Életképek, 1848. május 7.

DÉLIBÁB

Én nem tagadlak meg, költészet istene!

Elpártolt mindenki tőled, fölkenteid, kiknek fejére magad tevéd föl a koszorút, ki hagyták aludni oltárodon a Vesztalángot, elszórták lantjaikat és kardot ragadtak s arcodat elfeledék.

De én nem tagadlak meg soha.

Legkisebb vagyok azok között, kik templomod küszöbén beléptek, de legutolsó, ki azt elhagyandja.

Imádtalak a nyugalom óráiban; s te velem leendesz, ha küzdeni fogok, velem, ha meghalok.

Fel fogsz keresni engem, ha vándorúton járok, keresve számkiűzött feleimnek boldogabb hont, dicsőségesb sírt. S én elmondandom nekik: „nézzétek azt a fehér hattyút, mely a szabad égben oly szabadon repül melegebb táj felé. Nem a szülőföld – a szabadság a haza. Ahol szabadság van, ott van a mi hazánk. A börtön nem haza, ha arany rostély van is ablakán.

Jertek el innen, hadd omoljon össze az apai ház, hadd teremjen küszöbén vadvirág, hadd legeljenek utcáinkon nyájak, ne nézzetek vissza, töröljétek ki a könnyet szemeitekből…

Nagy a világ.

A sír még nagyobb.

Egyik vagy másik majd csak ad hazát!

Nézzétek, mint repül az a fehér hattyú!…”

Fel fogsz keresni engem, hol csaták viharai közt vértől pirult arccal, vértől pirult földön isten és ördögök, emberek és rabszolgák küzdenek életre-halálra, örök életre vagy örök halálra. S ha olykor a szél elkapja a fegyvercsattogást, ha a küzdők lankadtan elpihennek, hallatni fog a bárd vad éneke:

„Csatára, csatára!

Dalt, dalt a szabadság istenének.

Acélok énekét, halálhörgést, lovak nyerítését. Csatára!

A keleti párduc küzd az északi sassal, vérük festi a földet, körmeiket egymás csontjaiba vágják.

Ne hagyd magad, te keleti oroszlán, leharaptad egyik fejét a sasnak, harapd le a másikat is, hadd folyjon el a vére, ami még el nem folyt. Csatára!

Reggeltől estig víttatok, piros volt a nap, mikor felkölt, most a föld piros, a nap sápadtan megy fekünni, ki tudja feljön-e számunkra többet?

Ha lemegy a nap, majd feljön a hold, holdvilágnál fogunk tovább vívni. Csatára, csatára!…”

Fel fogsz keresni engem, ha szemem elborul, ha a zászló kiesik a kezemből, s a szívemből kiömlő vér halaványan hagyja arcomat.

Lefekszem földedre, mit a te kezed virágokkal ültetett be, kérni fogom e virágokat, hogy véremtől ne száradjanak el, s ha jön egy új tavasz, szép zöld fű alatt legyen álmom.

Megcsókolom a földet, mely megissza vérem és el fog feledni.

Csatára, csatára!

Ha futni akartok, hagyjátok mellettem kardomat és ezt a zászlót.

Ha győzni akartok, vegyétek fel mellőlem, az én kezeim nem emelik meg őket többé.

S majd eljőnek az erdők madarai és eltemetnek szépen.

Eljőnek a hegyek viharai és megsiratnak.

Eljön éjenként a holdvilág s elbeszéli, mik történnek naponta idefenn.

Te pedig örökké velem maradsz s nem hagyod virágtalanul síromat.

Ha valaki sírom fölé egykor házat épít, meg lesz átkozva küszöbe; az a virág, mely szívemből szítta életét, kisarjadzik háza küszöbén és túléli a ház urát.

Költészet istene, nem tagadlak meg tégedet soha.

CHARIVARI

Bizonyos Pest városi tanácsnok a múltkori macskazenék alkalmával kötélen ereszté le magát a második emeletből a jégverembe s ott fülelt másnap délig. Jól meghűlhetett.

Pedig bizony már a szenátorság a jégveremben sem áll el sokáig.

Pozsonyban a canaille mikor kiverte a városból a zsidókat, akkor a temetőre rontott s onnét meg kiszórta a halottakat, s megfeszíté az eltemetett s koporsójukból kiráncigált holttesteket.

Cudarok – alávalók – nyomorúak – gyávák – halottrablók haramiák – pincetörők – zsebmetszők – orgyilkosok!

Hála istennek, hogy nem lakik közöttetek magyar.

S ti híreszteltétek azt, hogy a magyar nép emberevő?

A magyar nép forradalma napjaiban sem érinte egy ujjal is idegen vagyont, nem támadta meg alulkerült ellenségeit, nem gyilkolá le a fegyvertelent, nem vitézkedett a halottakon. A Hortobágyon nem rabolták ki a zsidó ládáit; s mindenütt, hol magyar lakik, tiszteletben volt tartva az, ami a másé. Rabolnak, lopnak, gyújtogatnak az országban. De – hála istennek – sehol sem a magyar!

Vigyázzatok! mert ha arra kerül a sor, hogy a rossz vendégnek kinyissuk az ajtót, nem tudom, melyitek megy ki előbb rajta: a zsidó-e vagy a német?

Pesten több utca kövezetét csinálják, csak mentül jobb köveket rakjanak önök uraim, ezekből lesz majd a barikád.

L. úr egy könyvet fog kiadni ily cím alatt: hogy lehet a világot megcsalni? talán bizony miniszter akar lenni az úr?