Pesti Hírlap, 1849. május 12., 13., 17., 24.
    LEVELEK DEBRECENBE

I

Barátom Lajos!

Egy bomba épen most döntötte le a redout homlokzatát, egy másik az Esti Lapok hivatala előtt fúródott a kövezetbe, mintegy fél ölnyire. A Trattner háza ég.

Minő költői toll volna az, mely a jelenetet le tudná írni. A szakadatlanul mennydörgő bombák, mik fejünk fölött szétszakadnak, egy-egy gömbölyű fekete füstfoltot hagyva magok után a világos égen. Az ember azt hinné, hogy a pokol felülkerekedett az égen s onnan támad reánk.

Minő nagyszerű volna e jelenet – ha Pesten nem volna. A nép halálosan fel van ingerülve, nincs a szeretetnek egy szikrája többé, nincs a gyávaságnak egy cseppje szívében. Gyűlöl! gyűlölete olyan, amely örökségbe marad fiúról fiúra, mint a vallás. Látod, ez a gyűlölete az ellenségnek – erősebb alap, mint a hazaszeretet.

Minő nagyszerű volna e tanítás – ha Pesten nem volna. Nehány nap, vagy ha isten úgy akarja, nehány hét után hallani fogjátok, hogy Buda elesett. A vár leégetve, védői leölve.

Én sírtam, mikor Pestre beléptem, sírtam, mint a gyermek, ki anyját viszontlátja. Sírtam, mikor a szabadság háromszínű lobogóit láttam minden utcán, minden házon repkedni.

Ha Pestre jöttök, sírni fogtok ti is, tán más okból, tán keserűbb okból, de azért ha romokban fogjátok is találni az imádott várost, e romok fölött mindenütt ott fog lobogni a nemzeti zászló.

Sok seb van már ütve a haza szívén, de egy sem ilyen fájó, egy sem ilyen örök.

Gondolkodtok-e róla, hogy begyógyítsátok?

Sok áldozatot hozott a nemzet a szabadság oltárára, de egy sem volt ilyen nagy, egy sem ilyen nehéz, mint Pest.

És senkit sem hallasz panaszolkodni. Nem egy ember cselekszik itt, egy nép, egy isten.

Háladatosak legyetek a magyar nép iránt, háladatosak legyetek Pest iránt, ha eljön a jutalomosztások ideje, mert a nehéz idők érdemei nem egyeseké, a népé, az istené és Pesté.

Én láttam, én hallottam, én éreztem, mit szenvedett Pest. Óh, az több, mint egész Magyarország szenvedése. Mindennap morális hóhérpadra vonták lelkét, mindennap megölték és mindennap feltámadt újra. S mit most szenved, azt Magyarország szenvedi.

Mennyit fog még szenvedni, azt az isten tudja, de hogy azt honfitürelemmel fogja elviselni, az bizonyos.

A nőket kiküldtük a városból, de azért a férfiak helytállanak, ennek tulajdonítsd, hogy eddigelé több mint kétezer lövés közül, mely városunkat érte, csak egy bírt tüzet gyújtani, a többit rögtön, ezt is félóra alatt elolták, pedig olyankor legerősebben lőnek az égő házra.

A megyeházat két bomba igen megrongálta, egyik a börtönt, másik, mint mondják, Nyári szállását ütötte át. Nyári azelőtt félórával szabadította ki a rabokat (270-et) s vitte Pilisre.

Ha csöndesebb idők lesznek, s azokat megérjük, fel fogjuk keresni a magas jellemvonásokat, mikkel Pest négyhavi története tömve van, elkezdve a legmagasabb régióktól és le az olvasni nem tudó napszámos családköréig.

Ha más jutalmuk nem leend, ismerje meg neveiket, lelkeiket a haza, az utókor.

Ti vészbíróságot állítottatok, ti a bűn megtorlásáról gondoskodtatok; mi egyszerű napi emberek erénybíróságot fogunk állítani, ki az elfeledett vagy nem ismert érdemeket egy elismerő szóval jutalmazza. Csekély jutalom, de mégis az.

Mondd meg azoknak, kik a törvényeket hozzák, hogy míg büntetéseket szabnak az árulókra, kiket – istennek hála – ujjainkon felszámlálhatunk, ne feledkezzenek meg az áldozókról, kiknek neve „millió”.

Mondd meg nekik, hogy a nemzet háladatos legyen fővárosa iránt.

II

Barátom Lajos!

A politikának itt most nincs nagy kelete.

A fegyverek hangja elnémít minden okoskodást.

Itt csak a fegyvernek van népszerűsége, abból is az ágyújának és abból is a huszonnégy fontosának. Különben a bomba is tiszteletben tartatik, kivált az olyan százötven fontos, amilyen három emeleten keresztül esik.

A nép itt senkiről sem beszél, mint Görgeiről és Bemről, és azokról, akik ott a hegyeken vannak, kik Budát ágyúzzák, s kiknek, hogy csak az ágyú füstjét láthassa, kitolakodik a Dunapartra tömegestől, s fel sem veszi, ha közibe kartácsolnak a várból. Hát vajon az országgyűlés mit csinál Debrecenben?

Miért nem tudat magáról semmit az itteni néppel? csak egy rövid kis buzdítás, egy elismerő szózat, egy bátorító ígéret jőne a kormánytól vagy a nemzetgyűléstől vagy akárkitől, aki Debrecenben országos ember.

Nem volna-e érdemes tárgy egy unalmas délután összeülni s a többek között előhozni, hogy Buda bevétele ugyan igen fontos esemény, de épen azért annak a nemzetgyűlésnek, mely praeponderantiáját a nép fölött fenn akarja tartani, szellemileg jelen kell lennie ez eseménynél, s e jelenléte által is éreztetni szuverenitását az országgal.

Ha például a nemzetgyűlés nevében a kormány vagy a kormányzó ilyenforma felszólítást küldene a pesti néphez:

„A nemzet ismeri érdemeiteket, ismeri szenvedéseiteket. Tekintetbe fogja venni. A nemzet nem akarja, hogy polgárai a hazaszeretet miatt koldusbotra jussanak, amit egyesek vesztenek a hazáért, azt az egész haza veszti. Legyetek nyugton, az isten megőriz, és a haza megjutalmaz, a nemzetgyűlésnek gondja van reátok.”

Ilyenformán. Ti szebben tudnátok és okosabban, s ez itt végtelen hatással leendne most. Magamforma simplex embertől semmit sem ér, én nem ígérhetek a nemzet nevében semmit.

Én ugyan meg vagyok felőle győződve, hogy ti előbb jöttetek e gondolatra, mint én ezt leírtam, s e percben már tanakodtok is róla, hogy minő buzdítással legyetek a főváros iránt, de már egy hete elmúlt, hogy ostrom alatt vagyunk, az ellenség minden pontját a városnak dominálja, s mi egyet sem védhetünk, és ti még mindig nem szóltatok hozzánk.

Én tisztelem azon nyugalmat, mellyel ti most az ország alkotmányát rendezitek, de nagyon szeretném, ha azalatt a nemzetgyűlés leendő székhelyén iparkodnátok népszerűségteket fenntartani.

A néphez beszélni kell, mert aki hallgat, azt elfelejti.

Ne vedd rossz néven a jóakaratot tőlem. Az itteni helyzeteket nem ismerheti más, mint aki benne van.

III

Barátom Lajos!

Pestnek legszebb része leégett.

Fáj bennem a lélek, fenekig keserű a szívem ennyi pusztulás láttára. Szegény Pest.

Azonban most nincs idő verseket írni a pusztulás képeiről. A romok nagyszerűségében eszembe jut, hogy e romok a mieink. Ki fogja őket újra fölépíteni?

És kellett e keserű csepp az örömpohárba. Ez megóv bennünket a mámortól, mit a győzelmi hírek hallásából ittunk. Eszünkbe jut róla, hogy egy megnyert csata után mennyi sebet kell bekötöznünk!

Emberek sebeit begyógyítja az isten vagy a halál, hát azon sebek behegesztéséről, mik egy ország jóllétén vannak ütve, gondolkozik e valaki?

Jut-e eszetekbe, mikor a harci jeleneteket hírlapokból olvassátok vagy halljátok elmondani a szószékről, hogy ott igen sok fájdalom volt, mi nincs leírva, minek nincs hang adva?

Gondolkoztok-e róla, hogy e fájdalomnak orvoslásra van szüksége. Hogy a nemzetnek, míg egyik kezében a kardot fogja, másik kezével házat kell építeni, földét szántani s sebeit kötözni.

Leégtek falvaink, a Bánát földei vetetlenek, Arad, Nagyenyed, Komárom romok, Pestre nem ismersz rá, vidékeink kiélve, ipar, kereskedés törpén, népességünk megfogyva.

Én nem tartozom kapacitások közé, kik eszméik és hatáskörük erejével a nemzetet boldogítani tudják – és hiszem, hogy fogják is. Én csak a mindennapi emberek egyike vagyok, ki veleérez a tömeggel, s ki titeket figyelmeztet, hogy hol kell tenni és mikor, ki elmondja, hogy hol fáj legjobban, s hol sürgetős a segély.

Nem szólok egyesekről, hisz én is vesztettem sokat – de az nem jut eszembe, fiatal vagyok, majd visszaszerzem. Vesztette más félkarját s mégsem zúgolódik. De mit a haza vesztett, annak gondja nehezül lelkemre.

Egyesek kárait megtérítheti az ország, de hát az ország kárát mely isten térítendi meg?

Hidd meg nekem, ha az átkozott emlékű dinasztiának sikerült volna bennünket legyőzni, elveszett volna azon pusztítás miatt, mit tulajdon országain elkövetett.

Magyarország kipusztítva, kirabolva jutott vissza reánk. Eggyel ugyan gazdagabb, mije sohasem volt, a szabadsággal. De a szabadság, a dicsőség még nem elég a nemzetnagyságra. Oda jóllét, anyagi jóllét kell. Egy egész ország jólléte.

S ide nagyszerű eszközök kellenek.

Most már semmi provinciális érdek sem szorítja Magyarországot háttérbe, alkalma leend naggyá, tehetőssé tenni.

Földészete, ipara, kereskedése, bányászata leend. Hisz mindene, mindene van. De most mindene meg van rongálva.

Ezeket kellene helyrehoznotok. Sok köztetek az okos ember, ők tudni fogják, miként kell. Én csak annyit tudok, hogy „kell”.

És azt kell rögtön. Ahol legkisebb tere van a működésnek, el kell azt foglalni. Aki nem harcol, dolgozzék, tegye azt, amihez ért. Erre nem lehet azt felelni: most nehéz napok vannak, nem érünk rá gyárakat állítani, vizeket szabályozni, épicier gondokkal vesződni; épen a nehéz napok okai annak, hogy mindenki minden módon siessen használni hazájának. Mert a csaták napjainál még nehezebb napok is vannak, és azok az éhség napjai.

IV

Május 22.

Csodákról írok, csodák napjait éljük.

Az isten világos tettekben adja tudtára az emberi nemnek, hogy él és nem szűnt meg az igazaknak őriző paizsa, a gonoszoknak ítélő bírája lenni.

Tegnap leverték a magyar fegyverek a feketesárga zaszlót a budai vár fokáról.

Férfi férfi ellen, fegyver fegyver ellen foglalta el a magyar sereg a megfertőzött budai sáncokat, három zászlóalj honvéd három zászlóalj zsoldos ellen tört fel legelöl.

E három dicső zászlóalj a 10-ik, 40-ik és 54-ik.

Nem ármány, nem árulás, nem félelem juttatá kezünkbe a büszke várat, kétségbeesett, dühös védelem után lett az mienk, védőinek nagy része halott, a várparancsnok meglőve, a tüzérek leölve mind.

Mikor térdre esve kérték a kegyelmet a honvéd előtt, „nézz Pestre!” felelének azok, s nem adtak egynek is kegyelmet. Pest romjaira mutattak nekik s leölték mind. A horvátokat a vár ablakain hányták alá, s véres fejeket szúrva fegyvereikre, véres kezekkel álltak ki a vár ormaira. Úgy tudaták Pest népeivel, hogy a bosszúállás istene dolgozik.

Így veszett el Ausztriának két legjobb zászlóalja, az oguliniak, így vesszen el a többi!

Mikor már zászlónk a vár falán lobogott, egy ezredes az ellenség seregéből, a neve Auer, a lánchidat akarta fölvettetni. Az aknász, kire e herosztrati tett volt bízva, vonakodott azt végrehajtani. Auer főbe lőtte a vonakodót s maga indult az aknákat fölvettetni. De él az isten! A múlt esőzés alatt megnyirkosodtak az aknakemencéket összekötő salétromos kötelek, a megáradt Duna beszivárgott a minákba, s a legelső kemencének fellobbanása semmi kárt sem tett a hídban, hanem Auert szaggatá darabokra. Átkozott legyen a sír porában is.

Itt volt alkalmunk az istent színről színre látni. Velünk küzdött, fejünk felett állt, hozzánk beszélt.

Mikor városunk üszkei égtek, esőt adott az égből, eloltá a tüzet, s ami kárt az ellenség egy év alatt tett Magyarországnak, egy hét alatt bőven visszafizeté mindazt. Arany hullott az égből, mondják a földmívelők.

Mikor fegyvereink Buda falait ostromolták, velünk volt, reá szakasztá felhőit az ellenség pokoltüzére s eloltá azt, elvette erejét, s mikor az utcák vérrel voltak végigfestve, mikor a csatának vége volt, kifacsarta felhőit Buda köveire s lemosta róluk a vért s eközben mennyköveivel belevert az elátkozott falakba, mintha mondta volna, hogy azokat mind le kell dönteni az utolsó kőig, fundamentomostul, hogy helye se maradjon.

Hiszek egy istenben, mindenható atyában…

E perc óta pietista vagyok. S bármi történjék, ember hatalmától nem féltem Magyarországot többé.