Esti Lapok, 1849. február 23.

OSZTOZZUNK MEG A TEENDŐKÖN

Oly zavarban, hála istennek, nem vagyunk, mintha a házunk égne, hogy kinek mi a kezébe akad, azt iparkodjék megmenteni.

Mégis azon vesszük észre magunkat, hogy minden embernek akad valami tennivalója, amihez nem ért.

Itt egy tisztelendő férfiú lesz kormánybiztos valamelyik tábornál, ki otthon nagy népszónok lett volna, s ugyancsak prédikálja az akasztófát.

Amott egy csapat ügyvédet és feleséges embert küldünk az ellenség elébe, míg másfelől egypár ezer fegyvertelen honvéd pirítja fogait a napon.

A státusférfiak a hadat viselik s itt hagyják az országgyűlést, a honvédek vezércikkeket írnak s elhagyják futni az ellenséget. A zsurnalisztika csataterveken dolgozik. A nép ellenséget kerget s ott hagyja szántatlan a földet. A szolgabírák sáncokat ásatnak, a mérnökök sebesülteket gyógyítnak, s az orvosok törvényeket szolgáltatnak.

Kinek mi hamarjában a keze ügyébe akadt.

Mint mikor egy setét szobában sokan alusznak s az ablakon bekiáltják, hogy „tűz van!”, mindenik a másik csizmáját húzza fel. Ez esetben az ügyszeretet oly elvitázhatlan, mint az ügyetlenség.

Nem mind katona az, aki puskával jár. Nem mind diplomata az, aki a Staatslexicont olvasta. Nem mind zsurnaliszta az, akinek toll van a füle mellett. S azért, hogy az ember valakinek ki tudja szúrni a szemét, még nem seborvos.

Azért tehát csak cseréljük meg dolgainkat.

A katonák viseljék a háborút s ne politizáljanak.

A státusemberek igazgassák az országot s ne járjanak a táborba. A zsurnalisztika beszéljen akármiről, csak a háborút ne rendezze.

A nép pedig gondoskodjék róla, hogy legyen mit enni az országban.

Azért, hogy valaki rossz orátor, lehet jó katona. Azért, hogy valaki rosszul beszél magyarul, lehet jó hazafi, azért, hogy valaki rossz zsurnaliszta, lehet igen jó ügyvéd, s azért, hogy valaki sáncot nem tud ásatni, lehet igen jó tisztviselő.

Valamint azért, ha valaki tetőtől talpig republikánus, lehet igen rossz rendőrminiszter.