Életképek, 1848. április 16.

A MI POLITIKAI KATEKIZMUSUNK

Egy hónapja annak, hogy a háromszínű lobogót kitűztük, rajta jelszavaink: szabadság, egyenlőség, testvériség!

Azóta e zászló alatt egy tábor egyesült, mely az ígéret földét, hol a szabadság, egyenlőség, testvériség téjjel-mézzel folyó patakjai csorognak, keresni megindult.

De e hármas jelszó csak cél, csak távolból kéklő hegyi tájék, melyhez csinált út nem vezet.

Közöttünk és az ígéret földe között ismeretlen ősvadon, felburjánosodott előítéletek erdeje, századok óta összevissza nőtt alkotmányos törvények bozótja, nyomtalan, iránytalan sivatag, s féltve őrizett kínai falak sáncai állanak.

Ki lesz az új Almus, ki itt bennünket vezérelni fog?

Hol lesz a csillag, mely útunkat a megváltó bölcsőjéhez vezeti?

Egy erős akarat, egy szent lelkesülés, egy közös cél köti össze a háromszínű és három jelszavúak táborát. Közös halálunk, ha veszténk, közös új életünk, ha győztünk.

Az öröm és fájdalom, az élet és halál, a diadal vagy gyalázat közös.

De útunk nem az.

Mondjuk ki és szokjunk hozzá e gondolathoz.

Mi egy hónap alatt különvált klubokra szakadtunk.

Ebben semmi megdöbbentő gondolat nincsen. A klub nem párt, a klub még csak nem is elvrokonok egysége, hanem egy társulat, melyben az egymással leghasonlóbb egyéniségek találkoznak. Három, négy vagy tán többfelé is fogunk válni. Megy mindegyikünk külön keresni az utat, keresni a legrövidebb utat és a legbiztosabbat, mely elveink édenéhez viszen.

Ti jobbra mentek, mi balra, s ha ti is úgy fogtok szeretni minket, mint mi szeretünk titeket, vezetni fog mindnyájunkat az isten s kebleink jobb sugallatai.

Ha együtt mennénk, ennyi különböző vélemény fölemésztené egymást, minmagunkkal lenne szüntelen háborúnk.

Egyikünk könyörögve akarna békítő szellemként átjutni a kinai falakon, másikunk furfangosan akarna rést keresni rajta, melyen táborával együtt beszökhessék, a harmadik a terrorizmus trombitafuvásával hinné azokat ledönthetőknek, az utolsó vassal vágná ketté a gordiusi csomót.

S mi lenne belőle? Tanácskozás lenne belőle, amitől mentsen meg a mindenható minden tettre készülő népet.

Jobb leend így. Megyünk saját elveink után, nevezzük magunkat klubnak, elfogadjuk azt, ki hozzánk csatlakozik, s csatlakozunk ahhoz, ki velünk egyetért, de pályánkról letérni semmi esetben nem fogunk.

Mi szerettük volna, ha az eszme egy érütés lehetende, mely egyszerre mozzanna végig az egész nemzet minden üterén, de ez nem lehetett s a klubokra szakadást nem mi kezdők meg.

Most azt, ami van, észre nem vennünk lehetetlen.

Van miniszteriális klub, mely természeténél fogva sem végzéseit, sem teendőit velünk nem tudatja, mely bennünket, ha tőle megnyugtató szót kérünk, várakozásra int, s ha mi észrevesszük, hogy a várakozásra nincs idő, megpirongat. E klubot mi tiszteljük, becsüljük, de hozzá nem csatlakozhatunk. Pirongatást hallani kissé vének, eltűrni kissé fiatalok vagyunk.

Van ellenzéki kör-klub, nagyobb részint észarisztokratákból, tekintélyekből álló. E klubot mi tiszteljük, becsüljük, de egyszerű igénytelenségünk érzetében s azon elvünk mellett, hogy véleményét bárkinek kihallgatjuk, s ha rossz akarat nincsen benne, ellene nem demonstrálunk, hozzá nem csatlakozhatunk. A mi tudományunk szívünkben és karjainkban van, tekintély előttünk csak a jó hazafi, s mi senkit sem tartunk eléggé kicsinynek arra, hogy ne becsüljük, senkit eléggé nagynak arra, hogy imádjuk.

Van polgári klub, melynek a béke és megállapodás elvei mellett küzdeni igen erős okai vannak, ez okot mi tiszteljük, becsüljük, de hozzá nem csatlakozhatunk. Nekünk az élet és a nyugalom nem drágább kincsünk a hazánál.

Legrégibb klub nálunk végre a katonaság. Róla senki sem tudja: hogy van-e akaratja, vagy ki akar, ki gondolkodik helyette? annál kevésbé azt: hogy mit akar? Jelen zavaros időkben akárhányszor van alkalmunk tapasztalni, hogy rajta láthatatlan kezek, hol alulról, hol felülről, hol ellenünk, hol mellettünk egyet mozdítanak, néha közelítünk egymáshoz, másszor ijedten hátravonulunk.

Mi marad ilyenkor számunkra egyéb hátra: mint hogy mind azok, kik a fiatalság eszméitől áthatva, bár elvbarátjaik, de nem kortársaik körében magukat otthon nem érezik, fölkeressék azokat, kiket lelkület, vágyak, meggyőződések velök rokonabbakká tőnek; kik szavainkat megértik, kik irántunk előszeretettel vannak, kiket a természet maga választott velünk együtt külön.

Ez a fiatalság klubja.

Egyesülésünk nem a mai naptól veszi kezdetét, mióta fiatal szívekben fiatal vér foly, jó kedvben, rossz kedvben mindig föltalálta egymást a rokonérzelem, de annak kimondása, hogy mi ezentúl mint hatáskörét megértő önálló testület kívánunk lélekkel és karral működni, hol ránk szükség leend, számunkra tartatott fenn.

Véleményeinkben senkinek sem felette, sem alatta állani nem akarunk, szeretetet ígérünk mindenkinek, ki a hazát szereti, üldözést annak, ki azt üldözi. Az ellenvéleményeket tiszteletben tartjuk s kívánjuk, hogy a mieink is tiszteletben tartassanak. Kezet nyújtunk minden becsületes szándék kivívására s elvárjuk, hogy igaz ügyeinkben nekünk is segédkezek nyújtassanak. Elsők akarunk lenni, hol a dicsőség kivívásaért vért, életet kell áldozni, utolsók ott, hol a kivívott dicsőség koszorúit osztogatják.

Mindent a hazáért, semmit az egyesekért, ez örök jelszavunk, mely polgári katekizmusunk vezérfonalát teszi.

MI HÍR KIS-ÁZSIÁBAN?

Egy szót se tessék hinni.

Álnoksággal teljes az ilyen radicális újságíró fajtának még a hiszekegye is.

Rágalom minden beszéd, mely az ő szájából kijön és az ő tolla alá kerül. Hazudik, csal, lop, gyilkol, bankót hamisít, mérget kever, összeesküszik, gyújtogat, egy szóval: ördögökkel egy idős, mihelyt újságíró és radicál.

Nincs ez előtt semmi szent, még az úriszék sem, nincs ennek senki iránt pietása, még hajdani professzora iránt sem, kinek érzékeny tanításait maig is a hátán viseli.

Az ilyen ember, aki újságíró s még hozzá radicál, képes volna a polgármester jelenlétében leülni s a szolgabíró előtt feltenni a kalapját, képes volna nemes ember nevét simplex i-vel írni, képes volna kimondani, hogy Magyarország nem a világ közepe, s hogy a revolúciót nem a táblabírák találták fel, s több efféle káromkodásokat.

Az ilyen embert nem lehetne eléggé kerékbe törni, nyársra húzni, scalpirozni és olajba főzni, hogy bűnei kívánatosképen meg legyenek büntetve.

De legjobb lesz, ha elnézzük, hogy miket tud jelenleg is kitalálni, s azután megítéljük, hogy az ilyen országháborító érdemli-e, hogy azon a földön járjon, melyen dicső apáink oly vitézül járták magukat ezelőtt negyven esztendővel…

Az országgyűlés eloszlott. Leültünk mint tekintetes karok és rendek s felkeltünk mint tisztelt polgártársak. Ki fogja az aranygombos mentéket viselni ezentúl? Ez az országdöntő kérdés, mely jelenleg a kebleket foglalkoztatja. Annyi paszomántos dolmány kié lesz, mivé lesz?… Komoly sejtések töltik el a honfiak szívét. A paszomántos menték és aranyrojtos csizmák sorsa a világszellem kezébe van letéve.

Kis-Ázsiában annyira divatba jöttek a fáklyás-zenék, hogy jelenleg egy kölcsön-fáklyás-zenét-adó-társulat látta jónak a világra jövetelt, mely által minden részvényes tag sorshuzás útján részesülni fog e megtiszteltetés nemében. Ha a társaság például 365 tagból álland, mindennap egynek neve kihuzatik, s az fáklyás-zenekíséret mellett körülbelől ilyenforma dikcióval fog felköszöntetni: „Tekintetes táblabíró úr! önnek érdemei elszámlálhatlanok, nem szükség őket hosszasan felemlítenem, de nem is célszerű, mert a fáklya drága, s pedig holnapra is kell, elég legyen ön magasztalására annyit felhoznom, hogy ön a részvényét pontosan lefizette, minél fogva van szerencsénk önnek háza elejét szurokfüsttel megdicsőíteni, éljen!” A fáklyák pedig ott helyben rögtön eloltatnak s gazdálkodás tekintetéből másnapra eltétetnek, s ez így megyen míg az év lejár, minden istenáldott éjjel.

Az erdélyi kormányzó ilyen szép atyai szavakkal nyugtatá meg a petícióját benyújtott népet: „Hallottam, majd meglátom, most pedig takarodjanak önök haza.” – Nem hosszú, de szép!

Rövidségre vetekedik vele azon vigasztaló malaszt, melyet őexcellenciája tekintetes Pulszky Ferenc miniszter polgártárs úr mondott a pesti népnek, midőn ez a minisztériumot a katonaság kivitelének meggátlására felszólítá: „Várjon a nép, én sétálni megyek a Duna-partra, ha nem tetszik, szerezzen magának többséget s buktassa meg a minisztériumot!” A lakonikus válaszok valójában igen szépek. S miért is ne mehetne a miniszter úr a Duna-partra sétálni, ugyan miért? kivált olyankor, mikor a teendők sürgetőssége miatt odabenn olyan meleg, künn pedig oly jó friss idő van. Akadhatna ugyan olyan impertinens ember, ki e rövid szavakat helytelenségnek tartaná, de ezt mi nem tartjuk. Ha szegény ember mond gorombaságot, az persze hogy impertinencia, de ha a tekintetes miniszterosztálynok úr mondja, az csak tekintélyfenntartás s méltóságteljes fellépés.

Egy Nógrád megyei faluban kérdi a földmívelő nép a paptól: ki adta nekünk a szabadságot? A pap felelé: a császár, a ti apátok! Elmentek azután zsidóhoz, aki pálinkát mér, kérdik tőle ugyanazon kérdést, ez azt felelé: A nemes urak adták e jókat. Melyik mondott már most igazat? Kérdik végre a szolgabírótól. Ez is azt felelé, hogy a kaputos urak voltak olyan jók. Na, mond erre a falu szája, ha ez így van, nem kell nekünk a pap, hanem a zsidót megtesszük a jövő restelláción – esküttnek.

Ismét egy politikai státusfoglyot szabadítának ki Pesten az újépületből. Murgo, oláh jogtudóst, ki az orosz propaganda ellen írt, s ezért Metternichtől üldöztetett s bebörtönöztetett. Hát a szegedi s munkácsi státusfoglyok börtöne mikor fog megnyílni?

Minthogy ellenségre sehol sem találunk, revolutionaris időkben pedig okvetlen kell valakin vitézségünket gyakorolnunk, legújabban azt a morast kezdik népeink felkapni, hogy a zsidót ütik. Hová is legyünk ezzel a zsidó üggyel? Biz isten az ember a fejét veszthetné el a sok jó szándék közt s mégsem tudna rá felelni. Egy táblabíró azt a módját találta fel az emancipációnak, hogy oda kell nekik adni Palesztinát, alakítsanak benne respublicát saját királyok alatt s éljenek boldogul. Az egészben nekem leginkább az ajándékozási eszme tetszik. Mi úgy ajándékozzuk a tartományokat jobbra, balra, a lengyeleknek Galíciát, az olaszoknak Lombardiát, mintha mindezen tartományok csak amúgy bitangjában gazdátlanul őgyelegnének a mezőn. Hátha vajon valakinek eszébe jutna tót királyságot alapítani, s elkérné tőlünk Liptó, Árva, Nyitra etcetera graeca vármegyéket, mit mondanánk hozzá?