Életképek, 1848. május 21.
    CONGREV-RAKÉTÁK • Pillanatnyi fényül némely sötétebb helyekre

CONGREV-RAKÉTÁK

I. Fiatalság

A fiatalságnál három osztályt kell megkülönböztetni. A nyugalom, forradalom és a zavargások embereit.

Az elsőbbek, kik mindenáron békét, az utóbbiak, kik mindenáron zavart óhajtanak.

Amazokat hivataluk, emezeket hivataltalanságuk szólítja fel az ellenkező elvre.

A forradalmi fiatalság azonban ezeknek egyikéhez sem tartozik. Elve: mindent áldozni, hol mindent nyerni lehet; semmit sem áldozni, hol a látható végeredmény semmi.

Nem indítani meg mozgalmakat, mik a közrendet gátolják anélkül, hogy a közüdvet előre vinnék – de nem látni a magányérdeket ott, hol a haza ügye forog kérdésben.

Nem függeni senkitől, mint saját becsületszavától. Ez az egyetlen korlátlan hatalom, melynek zsarnokságát tisztelni tudja. Keresni az egyetértést, de a háborútól sem félni.

Tenni nyíltan, szólni nyíltan, szem szembe, nem orozva, nem sötétben, nem más háta mögül.

Ez a forradalmi fiatalság. Ez a márciusi klub.

Sok, mi legújabb időkben a fiatalság nevében történik, bitorolja e nevet.

Mindazon apró, kiskörű lázítások, ingerlő fenyegetőzések, minden politikai színt nélkülöző demonstrációk, mik e firma alatt történnek, meghamisított pecsét alatt jutnak a közönség elé.

Ki a zsidó-bujtogatásnál verekedett, ki imitt-amott éjjelenként macskazenézett, ki a háziurakat késsel vagy kanóccal fenyegette, az nem a forradalmi fiatalság volt.

Mert ha ez okot talál, eléggé méltót, hogy a síkra kilépjen s megmondja sérelmeit annak, akit nem szeret, azt teszi nyíltan, fényes nappal, s arról fogjátok őt megismerhetni, hogy ha megtámadtatik, nem fut el, hanem helyt áll, és győz vagy elhull az utósóig.

Azok, kik a budai macskazenén voltak, nem lehettek közüle valók, mert futottak.

Azok, kik Lederert in effigie fel akarták akasztani, nem lehettek közülök valók, mert ők nem mennek százan egy ellen, kivált ha az az egy is lelketlen szalmakép.

A forradalmi fiatalság nem húzza ki kardját igaz ok nélkül s nem dugja vissza becsület nélkül.

Erről fogjátok őket megismerni.

II. Pesti polgárság

A pesti polgárság, mint a kerek világon minden polgárság, szereti a békét.

Mert az ipar csak a béke alatt virágzik. S aki mindennapi keze munkája után él, megunja a nyolchéti munkafeltartóztatást; a jövendő reménye nem kenyér, mivel családját tarthassa.

Ezért a pesti polgárság unja a zavart.

S azt hiszi, hogy ennek a pesti fiatalság az oka.

Ha ezt kivernék a városból, minden rendben lenne.

Nem sejti, hogy az egész világ forr, s minket csak a habok ragadnak, miket e nagy tenger zajgása vet.

S e tengert kanállal kimerni nem lehet.

Jobb volna, ha ahelyett, hogy száz oldalról bontjuk a hajót, mely édes mindnyájunkat visz magával, iparkodnánk azt összetartani, mert ha elmerül az vagy szirthez ütődik, együtt szenvedjük a hajótörést.

A polgárság vétke az, hogy a nemességet szereti előjogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem.

Örül az arisztokrácia megbukásán s azt hiszi, hogy ez örökségben rá marad.

Nem, uraim, az arisztokrácia nem azért rakta le koronáit, hogy azok mentül többeké, hanem azért, hogy senkié se legyenek.

Azért e megszólító szó helyett: „polgártárs”, más nevet kell kitalálnunk, mert attól tartok, hogy ide s tova cím lesz belőle.

III. Nép

Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs.

Míg volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt e szó: „haza”.

Még most is az. Szabadságaért akárki más iránt háladatos, csak hazája iránt nem.

Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védeni a muszka ellen, sírva fakad s azt mondja, hogy inkább robotol és éhezik.

A kabátos embert gyűlöli; nem hisz neki. A nemzeti színeket nem érti; neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal.

Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít.

Így bünteti bennünk isten apáink vétkeit.

De mi föltettük magunkban, hogy a népet szabaddá, úrrá tesszük, mert kell, hogy legyen magyar nép; szabad és úr, mint volt hajdan.

Semmi sem valószínűbb, mint hogy eközben épen magunk veszünk el, minket kövez meg, minket feszít meg a nép; gúny és átok fog sírunkhoz kísérni.

De az mindegy. Sírunk fölött boldog leend az utánunk következő nemzedék, és mi nyugodni fogunk.

Neveinket nem fogja tudni senki, nem a sír helyét, hol alszunk, de ott nyugodtan fogunk alunni. S Magyarország boldog lesz és élvezni fogja a szabadság édes gyümölcseit, melynek keserű magvait a mi szívünk vére öntözte..

Célunk el lesz érve. Nem foguk látni, de nyugodni fogunk.

Azért, még azon percben is, midőn keresztre feszít bennünket a nép, éljen a nép!

IV. Nemesség és táblabírák

Minek bántjuk mi annyira a táblabírákat, a volt nemességet?

Ha a nemesi előjogok meghaltak; illik-e gúnyolni, szidni a halottakat?

Ha nevetségesek, ha rosszak voltak, miért ne?

De hát azok voltak-e? Ez a kérdés…

Nekünk népünk nem volt, az alkotmányon kívül eső osztály nem ismert hazát, neki semmije sem volt a hazában.

Az ábrándos hazaszeretet s honfenntartás előjogai a nemesé voltak. Ezeket a nemesség nem veszté el, csak megosztá a néppel.

Neki eddig sem volt az vétke, hogy ezekkel bírt. Mert ezek minden embert illetnek. A korszellem vétke volt, mely nekik megadta, csak amivel tartozott, s a népnek nem.

Most minden megváltozott.

A nemesség megosztá mindenét, amije volt, vagyonát és jogait. S ezt egy perc alatt tevé, minden vonakodás nélkül.

De az ábrándos honszerelem még mindig él szívében, ezt fájdalom! hogy nem oszthatá fel egy perc alatt a nép között; arra évtized kell. S ezért gúnyolni kell-e őt?

Gúnyolni kell-e azon osztályt, mely hazánk törvényeit kiszolgáltatá, népe fölött virrasztott, alkotmányát védte, igazságát kezelé, nyelvét fönntartá, mely bíró, építész, mérnök, diplomata, kereskedő, tudós, egyszóval minden volt a világon oly csekély jutalomért, minő egy táblabírói cím?

S most mi e jutalmat akarjuk a pellengérre tűzni?

Uraim, ne legyünk hálátlanok önvérünk iránt.

Ezen címnek nincs jövője többé, de van múltja.

Ha e címet egy szembehunyással örökre elfeledtté tudnók is tenni, megmaradnának az egyesek, kik a mozdulatlanságot képviselik, nemcsak a nemesség között, megmaradnának a nép minden osztályaiban, fönt és alant, meg magában a fiatalságban is, melynek tűzvérű a neve.

Küzdjünk valahára elvek s ne firmák ellen.

Nemességünk el van keserülve.

Mindenét odaadta. Mivel apái bírtak, ő nem bír azzal többé. Mindent elvesztett, mivel az előtte való generáció bírt. El címerét, el választási jogát, földeit, keresetmódját, értéke nagyobb részét, hivatalait, s mindezt nyugodtan, önkényt veszté el, nem erőszak kényszeríté rá. Odaadta ingyen.

E veszteségnek áldozat a neve.

S mi ez áldozatért gúnyolni fogjuk-e őt? Akkor fogjuk-e arcul verni, midőn koszorút érdemel?

Én magam is lemondtam nemesi előjogaimról. De ha elhagytam nevemből a nemesi címet, meg akarom azt lelkem számára tartani, s nem szeretném, ha oda jutna a világ, hogy ki nemesen tenni, nemesen érzeni tud, az legyen a köznevetség tárgya.

Ha Franciaország üldözte a nemességet, jól tette, mert ott ellensége volt az a népnek s a nép vérrel vette el tőle emberi jogait. De minálunk a nemesség, hogy a népnek, mely jogait követelni nem tudta, azokat megadhassa, vérén kívül minden egyebet feláldozott, s ha kell, ezt is fel fogja áldozni tudni, s még nem tudjuk, hogy nem lesz-e e vérre szükség.

A haza üdvére népet kell teremteni.

Hogy e nép teremtve legyen, a nemesség mindent föláldoz, mindent elkövet.

Ha ezt nem teszi, akkor irtsátok ki és sirassátok meg, de ha kötelességét teljesíté, nem mondom, hogy dicsőítsétek érte, mert hiszen csak kötelességét teljesíté, de legalább ne nevessétek ki.

CHARIVARI

A minisztérium kitűzetette országszerte az önkénytes hadfogadási zászlót.

Éljen! Ez már hatalmas föllépés.

Az önkénytesek fejenként ruhát, szállást, kenyeret és naponként húsz váltókrajcár díjt kapnak. Szolgálatidejök három év. Özönnel tódul a népség a zászlók alá.

A minisztérium tízezer önkénytest kért a hazától, s ha így megy, két hónap alatt tízezer helyett kétszázezeret fog kapni. Gyönyörű nép lesz ez. Kétszázezer magyar, gyönyörű szál

legények mind. Színe, java az országnak. Világot lehet vele meghódítani.

Ezalatt azok, kik fegyveres kézzel nem védhetik a hont, rajta lesznek, hogy pénzzel gyámolíthassák a független kormányt.

A radicál kör aláírási íveket bocsát ki nagyszámú példányokban.

Hazafiak!

Kevés szó – sok tett.

Magyarhon véres napjai közelgenek.

Fordul az év, s mi mindent nyerénk, vagy mindent elveszíténk.

Elleneink már megásták a sírt, s most az a kérdés, hogy mi feküdjünk-e bele, vagy ők?

A határszéli háború kiütött, országunkban az elemek egymásra támadva küzdenek, s a hódító északi óriás csak arra vár, hogy átlépjen-e bennünket, vagy ránk tapodjon?

Dicső magyar nép! Te nem akarhatsz úgy elveszni, mint egy elgázolt féreg.

Te neked élned kell. Neked, ha meghalnál is, fel kellene támadnod a sírból, mint föltámadtál a Sajó-parti és a mohácsi sírból.

Mi meghalhatunk, de Magyarhon élni fog.

Ha Magyarhon meghal, mi is vele halunk.

Mi szegények lehetünk, de Magyarhon gazdag leend.

Ha Magyarhon koldusbotra jut, mi is elpusztulunk vele.

Hadseregre és pénzre van szüksége a honnak.

A minisztérium kitűzte az önkénytes hadfogadási zászlót, ezrenként gyülekeznek alá honunk legjobbjai, bátor, harcra termett fiak, kik imádják a hazát s nem félik a halált.

A minisztérium megtette, mivel a nemzetnek tartozott.

Most rajtatok a sor, hogy megtegyétek, mivel a honnak és magatoknak tartoztok.

A népek istene ébren van és meg fogja áldani fegyvereiteket. Kit családi vagy hivatali kötelesség a csatamezőre nem bocsát, szívére tett kézzel becsülje meg, hogy mennyit ér rá nézve a haza, s tegye le annak árát a hon oltárára.

Legyen bár az áldozat kicsiny, megáldja azt isten, ha mindene az áldozónak.

Még most csak fiaitól koldul a haza. Jaj nekünk, ha őt idegen ház ajtaján hagyjuk zörgetni.

Boldogabb napjaiban mindenét megosztá velünk. Egy század részét fizessük vissza ez ajándékoknak, és ő mentve lesz.

Ki most áldozik, életet vesz a honnak és magának.

Magyarhon örökké!