Esti Lapok, 1849. március 19.

A HUSZÁRKÁPLÁR

Ül a vendéglőben a vén huszárkáplár egy kancsó bor mellett, hosszú két bajusza lóg kétfelől, mintha varjút nyelt volna le, s a két szárnya kimaradt volna száján.

A szomszéd asztalnál aranyos tiszt urak ülnek, hetyke, tejképű urak, s beszélnek a mások viselt dolgairól.

A vén huszárkáplár kétszer felemeli a poharát s ráköszönti a jó tiszt urakra, azok nem is konyítanak reá s még egyszer akkora hátat fordítanak neki, mint azelőtt.

Harmadszor is felveszi poharát a vén huszárkáplár s odamegy az ékes tiszt urak asztalához s rájuk köszönti jó szívvel még egyszer a rossz bort.

– Mit jön ide kend? – riadnak rá –, menjen hátra, a másik asztalhoz!

– Ejnye – úgymond a huszár –, ez ám a furcsa dolog, a harcban mindig előre küldtek engem az urak s itt meg hátra küldenek, miért van az?

– Nézd csak, micsoda konfidens egy paraszt ez a káplár.

– Hallják önök, jó uraim, igaz, hogy húsz esztendeje, amióta káplár vagyok, de most én sem vagyok rosszabb tiszt maguknál.

– Káplárruhában?

– Nojszen a ruha nem ember. Nézzék az urak ezt az írást – s ezzel a sok zsíros firka közül előkeres a huszár egy szép finom papirost s odanyomja az asztalra a tiszt urak elé. – Olvassák!

„Varga István, huszárkáplár, azon érdemeért, miszerint a kápolnai csatánál kétszázezer pengőforintot személyes vitézsége által megmentett, továbbá Szolnoknál egymaga tizenhárom könnyűlovast s tizenkét nehéz vasast levágott, általam ezennel hadnaggyá kineveztetik. Kossuth Lajos.”

Elállt a szeme-szája erre a szép tiszt uraknak; ki elébb gorombán elutasítá őt asztalától, most nyájaskodva nyújtá neki barátságos jobbját.

Képzelhetni, hogy amit a huszár erre mondott, azt nem szokás papirosra írni; megfordult, félretörülte a bajszát s otthagyta a megszégyenült leventéket.