XI. VIOLA

A leány visszajött a friss vízzel, töltött belőle egy pohárba, s megkínált vele, én megittam. (Ejh, de régen ittam vizet szép leány kínálatára.)

Egészen gyereknek látszott a viselkedésében; az a félénken tolakodó mórikálás, azok az ügyetlen balogsüti mozdulatok, mint aki most került ki az elemi iskolából. A szemeit még nem mutatta meg.

– No, csak ne féljen tőlem, kisleány. Én nem vagyok zsettatóre, nem verem meg a rossz szemeimmel a kisleányokat.

– Óh, mi attól nem is félünk – felelt meg a leány helyett a nagyasszony –, attól, aki a szemével megver, akit minálunk prikulicsnak hínak. Mink nem vagyunk babonásak, mert mink kálvinisták vagyunk. Amint én azt látom, hogy valaki megverte a szemével a leányt, azonnal azt teszem, hogy eleven szénnel vizet oltok, abban megmosdatom a leánynak az arcát, azzal meg van törve a babona.

Viola ezalatt abban mesterkedett, hogy a kötényének a két szalagját a legbonyolultabb csomóvá bogozta össze.

– Hát figyeljen csak rám, kisleány, a jó nagynéni azt tudatta velem, hogy maga a művészi pályára szándékozik lépni. Úgy van-e?

A kisleány azt tűzte ki feladatául, hogy az összecorkázott kötényszalagokat megint szétbontogassa, s csak úgy összefogott szájjal felelt rá:

– Igen.

– De hát annak, aki művésznő akar lenni, nagyon sokat kell ám tanulni.

– Tudom. (Ezt már hangosabban mondá.)

– De hát van magának tehetsége a művészethez?

– Van. (Ennél a szónál fölnyitotta a szemét. A szemében volt a neve: igazi viola. S bátran a szemembe nézett; a kötényszalagnak is békét hagyott; öntudatosan fölemelte a fejét.)

– Van önnek szép hangja?

– Nincs. A hangom gyönge és hamis.

– Tehát énekesnő nem lehet. Azonban a szavalóművészethez is megkívántatik a terjedelmes hang.

– De én nem akarok színművésznő lenni.

– Hát mi?

– Hanem zeneművésznő.

– Ah! Úgy? – Én a tíz ujammal mutattam valamit az asztalon.

– Nem! Nem zongora-kalapáló.

Aztán más pantomímiát jeleztem.

– Nem is hegedű-reszelő.

– Tán csak nem?…

– De igen; nekem a violoncellóhoz van tehetségem.

– S honnan tudja azt?

– Tanultam egy évig; a kollégiumi zenekarban volt egy teológus diák, híres csellista; attul vettem leckéket. Kottábul a vista játszom; de hallás után is eljátszom akármit.

Nekem úgy tetszett, hogy emelkedik velem a szék. Átkozott violoncello! Hát nem elég volt egyszer?

– A bizony, lelkemadta teremtette galambom – erősíté a nagyasszony, olyat csapva kövér tenyerével a combomra, hogy csak úgy csattant. – Úgy játszik ez a leány a brúgón, mint egy valóságos cigány. Ha az ember behunyja a szemét, azt hiszi, hogy a Csicsa.

No, ez nevezetes reprodukció a fátumtól! Ha az emberrel valami nagy bolondság történik az életben, rá kellene írni a hátára: „Gare au contrefait!” Tilos az utánzás.

Az pedig logikai következetesség a fátumtól, ha már ezt az utánzást elkövette, hogy még egy csellovirtuóznét hozzon a világra; azt egyenesen az én szárnyaim alá vezesse, mert hiszen én vagyok éppen az a protektor, aki a miniszternél kieszközöltem, hogy Nro I-nek adja meg az engedélyt zenetanműhely fölállítására. Ha van egy csellót játszó leány a világon, annak okvetlenül én vagyok a védszentje, mint a tűzoltóknak Szent Flórián, a vincelléreknek Orbán.

– Jól van – mondám a leánynak. – Majd holnap próbát teszünk Viola kisasszonnyal a direktornénál.

– Hát hiszen azért is fáradtunk ide – mondá a nagyasszony.

– Majd én elviszem magukat oda reggel nyolc órakor; mert később a rendes leckeórák folynak.

– Legyen szerencséje.

– Hanem maguknak át kell költözni Pestre, egy rendes vendéglőbe.

– Jaj, lelkem, galambom, nem tudok ám én grádicson fölmászni, ezekkel a nohikkal. (Népies elnevezése a lábaknak.)

– Menjenek a Hungáriába; ott van lift, amin fölhúzzák az embert.

– Tyű, dehogy merek én ráülni egy olyan pokolmasinára, akin élve szállítják az embert a mennyországba.

– Hát hiszen a nagyasszony kálvinista, aki nem fél a babonátul. Tegyen úgy, ahogy én szoktam, mikor a fölhúzóba belépek. Nyomjon egy piculát annak az őrdöngős fickónak a markába, aki a gépet iszkurálja: meglátja, hogy semmi baja sem történik. Aztán a vendéglői költségekre adok magának egy kis pénzt; no meg bérkocsira, hogy a nohikat ne fárassza. A kisasszonynak is kell egy új ruhát venni; kapni készen; meg kalapot és kesztyűt, napernyőt.

Azzal a kezébe nyomtam egy százforintost.