Életképek, 1848. október 22.

CHARIVARI

Nyolc nádorhuszár ismét átvágta magát hozzánk Csehországbul.

Balla Endre volt a káplárjuk, ki egy szép reggel kivezette őket a mezőre, s ott megmondá nekik, hogy ő át akar jönni hazájába, ahol hallja, hogy nagy a veszedelem, ha tehát ővele akarnak tartani, menjenek arra, amerre ő indul. Minthogy azonban kényszeríteni senkit sem akar, megengedi, hogy amelyiknek tetszik, forduljon vissza és ne kövesse, s csak annyit tegyen meg, hogy félóráig el ne árulja, ő mindenesetre elmegy s egy óráig hátra sem fog nézni, hogy követi e valaki vagy sem.

Úgy tett. Egy óráig nyargalt elöl és nem nézett hátra. Akkor megállt és látta, hogy mind a hét legénye utána jött. Egy sem hagyta el.

Így jöttek a becsületes hazafiak ezer veszedelmen keresztül. Csak imitt-amott ehettek valamit. Káplárjuknak volt egy órája, azt adta el az útban, annak az árából tartotta ki hazáig bajtársait.

Egyszer egy hídon nyargaltak keresztül, melynek egyik végét gyalogok őrizték, a másik végén vasas németek tanyáztak.

Mindkét akadályon keresztülvágták magukat.

Egyik vitéz azon kérdésünkre, hogy nem csatáztak-e velök a vasas németek, egész jószívűséggel azt felelte, hogy nem kívánták. – Elhiszem azt.

Itt a káplárt rögtön hadnaggyá tettük, két közvitézt strázsamesterekké. A többi nem fogadott el semmi előléptetést. Nem tudunk olvasni, azt adák okul.

És mégis meg tudták érteni hazájuk segélykiáltását. Természeti ösztön, természeti szabadságérzet vezette őket.

Istenem! Ily nemzetnek nem szabad elveszni a földről.

Azt beszélik, hogy a király lemondott koronájáról Ferenc herceg javára.

Szegény öreg.

Biz azt hiszi, hogy még van, aki hallgat a szavára.

Okoskodhatol te már, édes jó királyom, hallottuk gyalázatos hitszegő szavadat, hallottuk ágyúid dörgését, mindkettőt megszoktuk immár, s nem félünk és nem szeretünk többé.

Akár lemondasz, akár nem mondasz, semmit sem mondasz vele.

Szent voltál addig, míg kétszázezer zsoldosod hirdette igéidet, szeretett, aki félt tőled, most szerencséd elhagyott, ember vagy, még annál is rosszabb, s kacag fölötted, aki nem gyűlöl.

Vagy eszed, vagy szíved hiányzik; de annyi bizonyos, hogy koronádat elkártyáztad.

Kilenc oldalról támadtatá meg országunkat az áldott jó király.

Egyfelől Jellasics, másfelől a rácok, harmadik a bihari oláhság, negyedik Urbán, ötödik Hurban, Stur és Hodzsa, hatodik Roth generál, hetedik Simonics, nyolcadik Blomberg, kilencedik az aradi parancsnok. Tizedik ő maga. Mennyi atyai szeretet.

De mi is jó fiak vagyunk.

Jellasicsot kikergettük, Hurbánt is széjjelvertük, Simonicsot be sem eresztettük, a bihari lázadókat felakasztottuk, Roth generált elfogtuk. A rácokat ki fogjuk irtani, Urbánt is felakasztjuk, Blomberget s az aradi várnagyot nem különben.

Akkor aztán tehozzád kézcsókra, kedves jó királyunk.

NEM SZERETEM A SÁPADT ARCOKAT

Túl vagyunk a Rubiconon. Felszedtük magunk után a hidat, hogy vissza ne mehessünk.

Válaszfal van múltunk és jelenünk között; az egyik álom, a másik ébrenlét, történeteik nincsenek egymáshoz kötve, az egyik végződött, a másik kezdődött és nem folyik egymásból.

Túl vagyunk azon, hogy még valaha alázatos, hűséges, királyokban hívő nép legyünk.

Számunkra csak kétféle jövendő lehet hátra.

Ha vesztünk, sorsunk két szóban le van írva, e két szó: halál és rabszolgaság.

Akkor sem lesz királytok többé; szívtelen önkény fog ülni a vérrel festett széken, s azt a koronát, mit eddig szentelt fején viselt, zsámolyul fogja tenni jogtapadó sarkai alá, s féregéltet élő alattvalóival lelke meztelen szennyeit fogja imádatni, nem azon magasztos eszmét, mely mint isten képe trónolt eddig a szívekben.

Nem az isten képét, a hóhér képét fogátok imádni, egy hóhért, ki megengedi, hogy éljetek, míg neki tetszik, s haljatok meg, ha nektek nem tetszik az élet.

Ki példával fog előmenni az esküszegésben, orozva gyilkolásban, istenkáromlásban, ki védni fogja azokat, akik őt bűneiben követik, s fölszabadítja az ország minden ádáz bűnöseit, hogy üldözzenek mindenkit, aki náloknál jobb.

Ki egymásra uszítja népeit, hogy hosszú tusák után egymás vérét vesztve, erőtlenül hulljanak zsámolyához, könyörögve, mint összemart ebek, hogy adjon nekik békét és kölcsönös láncot.

Ez sorsa azoknak, akik életben maradnak, ha veszténk.

De ha nyertünk!… Akkor…

Akkor eljőnek a számolás napjai.

A büntetés nem érheti azon népeket, kik ellenünk támadtak, hanem azokat, kik őket ellenünk vezették.

Az elcsábult néptömeg meg fogja bánni vétkét. Megtér a szabadság istenéhez s testvérünk lesz, mint volt ezelőtt.

De egy zsarnok sohasem tér meg! Atyja sohasem lesz a népnek, mert sohasem volt az.

Istennek mondja magát s tagadja az istent.

Szállj alá a bitorolt oltárról, tömjénezett bálvány!

Egy az isten! Az nem te vagy.

Ha van világpusztító szellem, melynek képét viseled, ki romlást, vérözönt, kétségbeesést küld a földre, az nem az égben, az a pokolban lakik.

Térj vissza uradhoz…

*

… Jaj nekünk, ha azt hisszük, hogy van még egy harmadik jövendő, szép, csendes, megnyugtató eszmékkel tele, mely nekünk is boldogságot adjon, ellenségeinket is kielégítse.

Jaj nekünk, ha azt hisszük, hogy minket zsarnokaink még szeretni fognak.

Szeretni akkor, ha megalázzuk őket, holott akkor sem szerettek, midőn felmagasztalók.

Vagy szeretni akkor, ha ők törnek le minket, holott akkor sem szerettek, midőn féltek tőlünk.

Jaj nektek, kik még most is bízni tudtok, elsők lesztek, kik kétségbe fogtok esni.

Jaj nektek, sápadt arcok emberei, kik azt mondjátok: még nincsen ideje… még tíz év kell reá,… még várni fogunk…

E tíz évet nem fogjátok megérni.

Ellenségtek nem mondja, hogy még tíz év kell reá, hogy titeket kiirtson. Holnap, vagy ma, vagy egy óra múlva, mihelyt úr lehet ismét felettetek, törve van fejetek fölött a pálca. Ti meg nem csaljátok őt, mint ő megcsalt titeket. Ti hiába mondjátok neki, hogy őt teljes éltetekben szerettétek, nem fogja elhinni, mint ti elhittétek neki. Olvassátok meg a történeteket, akadni fogtok vérrel írt sorokra, mikből megtanulhatjátok, hogy midőn a királyok legyőzték alattvalóikat, kik szabadságukért küzdöttek, azoknak még a tejszopó gyermekeit is legyilkolák. Vagy, azt hiszitek, hogy azóta a királyok jobb erkölcsöket tanultak? Átkozott, aki emberben hiszen!

Napok, órák és percek vannak számotokra hátra.

Hét hónapot elpazarlott az új életből átkozott, emberben hivéstek. Megalkudtatok-e a sorssal, hogy még új hét napot adjon a sárba vetett időhöz.

Szabadság istene! ha egy Martinovicsnak, ha egy Szentmarjaynak hét hónapot adott volna a sors, hogy cselekedjék azalatt, amit e honra üdvösnek, jónak talál, kezébe adta volna az ország kormányzatát, a nemzet bizalmát, milliók egyetértését, magyar pénzt, magyar hadseregeket, szabad sajtót, szabad szólásjogot, s mi legfőbb, ellenségeink széttört, megalázott erejét. Mit tett volna ez annyi drága idő alatt!

Midőn bátor lelke volt tenni, szólani, izgatni, ezereket egyesíteni egy közös cél kivitelére akkor is, mikor azt tette egy elnyomott országban, titokban, minden percben fejét kockáztatva, nem tudva, hogy kit barátjának hisz, nem lesz-e árulója? nem bírva sem pénzt, sem fegyvert, csak szabadulni vágyása kétségbeesett érzetét, mikor minden kimondott szónak, minden leírt betűnek bírája volt és bakója, s mégsem sápadott el azt kimondani, azt leírni…

S ti, kiket most a szerencse tenyerére vett, még mindig féltek, még mindig kétkedtek kimondani a szót, melyet megvédeni fegyver van kezeitekben, midőn a szabad szó kimondásával nem a gyalázatos vérpad, nem a vérvörös bakó, hanem a dicsőséges nyílt harcmező s a sápadt ellenség áll szemben. Midőn szólani lehet az egybegyűlt néphez, ki halál helyett életet dörg vissza szavaitokra! Midőn írni lehet s bátran alá tenni neveiteket.

Ti, hazám fiatal költői, kik míg apró csecsebecsékről kellett szólani, ezerenkint álltatok elő, s most, midőn itt volna az ideje, hogy azok, kiknek lelkébe isten ihletésének szikrája ég, menjenek azzal világot és lángokat gyújtani a népek lelkébe, most hallgattok, mint viharban az erdei madár.

Nem szállt-e reátok az isten szent lelke?

Hajdan tizenkét egyszerű ember képes volt a világ minden hamis isteneit leküzdeni a kettős tüzes nyelvnek erejével. Most nem akadna-e új tizenkét apostol, ki az újabb kor álisteneit kiverje trónusaikból?

Nem jött-e el hazátok Messiása? Nem láttátok-e csodatételeit, nem láttátok-e, mint aludt szavaira a bálványok oltárain az áldozat tüze, s mint gyulladt örökké égő láng a nép szívében a szabadság istenének tiszteletére?

A szabadság megváltója megkezdte újvilág-teremtő búcsújárását – föl, ki magában a tűzlelket érzi! nem eljövendő többé, jelen van az idő, mely isten országát meghozza a földre, menjetek szét és tanítsátok meg a népeket, hogy isten minden emberek fölött van, és ember nincsen emberek fölött.