V. MARCHESA VIOLETTA DI GAMBA

Egy napon a feleségem egy folyamodást hozott be hozzám azzal az utasítással, hogy ezt személyesen kell átadnom a kultuszminiszternek. Magával hozta asszisztenciának Amarilliszt.

Ez volt az én hivatalom. Folyamodásokat közvetíteni minisztereknél, bankoknál, vasutaknál, igazgatóknál; néha sikere is volt; többször pórul jártam vele, azért csak megtettem.

A kezembe adott folyamodás (olasz nyelven) a kultuszminiszterhez volt intézve, s abban marchesa Violetta di Gamba kér engedélyt a magyar fővárosban általa berendezendő nyilvános jellegű magán-zeneiskolához leányok számára.

– De kedvesem, én nem ismerem marchesa Violetta di Gambát, se híréből, se személyesen.

– Amarillisz ismeri.

– Ön ismeri? De hát ért ön valamit a zenéhez?

– Hogyne!

– Ugyan mikor szerezte?

– Legyen ön megnyugtatva.

– És hátha a miniszter úr azt kérdi tőlem, hogy hallottad te azt a marchesát valaha muzsikálni?

– Mondja ön, hogy hallotta.

– Hazudjam egy nagyot?

Amarillisz kenetteljes mosollyal mondó:

– Én abszolválni fogom önt ezen bűn alól – aztán hirtelen más hangba csapva át, azt mondá: – Biztosíthatom önt afelől, hogy a miniszter úr nem fogja azt öntől kérdezni.

Mit tehettem? Megadtam magamat.

Elmentem a marchesa folyamodásával a kultuszminiszterhez. Kedves embere voltam (ami csak ingyenhivatal van a vallás és közoktatás mezején, azt én mind viseltem az ő megbízásából). Korán reggel mehettem hozzá, a hivatalos órák előtt. Még öltözködés közben elfogadott; megmosdott, megtörülközött, inget váltott, s mikor készen volt, elvette tőlem a folyamodást.

Amint belenézett, mosolyogva csóvált fejet. Mosolygó fejcsóválás? Mi lehet ez?

– Tudom már! – mondá nagyot hunyorítva. – Jól van, meglesz. Azzal valamit írt a folyamodás szögletére vörös plajbásszal, s az iratot összehajtva, odadugta az íróasztalán levő bronz krokodilusfejnek a fogai közé. Ez jó előjel. A krokodilus a kedvező numenek közé tartozik.

– El lesz intézve kívánságod szerint – mondá őkegyelmessége, s kezet nyújtott.

Én valami hálaformát rebegtem. Tudom is én, hogy mért hálálkodtam?

A miniszter még egy percig fogva tartó a kezemet, s azalatt, folyvást azzal a szemöldökrángató mosolygással, azt mondá:

– No, hát mégis csak igaza van annak a német közmondásnak, hogy van valami a világon, ami a régiségtől nem rozsdásodik meg.

Azzal megrázta a kezemet, kegyesen elbocsátott.

És csakugyan nem kérdezte meg tőlem, hogy hát mit tudok én marchesa Violetta di Gamba zeneismeretéről.

Én aztán törhettem rajta a fejemet, hogy mi lehet az az izé, ami a német közmondás szerint nem rozsdásodik meg. – Bizonyosan a gumilásztikum.

Pár nap múlva aztán örömrepesve tudatá velem a feleségem, hogy őkegyelmessége által a marchesa folyamodványa egészen kedvező válasszal érkezett vissza; a marchesa délután vizitet fog nálunk tenni, a közbenjárásomat megköszönni: el ne menjek addig hazulról.

Örülni fogok a szerencsének.

Délután a feleségem áthívatott a szobájába.

Ott volt már akkor a látogatónő. Hogy valósággal marchesa, azt bizonyítá a sok szalag, csipke, dudor, amivel az öltönye túl volt ékesítve; hanem a viola di gamba, az hiányzott nála.

Hanem azért mégis ráismertem. Hisz ez az én hajdani Fritilláriám!

No, ha erre mondtam volna azt a miniszternél, hogy ismerem a zenetehetségeit, az nem lett volna valami főbenjáró hazugság. Most is elég szép volt még, bár egy kicsit moletté lett.

A feleségem ennek is nagyon megörült, hogy olyan régi ismeretségünk újult meg vele. Ő aztán hozzákezdett a historizáláshoz, hogy miként lett őrnagynéból márkinővé; én bizony nem vártam be a végit: „igazgatósági ülésem van, sietek”. Otthagytam a feleségemnél, beszélje el neki a múltakat, Amarillisznek pedig a még múltabbakat.

Most találtam már ki a miniszternek a kharádáját azzal a német proverbiummal: „Alte Liebe!” Ez az, ami „rostet nicht”.

Ej, ej, kegyelmes uram! mindjárt rosszat kell gondolni az emberről?

…No, hát most már vannak hárman.