Esti Lapok, 1849. március 27.

CHARIVARI

A napokban egy felvidéki sonkolyos tóttal beszélvén, alkalmat vettem magamnak szabadságharcunk célja- s ügyünk végdiadaláróli gondolkodását kitapogatni. Az eredmény igen kedves, igen meglepő volt.

De halljuk a párbeszéd nevezetesebb részeit.

Ő: Uram! a kusza kakas győzött, nekünk magyaroknak is győznünk kell.

Én: Hát mi köze a kusza kakasnak a mi győzelmünkhöz?

Ő: No hát a minapában, midőn – mint mondják – tiszteletes Hurban óbester uram Tiszolcon volt, elment egy jövendőmondó vénasszonyhoz, hogy nekie vesse ki, miszerint Windisch-Graetz győz-e, vagy Kossuth? A banya engedett kívánságának. Emeltetett vele. S mit mondott a kártya? Azt, hogy „kilenc kakast kerítsen tiszteletes óbester uram, s nevezze el azokat a magyar és a német vezérek neveivel. Ekkor vessen elibök egy marok zabot, s amelyik párt, vagy pártbeli elveri a másikat a prédáról, az leend a győztes.”

Minden az utasítás szerint tétetett; de mégsem minden, mert vitézlő tiszteletes uram a kilenc kakas közül nyolcat ütött osztrák generálokká, egyedül a kilencediket, azt is egy kuszát, melyet Kossuthnak nevezett, jelölvén ki a magyar sereg képviselőjeül.

Ekkor a vén banya zabot vetett a sarkantyús hősöknek. Az osztrák generálok a prédát körülhemzsegik, Kossuthot egészen kiszorítván körükből. De Kossuth azért nem jő zavarba. Mit csinál hát? egyet gondol, egyszer, mint a villám a többiek közé, a zab tetejére pattan, s a konfúzióba jött generálokat (Windisch-Graetzet, Jellasicsot, Schlicket és a többit) mint a szél a polyvát egy perc alatt szétszórta.

Ez a kusza kakas győzelme, uram!

Így veri szét Kossuth a mi ellenségünk seregét. Amen.

A felvidéki tótság egészséges szellemének, jó gondolkozásának ismertetésére ennél hitelesebb dokumentum nem kell.