Életképek, 1848. április 2.

MI HÍR A NAGYVILÁGBAN?

Párizsban tartózkodó magyar rokonaink, számra mintegy háromszázan, ünnepélyes tisztelgő menettel üdvözlék a respublica kormányát. Elöl két zászlót vittek, a magyar és francia nemzet lobogóit egy közös szalaggal összekötve, s ezt a köztársaságnak adták át. Szónokuk volt Hugo Károly. A kormány részéről Lamartine fogadta őket, biztosítva arról a magyarokat, hogy ahány ember lakik Frankhonban, a magyarok ugyanannyi baráti résztvevőre számíthatnak. A francia nép roppant lelkesedéssel fogadta a magyarok ezen rokonszenvi nyilatkozatát. – Legyen áldva a nép, ki először tűzte ki a szabadság lobogóját a lerombolt börtön ablakában! legyen szívünkbe fölírva azon nemzet neve, mely a rabszolgaságot elűző villámot leragadta az égből, melynek mennydörgését kebleink viszhangzák. Háromszáz mérföld választja el határainkat, de a szabadság érzetében rég tőszomszédok voltunk, s bár nyelveink egymással nem rokonok, de szíveink régen azok voltak.

Párizsi testvéreink e nyilatkozata történt március 15-én. Ezt a honszeretet mágneses vonzalma tevé e napra.

Berlinben a király ágyúkkal lövette a népet, s midőn nagy vérontás után a felbőszült nép kiverte a negyvenezerre menő katonaságot, azt mondá a király, hogy ő kész a népnek megbocsátani, s szívesen ki hagyja magát kiáltani német császárnak. Jó humorban lehet ez a király.

A dolog, mint magánlevélből értesülénk, így történt:

A berlini nép reformkérdései fölött tanácskozandó, március 13-án gyűlést tartott a parkban, hol a szeleskedő katonaság már akkor többeket megsértett s a néppel méltatlankodott. Többek közt egy a színházból nejével hazatérő polgárt oly tetemesen megsebesített, hogy ez másnap meghalt.

Eddig csak a legszegényebb néposztály vett részt a mozgalmakban, de másnap már híre szárnyalt, hogy a polgárság is készül folyamodni a fejedelemhez, hogy a katonaságot a városból tiltsa ki, s a polgárság fegyvereztessék föl. Ugyanezt kívánták a tanulók is. Aznap este, dacára a fenyegető falragaszoknak s a felállított katonaságnak, a nép már egy barikádot emelt, s itt-amott lövések történtek.

Március 15-én (itt is ugyane nap!) a nép a katonaságra kövekkel kezde hajigálni; mire ez lövéssel válaszolt, s dacára a polgársági védbizottmánynak, véres összeütközések történtek.

Március 16-án a nép az egyetem előtt csoportozott, mintegy tizenöt agyonlövetett tanuló temetési hírére. A rendet erőszakoló katonaság itt is szeleskedvén, a nép kövekkel, emezek golyókkal kezdtek értekezni, s ismét polgárvér folyott.

17-én minden forrongott. A katonaság szaporíttatott, de komoly összeütközés nem történt.

18-án a király kikiáltá az alkotmányt, a népképviseletet, nemzetőrséget, esküdtszéket, sajtószabadságot stb.

Mondhatlan volt a nép öröme ezen engedély hallatára. Özönlött a királyi kastély elé ünnepi köntösben, fegyvertelenül, éltetve a királyt. Két órakor megjelent az erkélyen a király, szívére tette kezét. A nép azt hitte, hogy ezzel szeretetét akarja a nép iránt tolmácsolni, pedig ez volt a jeladás arra, hogy a népre lőni kell. A sűrűn egybegyűlt nép közé ágyúzni kezdtek öröme legédesebb pillanatában. A haragjában óriássá nőtt tömeg erre dühösen rohant fegyvertelenül megtámadóira, s azokat legázolva, fegyverüket elvette. Egy óra alatt az egész város tele volt barikádokkal, az utcák széltében felfordított szekerekből, hordókból, leszedett háztetőkből készíttettek gátak, melyek arra valók, hogy a rendes katonaság ne mozoghasson, s a nép ezek háta mögött védhesse magát. A házak kapuit leszedték, s míg egy részről ezeket támogatták fel mellvédeknek, addig ezáltal arról is biztosítva voltak, hogy zárgátjaik elfoglaltatása esetében a házakba bemenekülhetnek. Másutt csákányokkal tépték fel a kövezetet s abból emeltek sáncokat. E sáncok mellett kétfelől a házak közt annyi rés hagyatott, mennyiről a nép ellenfeleire lövöldözhetett. Az ily réseket néhány elszánt férfi túlnyomó támadók ellen védve tarthatja. Többnyire csak a tiszteket vették célba, s rendesen találtak. Ezalatt a házak tetejéről a kéményeket és gerendákat, az ablakokból a bútorokat hajigálták le a katonaságra. A tornyokban félreverték a harangokat.

A neuchateli vadászosztály ezalatt áttért a néphez. Öt órakor az óvárosban kezdtek ágyúzni, a királyutcán a tanulóság küzdött a katonasággal. Hat órakor foglalta el a katonaság a legelső barikádot, s mire elfoglalta, alig háromszáz lépésnyire már a másik állott. Hétszer rohanta meg ezt, hétszer veretett vissza tőle, végre ágyút hoztak neki, s ezzel sem voltak képesek egy órai tusa után elfoglalni.

(A király úgy nyilatkozék, hogy „készebb magát kastélya romjai alá temettetni, mint egy hajszálat engedni.”)

Egy órai hasztalan tusa után az ostromló dandár a néphez állott, a nép harsogó örömrivalgása mellett.

Ekkor a király egy proklamációt bocsáta ki, melyben a népnek azt ígéri, hogy kész neki mindent megbocsátani (miután ágyúval lövette), s mindent felejt és kéri, hogy ne lármázzanak, mert felesége, a királyné – beteg. (Szegény!)

Sok helyt a háztulajdonosok elárulák azokat, kik házaikba menekültek, s azokat a katonaság rögtön legyilkolá.

Egész reggeli kilenc óráig tartott a csatázás. Ezalatt azon generált, ki a legelső lövést tetette, elfogta a nép, s ekkor egy bizottmányt küldött a királyhoz azon meghagyással, hogy ha az idegen katonaságot a városból ki nem parancsolja, vagy még a népre lövet, foglyát fel fogja a nép akasztani!

E szóra a fogollyá tett s hóhéraiktól szolgalelkűen kínzott polgárok szabadon bocsáttattak, a minisztérium megadatott, a katonaság nagy része kitakaríttatott a városból, a király népe karjaiba vetette magát.

Most ez azt követelte, hogy a koronaörökös, ki e vérengzés oka volt, mondjon le jogairól.

Odahordta a kastély elé a csatában elesteket s előhívá a királyt, hogy lássa, hányan estek el jogaik védelmében. A sebesülteket pedig behordták a királyi palotába. Innen a koronaörökös palotája elé vitték a halottakat. A nép iszonyú tömegben levett kalappal kíséré azokat, halotti dalt énekelve, s ott felrivalga: ezek a nép joga védelmében elesett polgárok! Szerencséje a koronaörökösnek, hogy cselédi álköntösben ezalatt megszökött.

Az elestek száma a polgárok részéről 400, a katonaságéról 800, köztük 80 tiszt.

20-án a nép ordaliákat tartott az árulók fölött: egy kesztyűsnek, ki a nála menedéket keresett tanulókat elárulta, mindenét leszórta az utcára s megégeté, hasonlót tett egy őrnaggyal; a Rajna-vendéglős háromszáz tallért fizetett a sebesültek részére, hogy árulásaért le ne romboltassék fogadója.

Délután a halálra ítélt nyolc lengyelt szabadítá ki a nép, kik közül egy a német és lengyel lobogót kezeibe véve, óhajtását nyilvánítá a két nemzet egyenlő szabadsági egyesülése fölött.

21-én délben a király bejárta a várost, a nemzeti lobogót Mieroslawski vitte előtte, kit két hó előtt a király, mint zendülőt, halálra ítélt.

22-én a holtakat temették. Polgár és katona egy sírban nyugosznak.

A király kikiáltotta magát az összes német birodalom császárjának.

MI HÍR BUDÁN?

Az ingerültség folyvást növekszik. Bennünket csalnak! A minisztérium még mindig nincs megerősítve. A király tizenkét nap alatt nem írta alá, amit megígért. Mit tesz ez? Lehet-e a királyról föltenni, hogy arról gondolkodjék, mikép adott királyi szavát megtartsa-e, vagy ne? Ki merné ezt koronás fejedelmünkre ráfogni? Az egész ország talpon van, az egész nemzet fegyverben áll. Debrecen, Kecskemét, Vác, Esztergom, Szarvas, az egész Jász-Kunság, Szeged, Cegléd, Szentes, Győr, Pancsova, s majd minden nevezetesebb város és helység, a megyék nagyobb része a forradalom elveihez csatlakozott. A határszélek kiverték a katonai hatóságot, a főparancsnok asszonyruhában akart megszökni, a nők észrevették és kikorbácsolták. Radeczkyt kiverték Olaszországból, a magyar katonaság a fölkelőket segítette. Marinovics admirált lefejezték, fejét karóra húzták; az egész világ vérben úszik, a forradalom egének futó csillagai, futó királyok, futó miniszterek szerteszét hullva mondanak iszonyú példát a szomszédoknak, s ki gondolná, hogy ilyenkor a király ráérjen tizenkét napig azon gondolkodni, hogy beváltsa-e nyíltan adott szavát vagy se? Ha a király személye szent, akkor a király adott szava is szent legyen. A nép felnyitotta szemeit, s nem fél többé azon kísértetektől, miknek ismeretébe belenevelték. A király számára népének szeretete maradt hátra; s a király ezt nem azáltal fogja megtartani, ha a nép gyűlöletére kijelöltek tanácsaira hallgat. Kiben lehet saját népén kívül bíznia? Minisztereiben? azok fantomok, a napvilág elveri őket. Katonáiban? Azok is megszűntek automatok, zsoldosok lenni, s tudnak érezni a hazáért, s hogy tudnak érezni a szabadságért is, megmutatták magyar seregeink Olaszországban. Szövetségeseiben? Föl akarja-e forgatni az egész Európát, hogy egypár bukott miniszter életét pár perccel meghosszabbítsa s kockára tegyen mindent – semmiért? S ilyenkor a király tizenkét napig gondolkodik! Tizenkét napig kormány nélkül van az ország. Isten irgalma őrzi, hogy fenekestül fel nem fordul. Az országgyűlés, a municipiumok nem kormány többé, mert nem képviselik a népet; a minisztérium nem kormány, mert nincs megerősítve, a nép maga kormányozza magát; ki áll itt jót a holnapi napért?

Szavaink, jól tudjuk, hogy nem jutnak el a király elé; s ez baj, melyen segítenünk kell. Szívünk fáj: hogy a magyar korona a ködös távolság miatt fényét veszti, s a király környezőihez bizalmunk nem lehet. A magyar királynak Budán kellene lakni, ez régen meg volt érezve, meg volt mondva; ily fejevett nemzet tovább nem lehetünk, melynek királya az országon kívül él, s míg őt mézes-mázos környezői azzal áltatják, hogy a nép boldog, a nép dicsérő himnuszokat énekel, addig másfelől a népet rabolják, törpítik vagy boszontják, s azt mondják: ezt a király akarja így, s midőn eljön az adósságok fizetésének napja, megszöknek a király oldala mellől, mint hálátlan ebek, kiknek korpája kifogyott.

Ez nem tarthat így soká. A királynak fel kell ébrednie. A távolból terjedező moraj kezd fel-felzúdulni. Még nem tudni: égből jön-e vagy föld alól? vihar-e, vagy földindulás? Ha égből jön, villámok fognak hullani, a sok nagy fa kidől, mi szirt ormába verte gyökerét, de a levegő megtisztul utána, s annál ragyogóbban fog kisütni a nap! De ha föld alól jön, akkor hol az isten, ki bennünket megment? ki tudja, hogy a megrázkódó föld nem úgy fogja ledönteni a templomokat és a hegyek koronáit, a várpalotákat, mint a polgár hajlékát, melynek gazdája vérével festette a küszöböt?

Csak egy szavatokba kerülne, és e vihar elkerülné hazánkat. Mondjátok ki e szót, és a nép boldog lesz. Ne higgyétek, hogy a nép egyes emberek tömege. A nép elementum, olyan, mint a tűz, mint a vihar, mint a tenger, mely ha föltámad, emberi erő nem uralkodik rajta.

Melyitek érzi magát erősnek a földindulástól megrázkódó hegy alatt megállani, melyitek akarja tenyérrel elfödni a kitörő volkánt, melyitek akarja a fölháborodott tengert vesszővel megfenyíteni?

Hiába bíztok villámhárítóitokban, azok csak vonják magukhoz a villámot, de el nem ijesztik.

Legyetek a népnek igazságos bírái. Az isten él, s az ítélet, mit ma kimondtatok, lehet, hogy holnap tirátok fog kimondatni. Legyetek a népnek igazságos ítélő bírái.

Isten szent lelke legyen a királlyal!!!

28-án éjjel Lederer főparancsnok lopva akart harmincegy mázsa lőport Budáról dereglyén a határszélekre leküldeni. Azonban az erélyes nemzetőrség nyomára jött a csempészetnek, s a dereglyét lefoglalá; gyönyörű volt e tizenkét fiút látni, kik nyílt erőhatalommal foglalták el az iszonyú zsákmányt, s megesküvének azt előbb magukkal együtt a levegőbe röpíteni, mint visszafoglalni engedni. E lőpor most a városi lőportárban őriztetik. A miniszterjelöltek rögtön gondoskodtak róla, hogy hasonló alacsony kezeléseknek jövőben eleje vétessék. Mi pedig kezdjünk lassanként fogalommal bírni afelől, hogy mit tesz az, ha egy hadi főparancsnok valamit katonai becsületszavára fogad.

CHARIVARI

– Nem értem én ezt, mond egyik communista a másiknak, ha mindent egyenlően felosztunk egymás közt, s te holnap a te részedet mind beiszod. Mi lesz akkor?

– Újra osztozunk.

Bizonyos országban a paraszt rendes úrbéri dézmán és szolgálaton kívül fizet minden telektől száz verébfejet, két icce mogyorót, egy kupa somot, húsz bibictojást, hat fonás kendert, s ezenfelül tartozik minden sátoros ünnepen háromszor, egyéb napokon kétszer imádkozni a földesuraság életeért – robotban.

Édes öcsém, te is azt mondod, a többi is azt mondja: utolsó csepp vérünket a szabadságért! Szeretném már azt is látni, aki az első csepp vérét is felajánlaná!

Egy földesúr tavaly az éhinség idején pénzért nem adott jobbágyainak gabonát, pedig volt neki. Az idén pedig jobbágyai pénzért sem dolgoznak neki: tavaly nem adtál gabonát, most szánts magad.

A corpus juris e napokban spiritusba téve ünnepélyes menettel fog betétetni méltó helyére: a nemzeti múzeum régiségtárába. A Szent Mihály lovát kétszáz tabularis ügyvéd kísérendi levett parókával. Halotti beszédet fog tartani a valahára kimúlt felett ** táblabíró, ki a corpus jurist könyv nélkül megtanulta. Már most akár elfelejtse. Búcsúztatót mondand pedig felette * * fiscalis, ki ugyanezt tavaly – magyarra lefordítá.

Egy cenzor nem tudott franciául, s ezért minden francia szót kitörült, ami elébe akadt, irgalom nélkül. Azt mondta, hogy őtet nem lehet azáltal megcsalni, hogy az ember dolgokat ír, miket ő nem ért. – Egy másik pedig nem értette az új szavakat, s ezért mindent a párizpápaiban keresett utána. Egyszer Döbrentei egy kéziratát bírálta. Látja e szót: „kontár”. Quid hoc est? non intelligo. Posui ipsi „kantár”. Másutt látja e szót: „erény.” Nem érti. Teszi helyette: „remény” stb.

Egyszer M……yt felhívatja az országgyűlésről őfelsége a császár ad audiendum verbum. Ez dühös ellenzéki fiú volt. Felmegy. Megjelenik őfelségénél, a császárnál, ki is őt még csak nem is diákul, hanem németül végtül végig pirongatja, s elmond neki mindent, amivel egy embert meg lehet ijeszteni. M……y hallgat – türelmesen. A felséges császár elvégzi beszédét s várja a hatást, mit szavai a követre tőnek; ez pedig egész phlegmatice azt feleli az egészre, megtörülve hosszú zsíros bajszát: „nix tájts!”

Az elhatározó perc itt van. Midőn e sorokat írjuk, éjfél van, a szabadság tere tömve van néppel, mely rivallja: fegyverre! fegyverre! Fáklyavilágnál olvassák föl a miniszterek a királyi kegyelmes leiratot, mely tudtunkra adja, hogy a király adott szavát nem akarja beváltani. A nép rivallja: Megcsaltak bennünket, fegyverre, fegyverre! A harangokat félre akarják verni. Most vagy soha! ezen szavakkal végzi beszédét az egyik miniszter. Ki kell hirdetni az országban, hogy a haza veszélyben van. Itt vannak késedelmeskedésünk keserű gyümölcsei. Mindennap hinni, mindennap megcsalatni és mégis mindennap újra reményleni! A végső percre jutottunk. Ki fog a polgárvérről felelni, mely a vakhit miatt omolni talál? Egyetlen reményünket még a nádorban helyezzük. Kívüle csak az isten és a kétségbeesés velünk. – Szegény hazám, szegény hazám! – – –

Április 1. Vége az aggodalmaknak. A király mindenbe beleegyezett. A minisztérium fel van állítva. Egy óra óta mindenütt béke és rend.