XII. AZ ELSŐ SZÁZ FORINT

Baracskainé asszonyság, mikor a százas bankót a kezébe nyomtam, közel volt hozzá, hogy azt a szimbolisztikus ráköpködéssel üdvözölje; mert igaz, hogy a kálvinisták nem babonásak, de azért megteszik azt, hogy mikor valami első pénz kerül a markukba, úgy tesznek, mintha megköpködnék „fthü-thü”, s magukban mondják: „apád, anyád idejöjjön”.

A leány azonban kerekre fölnyitotta a szemeit, amint a százast meglátta (eddig csak híréből ismerte), az arca egyszerre lángvörös lett, gyors mozdulattal kikapta azt a nagyasszony kezéből, s visszaadta nekem, aztán a két tenyerével eltakarta az arcát.

– Ugyan, ugyan, te bohó leány – zsémbelt rá a nagyasszony. Én pedig megfogtam a két kezét, s kényszerítém azokat elpirult arcának elhagyására.

– Ne értsen félre, kedves Viola. Maga egy ártatlan gyermek. Tőlem orcapirulás nélkül elfogadhat mindent. Én az ön atyjának testi-lelki jóbarátja vagyok. Ő az én életemet mentette meg egykor a bizonyos halálból. Még annál többet is tett velem. A becsületemet óvta meg. Hogy mi módon, azt én magának meg nem magyarázhatom. (Nem ám, azt csak nem mondhatom el neki, hogy „megóvott attól a szégyentől, hogy a te mamádat nőül vegyem”.) Ezért én őneki holtomig lekötelezettje maradok, s csak egy nehéz adósságomat rovom le, amidőn egyetlen gyermekének sorsáról gondoskodom. Eddig is tettem azt, s ha a próba sikerülni fog holnap, azontúl még nagyobb mértékben tenni fogom. S az énnekem nem lesz áldozat, és kegyedet semmi háládatosságra nem kötelezi irántam.

Azzal visszacsúsztattam a ruhájának a fodrai közé a százast. Engedte.

(S eközben eszedbe jutott az automat, akinek egy négykrajcárost dugnak a szájába, s arra kiugrik belőle egy skatulya gyufa.) Ej, ej! De rossz nyelve van az ilyen inkarnátus pszichológusnak!

Másnap fiakerrel mentem a Hungáriába.

Csakugyan tudtak valahol egy földszinti szobát adni a nagyasszonynak, ahová nem kellett pokolgépen repülni.

Violának már új ruhája volt, amit nekem dicsekedve mutatott be. Az árát is megmondta, csak huszonhét forint volt.

A nagyasszonyt is elvittem Violával együtt a zeneiskoláig. Fritillária (már én csak maradok ennél a névnél) a harmadik emeleten lakott, ahová Baracskainé a Szent Dávid hegedűjeért sem volt hajlandó fölmászni; őt odalenn hagytuk a kocsiban.

Magam vezettem föl Violát a zenetanárnőhöz.

Az rögtön próbát tett vele. Előkeresett a számára egy gordonkát, s leültette a hangjegytámlány mellé. Legelőbb is a kezdetleges skálatanulmányokat játszatta el vele hangjegyekből. Egy hibát sem ejtett. Aztán egy nehéz szonátát tett eléje. A leány azt is végigjátszotta a legnagyobb precízióval. Utoljára fölszólította, hogy játsszon valamit könyv nélkül, valami magyar melódiát. A leány aztán elhúzta a Bihari kesergőjét, meg a „Szememből könnypatak csereg” melódiáját, de annyi érzéssel és bámulatra méltó technikával, hogy a tanárnő tapsolni kezdett neki.

– Igazán rendkívüli tehetsége van a kisasszonynak – mondá, gratuláló kézszorítással fordulva hozzám. – Elsőrendű talentum.

– No hát! Elsőrendű talentumokat protezsálni nemcsak jogunk, de kötelességünk.

Én megegyeztem a tanárnővel a leckék díjában; holnaputántól kezdődik a rendes oktatás. Tetszik tudni, a mai és holnapi nap eltelik a szálláskereséssel.

Mert egy gordonkatanuló kisasszony számára nem olyan könnyű szállást találni a fővárosban.

Annak olyan elszigetelt lakás kell, ahol ő sem alkalmatlankodik a skála-tanulmányaival se a mellette, se a fölötte, se az alatta lakóknak; de viszont azok sem zavarják őt zongorával, énekszóval, lármás foglalkozással. Ilyen alkalmatos helyiséget csak a külvárosok valamelyikében lehetett kapni; két szoba, egy konyha, kettős kijárással. Az természetesen mind bútorozatlan volt. Tehát bútorokat is kellett bele szerezni; egyszerűeket, de mégis elegánsakat; aztán meg konyhaedényt. (Az első százast követte az ötödik, meg a hatodik.)

A leány csak egyre bámult; kíváncsi volt, de nem értett semmit. Annál szívesebben rendezkedett a nagyasszony.

Én röviden iparkodtam a helyzetemet tisztázni.

– Kedves Viola. Ez lesz önnek a szállása. A házbért kifizettem előre egész évre. Kegyed kap tőlem élelmezésre havonkint száz forintot, mindaddig, amíg a művészete jövedelmezővé lesz. Abból kijöhet, még ruházatra is marad. Vettem önnek egy gordonkát meg egy varrógépet. Azokkal fölváltva foglalkozhatik. A jó nagynéni lesz olyan kegyes, hogy felügyel kegyedre.

– Jaj, lelkemadta teremtette galambom – szólt közbe a nagyasszony, saját térdeit ütögetve a tenyereivel. – Én bizony nem lehetek olyan kegyes, hogy itt maradjak leányőrzőnek; mert énnekem otthon gazdaságom van, amit nem hagyhatok ebadóba; nekem haza kell utaznom. Hanem van énnekem egy régi hűséges cselédem, a jó Magda; majd azt leküldöm a Violának, ő volt a dajkája kicsiny korában; ezután is hűségesen fogja őt szolgálni. Egy kicsit süket szegényke, de különben áldott jó teremtés.

– No, hát – úgy is jó lesz.