| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór Cikkek a forradalom évébol IntraText CT - Text |
Bem tábornok március 10-én meggyesi főhadiszállásán megtudta, hogy az ellenség három oldalról iparkodik őt bekeríteni.
Egyik sereg Károlyvárról, másik Segesvárról, harmadik Szebenből.
Ekkor Bem ahelyett hogy visszavonult volna, összeszedi kis seregét, s egyenesen nekivág az ellenség főerejének Szeben alatt. A lengyelek meg így szokták.
Az ellenség már készen várta a tábornokot a január 21-i csatatéren.
Fel volt állítva négyezernyi orosz gyalogság, kétezer császári sorkatona s hatszáz lovas kozák.
Bem megtámadta őket; a háromszéki székely újonc csapásai előtt dűlt a muszka zsoldos, január 21-i vér meg lőn torolva, az ellenség megfutott a csatából.
A székely újonc szuronnyal támadta meg Szeben bástyáit, szuronnyal verte ki a sáncokból a hírneves muszka katonákat, elvette ágyúikat, el lőszeres táraikat és tömérdek fegyvert és foglyot.
Éjjel tizenkét órakor vonult be Bem Szebenbe.
Az oroszok visszahúzódtak Vöröstorony felé, a császáriak Gyulafehérvárnak.
Még azon éjjel maga elé hívatta a tábornok a városi tanácsot s kinyilatkoztatá, hogy az eddigiekért amnesztiát ad mindenkinek, büntetvén csupán azt, ki ezentúl fegyvert fog a magyar kormány ellen.
A tanács nemcsak a kormány iránti hódolatra kötelezte magát, sőt egy protestációt is szerkesztett az orosz intervenció ellen.
Most már kormányunknak hivatalos kötelessége ez intervenciót tudomásul venni. Elvárjuk, mit szül e tárgy az országgyűlésen.
Gábor Áron, az egyszerű jubilatus káplár, Berecben született. Keveset tanult. Ifjúságát, mint közvitéz, a székelyek közt élte le. Végre mint tüzértizedes szolgált, és utoljára koros és rokkantsága miatt jubiláltatott. Azóta, szerény házi körben, maga szántotta, vetette, kapálta, aratta és csépelte azt, amiből élt.
Az agyagfalvi székely gyűléskor, erejét érezve vagy csupán ihletettségből, előlépett, magát ágyúöntésre ajánlva.
Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?
Korántsem. Gábor Áront az ágyúöntéssel, mint Fultont a gőzhajóval, nemcsak félreértették, de kinevették, a kaputosok szánalommal mosolygának rajta, a condrások csúfolódva kacagták.
Az agyagfalvi gyűlés elmúlt, a körülmények vegytani befolyása alatt, vagy a tudatlanság és rosszakarat átkos kezei közt.
Azonban Erdély fölébe vészfelhők tornyosultak. A szász nép jellemében rejtőzködő bűnt kikölté az osztrák kétfejű sas szárnyai alá bújt kamarilla ördögi melege.
És mi a civilizált katonai becsületén legocsmányabb szennyfolt, az erdélyi osztrák fegyverek és az állatkint ostoba oláhfaj egy cimboraságban kezdtek rabolni, lopni, gyújtogatni, és öldökölni.
Ekkor, mint egy férfi, mint egy Briaraeus, úgy kelt fel Háromszék. És Gábor Áron, minden fekvő és ingó javait pénzzé csinálva, egy hatfontos ágyúvá önté.
Már futottak a háromszékiek első csatájukból, Szentgyörgy felé, mikor Gábor Áron megérkezett, még akkor egyetlen, Jancsi nevű hatfontosával.
Vissza! vissza! hangzék mindenfelé, mert megjött Áron bácsi Jancsival.
Jancsi, morgadalmas bőgés közben, halomra ontá a sárgafekete ágyúkat.
E győzelem után mindig dicsőséggel vívtak a háromszékiek.
Azóta Gábor Áron számos ágyút öntött. Csak egyszerre tizenhat darabot vittek az ő kezéből Bemhez.
Az ágyúk öntése igen sajátságos, mert azon ágyúk, készen kifúrva ömlenek, és a második lövésre, Bem állítása szerint is, a legjobbak. Bem után Áron méltó figyelmet érdemel Erdélyben.
Ha Gábor Áron mint tábornok tette volna, amit tett, bizonnyal bírná már az ezüstérdemjelt. Azért mi őt, az egyszerű székelyt, mint szabadságháborúnk kijelöltjét, ajánljuk az illetők figyelmébe.
A szabadcsapatoknak a legdíszesebb nevet e barátunk szerzé meg ez ideig. Vitéz társaival már most nyílt csatát is elfogadott az ellenségtől, azt megverte, százat elfogott belőle, és tömérdek lőszert s raktárakat.
Egerben letette a tanácsot s mást alakított helyébe, s most ismét új diadalra készül.
Éljenek a derék márciusi fiúk!
Halljátok csak; mily szép anekdotákat talál ki a katonaember, ha elbúsulja magát.
A felső táborban általános hír, hogy a volt királyné egyetért velünk s együtt jár hadseregünkkel.
Egy titkos, rejtélyes asszony, ki mindenütt jelen van, ahol valami szükség akad elő, aki mindenkit biztat, mindenkit segít, és szidja, káromolja Windisch-Graetzet, mint egy granatéros.
Ha jön egy csapat, melynek fegyvere nincs, mingyárt ott terem a titkos asszony s felfegyverzi őket pompás puskákkal.
Ha valahol megakad egy pusztában a sereg, és nincsen mit enni, rögtön ott van a titkos asszony, s mintha a földből nőne, úgy támad mindenfelé kenyér, bor és pecsenye.
Ha valamelyik katonának nem akarnak váltani, ismét segít a titkos asszony, s osztja a húszast, mint a kukoricát, és váltja a bankót fényes aranyokra.
Gyakran látják őt éjjel a vezérek tanyái közt előtünedezni, s mikor ő megjelen, mingyárt megtudják a vezérek, hogy az ellenség hol van, és mit csinál.
Mikor a sereget körülkerítik, ő megyen elöl s vezeti őket hegyek tetején, föld alatt keresztül az ellenség háta mögé.
Elfogja az ellenséges hadvezérek leveleit s a mieink kezébe adja. Ilyen dolgokat cselekszik egy ismeretlen asszonyi alak a mi táborunkban; aki nem hiszi, kérdezze meg akármelyik katonától, aki onnan jött.
Azt hiszik, hogy ez senki sem egyéb, mint a detronizált királyné, ki bosszút akar állani azon méltatlanságokért, miket vele elkövettek.
Hogy kik követték el, arról hallgat az írás.
Férje aligha, mert ő nem szokott asszonyokon méltatlanságot elkövetni.
Legtöbben azonban abban egyeztek meg, hogy bizonyosan trónörököst vár, s azért haragszik, hogy a trón egy mellékágra jutott, s most, mint egy második orléansi szűz, miértünk emelt fegyvert.
Mérei Mór nem egy ember. Mérei Mór két ember.
Egyik Mérei Mór a pecsétőr. Másik Mérei Mór az őrnagy.
Mérei Mór az egyik kezével pecsétel, másikkal a hazát védi. Egyik zsebébe a pecsétőri, másikba az őrnagyi fizetést sepervén.
Nemrég történt, hogy Mérei Mór felölté nemzetőrnagyi pléhgallérú dolmányát, tetejébe a szőke kaputot, s elméne Duschekhez, ki a minden pénzeknek az ő őriző sárkánya, ülvén az ország kincsein s oppugnálván mindenkit, aki azokhoz akar nyúlni.
„Uram, én Mérei Mór vagyok, a pecsétőr, kérem a fizetésemet.”
Ekkor a pecsétőr leveti a szőke kaputot, mondván: „Van szerencsém Mérei Mór urat bemutatni, az őrnagyot, kérem a fizetésemet.”
„Kérem alássan, mond a thesaurorum magister, erre most nem érek rá, hanem holnap majd inkább. Kérem alássan, ne is méltóztassék magának fáradni, csak küldjön el egy káplárt a zászlóaljából azért a kis pénzért.”
Hosszú lőn erre a képe mind a két Mérei Mórnak, a pecsétőrnek szintúgy, mint az őrnagynak.
„Kírem alássan, egy akkorka kis káplárt küldjön el a zászlóaljából, mint a kisujjam, ne nagyobbat, annak is kiadom.”
Mérei Mór, az őrnagy, azóta nagy gondolkozóba esett: ha vajon voltaképen csakugyan létezik-e a világon olyan zászlóalj, amelyikben ő az őrnagy?