Esti Lapok, 1849. március 16.

MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKE

Egy év eseményei vonultak el szemeink előtt, mint egy tüneményes álomkép.

Ha visszagondolunk rá: egy év volt-e ez vagy egy század, vagy egy átálmodott éjszaka?…

A márciusi ragyogó napok, egy két hétig tartó folytonos ünnep, melyen át az egész nemzet lázas örömérzettől elragadtatva ifjú menyasszonya, a szabadság ölében ülte mámoros mézesheteit.

A testvériség eszméinek ideálképe, mint az ég boltozatja, mely aláhajlik a földre, s mégsem éri a földet sehol.

Azután a sötétben mozgó árulás, mint a megfagyott kígyó, mely lassankint kienged a nap melegétől, s bujkálva csúszik a fűben, fejét aláhúzva.

Egy új ismeretlen istenség támadása, kinek neve nép! s kinek hatalma, mint hajdan a kereszté, kioltja a bálványistenek életét. Nagy emberek támadtak, nagyok enyésztek el.

Megjelent kendőzött arcával az álhazafiság s követ dobott a rágalmazott erényre.

Emberek játszottak isteni dolgokkal. Hangzott a hamis esküvés a trón magasából, pártot ütött a király tulajdon népe ellen, lábával illette a koronát, szitokkal az istent.

Jött a fölavatott pártütő, hozta a láncot, s mikor sírt a nemzet, akkor nevetett az árulás leghangosabban.

A nép pedig fölemelte óriási karját, és monda: én vagyok a te urad!

Harc kezdődék isten és ördögök között.

Ezeknek száma légió, míg isten csak egy van. De ő minden mindenekben.

Most benne vagyunk a viharban. Zápor helyett vér folyik, körül sötét minden, nem tudjuk, hogy felleges látkörünkön túl mi történik, de tudjuk azt, hogy ott egy isten él, ki minket nem hagy el.

Hazám!

Egy év előtt március tizenötödike lánc nélkül kezeden, most fegyverrel kezedben talált, adja ég, hogy egy év múlva koszorúval fejeden találjon.

KEDVES TÁNCSICS KOMÁM!

Ha én kend, kend is kend.

Kend igen becsületes, jóravaló, jámboréletű ember.

Kend igen tiszteletre méltó, republikánus érzelmű, szabadelvű fiatalember.

De ha én kendnek azt mondanám, hogy én kendnél soha életemben okosabb embert nem láttam, akkor nálamnál szemtelenebb hízelgő nem volna egész Európában.

No iszen besavanyított kend azzal az alkotmány javaslattal a tegnapi napnak! – ezt még a sült ökör sem hozhatta helyre. Pusztítmány az, lelkem, nem alkotmány.

Itt már kend nemcsak a földet hiszi feloszthatónak, hanem még az emberi ész tehetségeit is.

Kend azt akarja, hogy senki se viseljen tovább egy évnél egy hivatalt, s tizennyolc évtől húszig legyen katona, ha hivatalt akar kapni.

Szép gondolat ez, Táncsics, sokért ne adja kend.

Már most képzeljen kend magának egy húszesztendős katona ifjút, ki 21 éves korában lesz fiskális, 22-ben jegyző, 23-ban mérnök, 24-ben polgármester, 25-ben orvos, 26-ban tábori kovács, 27-ben színház-direktor, 28-ban alispán, 29-ben pandurkáplár, 30-ban philosophiae professor, 31-ben harangozó, 32-ben Közlöny-szerkesztő, 33-ban calefactor, 34-ben rendőrminiszter, 35-ben tömlöctartó, 36-ban generális, 37-ben kisbíró, 38-ban egyházfi, 39-ben pénztárnok, 40-ben orgonista, 41-ben jánitor, 42-ben esztergomi érsek, 43-ban szőlőpásztor, 44-ben postamester, 45-ben miniszterelnök, 46-ban főpallér, 47-ben kasznár és így tovább.

Gyönyörű dolog volna az, ugye Táncsics, ha így sorba menne a hivatal az emberen? senki sem tudná, hogy esztendő múlva mi fog lenni? s mikor észrevétlenül belejutna, rögtön értene mindenhez, amit rányomtak?

Hiszi-e azt kend, Táncsics, hogy vannak olyan hivatalok, amikre szerencse, ha egy városban egy hozzáértő ember akad, hiszi-e azt kend, hogy a világon minden hivatalra előre kell készülni, néha még az előrekészülés is kevés, ha az ember természettől arra nincsen születve? Már pedig higgye el, hogy úgy van.

Kend azt akarja, hogy minden hivatalnok egyenlő fizetést kapjon.

Ezáltal azt nyerné kend, hogy az olyan hivatalokra, amik nagy fejtöréssel járnak, nem kapna arravaló embert – nem mondom, hogy nem akadna egy csomó kukoricapásztor, aki ezer forintért elvállalná a fináncminiszterséget, hanem ha azt akarja kend, hogy olyan embereket rakhasson hivatalba, akik a maguk szakmányához értenek, bizony meg kell azt fizetni, édes komám, akármilyen republikánus időkben.

Nem azt fizeti itt meg a státus hogy ki mennyit bír dolgozni, aránylag mennyit bír megenni, hanem hogy kire mennyi szüksége van.

Hanem már azért csakugyan nagyon le lenne kötelezve a státus a kend feltaláló tehetségei iránt, ha ezeknek a nyomán minden tizennyolc-húsz éves ifjú katona lenne.

Ebből az a kettős haszon volna, hogy eképen sohasem lenne a státusnak veterán katonája, hanem ehelyett tartana egymillió újoncot, s ez darabját százötven forinttal számítva, kerülne a státusnak százötven millió forintjába évenként.

Kendből nem lesz fináncminiszter, Táncsics.

Kend azoknak, kik a szabadságharcban részt vesznek, de földjük nincs, ígér fejenkint húsz hold földet a pártütők vagyonából. Ebben a harcban ez ideig legalább részt vett négyszázezer ember. És így kellene kendnek kiosztani nyolcmillió hold földet. De hátha még, mint alább indítványozza kend, az egész népnek fel kellene támadni, mintegy nyolcmillió ember közt lenne kiosztandó százhatvanmillió hold föld. Énnyi tán egész Európából sem telik ki.

Amit kend a vármegyei reformról szól, azellen nincs kifogásom. Nem merek hozzászólani, mert nem értem, hogy mit akart kend ott mondani.

Abban is igazsága van kendnek, hogy a falusi tanítónak épen annyi szüksége van, mint a városinak, kivált miután Eldorádóban a városi élet nem drágább, mint a falusi.

Hanem az adókulcsot egy kissé sokallom. Száz forint értéktől négy forintot fizetni adóba, nem tréfa; egy hold föld árendája évenkint három forint, egy hold föld értéke száz forint, és így fizetne az ember a földétől egy forinttal többet, mint amennyit bevesz. Kendtől, Táncsics, az ember megvárta volna, hogy semmiféle adót se fizettessen vele.

Legjobb pont az egészben a 45-ik, melyben kinyilatkoztatik, hogy ezek helyett más fog készítődni.

Ami ott a III. szakaszban van nyomtatva, azt vagy én nem értem, vagy kend nem érti, s így kvittek vagyunk.

A II. szakaszban kend magát mint hadvezéri talentomot mutatja be, melyből ismét az a tanuság, hogy kend igen derék becsületes ember, de aztán semmi egyéb.

NYÍRI LEVELEK II.

Ides kedves öcsém uram!

Folytatom azt a levelet:

Hát azután elmentem a „Bikába”, amelyikből most nádort csináltak. Köztünk maradjon. Nyírbátorban csak tinót tudnak csinálni a bikából.

Ott ebédeltem két lengyel tiszttel, kik mind a ketten megsebesülve jöttek ide.

Persze hogy egyik sem tudott magyarul, de hisz arról ők nem tehetnek. Az isten nem cselekedheti, hogy minden embert Debrecenbe járasson iskolába, ahol egyedül beszílnek szípen magyarul az egísz világon. Hanem azért verekedtek ők Tokajnál magyarul.

Hát egyszer odavetődik egy nagyképű kuruc szent s menten beléjök köt, hogy mért nem tudnak magyarul s szidta a kellnereket, hogy mit beszélnek velük pulykanyelven! A lengyelek egy ideig csak nízték, csak hallgatták, utoljára azonban, mikor már nagyon lármázott, megunták a dolgot, megfogták a gallérját, kinyitották neki az ajtót s legurították a grádicson, mint egy seres hordót.

Még most is hallom, hogy mekkorát zökkent, mikor a háta a földhöz ért.

Délután látok nagy papirosokat az utcaszegleten, nízem: hát az egyenlőség hirdet valami előadást. Nem tudtam, hogy mi légyen az, s elmentem a kollégiumba. Jött velem még vagy két parasztember, kik szüntelen kérdeztek, hogy hát mért nem dobolnak? Nem győztem nekik magyarázni, hogy ez nem olyan komédia lesz, mint amilyet vásárkor szokás Nyírbátorban mutogatni trombitaszó mellett, ez az egyenlőség. Azután meg mindig arra kellett nekik felelgetnem, hogy hát itt osztják-e ki a legelőt?

Bemegyünk: hát látunk ottan egy csomó urat, közte vagy három akkora, mint a kisujjam, három meg akkora, mint egy kútágas.

No már most üljenek le kentek, cívis polgártársak, és nízzék, hogy lesznek ezek itt egyenlővé.

Már itt még szebben ment, mint az országgyűlésen. Itt nemcsak hogy senki sem hallgatott egymásra, de egyszersmind mindenki is beszélt egyszerre.

Mert ezt az egyenlőség így hozza magával. Ha egyik beszélne, a másik hallgatna, az már nem volna egyenlőség.

Utoljára egy veres kalapos úrtól megtudtam, hogy azt határozták, hogy az ellenséget meg kell verni.

Jaj Istenem, be kár volt, hogy ezt addig ki nem találták, be kár, hogy hamarább nem jöttek erre a gondolatra. Már most nyugodt lélekkel megyek haza, mert az ellenség, ha azt megtudja, bizonyára úgy visszatakarodik, mintha itt sem lett volna. És ámbátor jól tudtam, hogy engem nem bántanak, de mikor úgy láttam őket haragudni, mákugyse reszketett az inam, hát még aki tudja, hogy minő szándékkal vannak ellene? No iszen Windisch-Graetz, kevés bajod volt eddig, hanem ami ezután lesz, az lesz még a fekete leves.

Kérem, ides uram öcsém, ha meghallja, hogy az egyenlőség mind egy lábig levágta az ellenséget, adja tudtomra, én is mindjárt beállok egyenlőségi katonának.

Úgy hallom, hogy az egyenlőségben minden embert őrnaggyá tesznek, és tanácsossá.

Kérem szípen, ne haragudjék, de már elfogyott a papiros, és álmos is vagyok, hát a jövő levélben majd megírom a többit.