. Ez a félcigány aligha többet nem tud, mint amennyit kellene neki tudni.

Meister Pumpernickelt ezzel szépen lerázta a nyakáról. Most már nem volt az a gallérjához varrva, hogy minden lépten-nyomon oktassa az etikett-szabályokra; egyszer valahára a maga ura lehetett.

Ennek pedig akkor vette legtöbb hasznát, mikor az esteli tivornya után, holtrészegnek tettetve magát (a vizes bortól) felvitték a szobájába, s ezúttal nem találta ott hálótársul a jól helybenhagyott kóklert.

Az inasok, akik felhozták, rázárták a szobát, hogy el ne szökhessen.

Ő azonban csak azt várta, hogy a hajnal pirkadni kezdjen, amidőn az egész kastély elcsendesül, úr és cseléd mind álomnak adja a fejét, – akkor előhúzta tarsolyából az imádságos könyvet. (Elébb imádkozott belőle: sejtette, hogy utána majd nem tud.) Azután elkezdte a könyv táblájára lemásolt levél szavait, azzal a tudománnyal, amit a német grammatikából meg a kérdezősködésből szerzett, magyarra lefordítani, mondatokká alakítani.

Sikerült a penzum.

A levél ekként szólt fordításba:

„Kedves majmom! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való bolond, aki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, akit eddig cigányok neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De az apám azt a föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen elébb báróvá. A bolondom elkapta a maszlagot, s fut vele tehozzád. Kérlek, segítsd bele a hálóba. Ha ő célt ér, mi is célt érünk. Ha férjnél leszek, boldogságunknak semmi sem áll útjába többé. – Csókollak ezerszer. – A te vadrózsád.”

Jónás úrfi bölcsebb lett ettől a néhány sortól, mintha Paracelsus kövét találta volna meg.

Nem gondolkozott most már egyébről, mint arról, amiről a hal gondolkozik, mikor észreveszi, hogy hálóba került.

Nem volt türelme arra várni, hogy a kívülről bezárt ajtait kinyissák, nem marad ő itt addig.

A hálószobája a második emeleten volt. Hanem egy iharfának az ága közel ért az ablakához. Legfeljebb másfél öl lehetett a távolság. Mi az neki? Hányszor produkálta ő ezt a salto mortalét – egy osporáért! Előre ledobálta a földre a kardját, tarsolyát, csizmáit, s aztán a szoba hátuljából nekiszaladva, egy ugrással fenntermett az ablak párkányán, a másikkal kinn a levegőben; akkurátusan elkapta az iharfa ágát, s onnan áthajította magát annak az alsó ágára, s mint a vadmacska, úgy kúszott le a derekán; nem marjult ki semmi porcikája.

Odalenn aztán felöltözött, felkötötte a kardját, felkereste az istállót. Ott is aludt valamennyi lovász részegen! Valamennyi úri paripát mind elvihette volna; de ő csak a magáét kereste: azt felkantározta, felnyergelte, s úgy elment a kastélyból, hogy senki sem tudta meg, merre szökött el!

Mikor aztán kiért a szabadba, nekivágott annak a sötétzöld határnak, amiből a botsinkai fényes toronytető ragyogva emelkedik ki, hirdetve, hogy nagy falu van ottan!

Szép világ. Ahol még a templom tornya is hazudik!

Azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy báróság talál kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ő – megeszi.