Esti Lapok, 1849. március 12.

A SZOLNOKI CSATA

E nagyszerű ütközet részletei most kezdenek egyenként tudomásunkra jőni.

Az ellenségnek eddigelé összeszedett halottai száma ezernyolcszázkilencvenre megy. Ide nem érthetve azokat, kik a Zagyvába vesztek.

Sebesülteit, mint ezt szemtanú megszámlálta, háromszáz szekéren vitték be Pestre. Most tartson Windisch-Graetz uram Te Deum laudamust.

Azon ágyúit, miket meg nem menthetett, az ellenség a Tiszába hányta.

Az elfoglalt fegyverekből Damjanics egy egész pionier zászlóaljat s két más ezredet fölfegyverezett.

Az ellenség elannyira bevehetlen pontnak tartotta Szolnokot, hogy mint az elfogott napiparancsból kitűnik, minden tőlünk elfogott tisztet azonnal főbe lövetni rendelt. Ez mégis borzasztó elbízottság.

Itt többet vesztett az ellen holtakban, foglyokban és sebesültekben négyezer embernél.

A mieink közül százhatvanhárom lett csataképtelen. Hatvankettő egyedül a harmadik zászlóaljból, melynek első colonne-ját Gyurmán Sándor, a Közlöny szerkesztőjének testvére vezette.

A csata után Damjanics megállt levett föveggel a harmadik zászlóalj előtt.

„Fiaim, úgymond, kevesebben vagytok, mint ezelőtt fél nappal, megérdemlenétek mindnyájan, hogy tisztekké legyetek, úgy viseltétek magatokat; de hol lenne akkor nekem a harmadik zászlóalj!”

A legénység éljent kiáltott rá.

Egy elfogott tiszt beszéli, hogy egy oly rohamot látni, mint a harmadik zászlóaljé, irtózatos, azok a szikrázó szemek, azok a megölő arcok s a szuronyok ellenállhatlan döfései, leírhatatlanok. Egy megsebesült lengyel őrnagy így szólt rólok:

„Én sok és nagyszerű csatákban voltam. Voltam a lipcsei ütközetben, részt vettem az oroszországi táborozásban, küzdöttem Osztrolenkánál, de oly viadalt, mint itt, nem láttam sehol. Ismertem Napóleon veteránjait, az ancienne garde-ot, a lengyel lándzsásokat, de ezek túltesznek rajtok. Az valami emberfölötti, valami neme a szent dühnek, amellyel ezek az ellenségre, a halállal szembe rohannak.”

Tisztelve legyen emléketek!

A szolnoki halottak között találtak egy vasas tisztet, kinek egy karddöféssel úgy volt keresztülszúrva a mellvasa, hogy a kard hegye a hátán ütött ki, s azonfelül egy vágással a süvegén keresztül a feje az arccsontig kettéhasítva.

Ilyen nyomokat hagy maga után a huszár keze.

Az ellenségnek ez kemény lecke volt, melyből megtanulhatta, hogy kell elbíznia magát?

Vajon nem fog-e most Windisch-Graetz Te Deum laudamust tartani?