Esti Lapok, 1849. március 6.

NEMZETISÉGI KÉRDÉSEK

Ausztria ígéreteket tett a tőlünk különböző nemzetiségeknek, mikről előre tudta, hogy nem teljesíthetők.

Hamarább jött el az idő, mint vártuk, melyben azok észre fogják venni megcsalatásukat.

Zágrábban és Karlovicon kitűzték a veres lobogót s a császári sasokat a földhöz verték.

E tényekből természetesen következik az, hogy most e nemzetiségek a velünk folytatott természetelleni harcot felhagyva, alkupontokkal fordulandnak hozzánk.

Mit tegyünk mi ez esetben?

Jelen pillanatban nagy előnyünk volna a dinasztiával szemben, ha nekünk nem kellene határvédő harcot folytatnuk s erőnket szétosztanunk, s e tekintetből mi képesek vagyunk sokat áldozni – elmondjuk, hogy mennyit.

Készek vagyunk elfeledni mindazt a vért, ami kiomlott, isten áldása és bocsánata legyen rajta. Készek vagyunk a fölégetett falvak helyébe újakat építeni. Készek vagyunk egy általános amnesztiát hirdetni ki a megtérőkre.

Ami egy népnek boldogságot, jóllétet ad, mindazt megosztjuk mindenkivel, ki e haza földén lakik.

Az alkotmányos jogok kiterjesztésében senkinek, semmi pártnak, semmi felekezetnek a másik felett bitorlott előjogokat nem adunk.

Azoktól, kik törvényeink jótékonyságában részesülnek, nem kívánunk egyéb teherviselést, mint mit e törvények általánosan mindenkire szabtak.

Nyelvét, nemzetiségét senkinek erőszakkal meg nem támadjuk. Ami a közigazgatási formákat s a helyérdekeket illeti, ezek tárgyában részrehajlatlanok leszünk.

Mindezeket megígérhetjük és megadhatjuk.

Csak olyasmit ne ígérjünk, amit megadni sem hatalmunk, sem akaratunk nincsen.

Ígérhetnők mi is mindazt, amit a dinasztia ígért, megcsalta őket a dinasztia a maga érdekében, mi is tehetnők ezt velük a magunkéban. De a csalás mindig rossz bázisa a jövendőnek. A perfidia megbosszulta magát mindig, megbosszulandja ezentúl is.

Fellengős chimaerák a politikában mindig csak arravalók, hogy takaróul szolgáljanak igen prózai motivumoknak.

Az abszolutizmus a szabadság szárnyszegésére a nemzetségi praetensiók szítását találta föl, ezen fellengős eszme alatt kezdett harcot a demokrácia ellen.

Ha azok, kik magukat a dinasztia által ígért nemzetiségi egyenjogosítás által rászedve látják, az elvben érzik megcsalatásukat, úgy belőlük ismét igen jó testvérek válhatnak, de ha csupán a dinasztiában látják csalatkozásukat, nekünk az ellenség által kezdett ármányt folytatnunk nem szabad.

Oly ígéretet, melynek teljesítése nemcsak nekünk, de a sorsnak sincs hatalmában, meggondolatlanságból tenni nevetség, kiszámításból perfidia volna.

Egy nemzetnek pedig mindkettőt kerülni kell.

RÉSZLETEK A BEM TÁBOROZÁSÁBÓL

Bem tábornok személyes vitézsége mindenkit bámulásra ragad. Ő tudományos, mint egy tanár, hideg számító, mint a tőzsér, eszélyes, mint egy öreg, és szeszélyes, mint egy ifjú. Szobában tervez, mint Napóleon, bivouacnál a havon hever, mint Hannibál, örömei és fájdalmai honunk örömeiből és fájdalmaiból merülnek föl. Úgy tetszik, mintha csak Erdélyért élne, és mintha Erdély csak érte harcolna. Bem és a szabadság ugyanaz.

Bem nemcsak maga veszi el korbácsával az ellen ágyúit, hanem szemtanúk állítása szerint, közvitézei is hasonlót tesznek, például:

A piski hídnál vívott csatánál egy közhonvéd természeti baj miatt félrevonult a közelebbi csigolya-bokor mellé. Azalatt egy vadászcsapatbeli szász is megbúvik a szomszéd bokorhoz és egyik tisztünket célozgatja. De a honvéd észrevéve, kezénél levő fegyverével lelövi a szászt. És mialatt annak jeles vadászfegyverét elsajátítná, érkezik egy ellenséges ágyú, rajta ülő három tüzérrel. Honvédunk célba veszi őket tíz lépésnyire és az erős töltésű vadászfegyverrel mind a három tüzér fejét átlövi. Ekkor két szuronydöféssel a két lovon ülőket átszúrja, és ő nyeregbe kapva, visszanyargal Bemhez az ágyúval.

Bem száz pengő forintot adott a honvédnek, mert tisztségre képtelen.