X

Hát ez már micsoda svindli megint? Egyszerre a X-ik fejezeten kezdeni a regényt! Az olvasó, meg a kiadó becsapására van-e ez fundálva? Higgyék, hogy már kilencet átforgattak belőle, s aszerint számítsák a honoráriumot?

…Nem a! Kérem alássan; nem római X-es szám az odafönn, nem is egy kétlábra állított érdemkereszt, sem pedig ama bizonyos matematikai föladványokban szereplő „egy ismeretlen”, hanem valósággal az első regényszakasznak a címe: a fatális görög „Ch” betű, a hellén alfabetben = X.

Az a kiakolbólított „ch”, amit az új magyar írók, mint szittya ajkakhoz érdemetlen indigénát a köztünk lakhatás engedélyétől megfosztottak s helyette, váltogatva, hol a „k”-t, hol a „h”-t sorakoztatják, a használt szó természete szerint. Így például, ahol anarchiáról van szó, ott azt írják, hogy „anarkia”, (mert az kemény falat), ellenben, ahol psychologia fordul elő, ott azt írják, hogy „pszyhologia” (lágy az!). A bacchanál a kezdetén íródik „bakkanálnak”, a vége felé aztán jó neki a „bahhanál”; a machinatiót pedig az határozza meg, hogy ki követi el; ha a néppárt részes benne, akkor „makináció”; de ha a púroszok csinálják, akkor „mahináció”.

De bár hamarább tették volna derék nyelvigazítóink ezt az idegen betű számkivetést! De sok keserűségtől megőriztek volna egy egész generációt: különösen pedig engem.

Azt persze nem is sejti már a jelen ivadék, hogy micsoda nagy szenvedéseken kellett átlábbadozni a megelőző bácsiknak.

A Bach-korszakban azzal sanyargatták a szittya legények porcikáit, hogy németül tanulni muszájoltattak. Hát persze azt tették, hogy nem tanulták meg. Az érettségi vizsgánál azonban erre is rákerült valahogy a sor. Kalkulust kellett belőle kapni, különben nem adták ki a bizonyítványt. A vizsgáztató tanár megmondá őszintén a vizitátor tanfelügyelőnek: „egy szót sem tud ez a fiú németül: nem vette be a nyaka”. „Dehogy nem tud! – biztató a hatalmas úr – állj elém, fiam, Szekeres: hát hogy mondják németül azt, hogy ember?” „Mensch!” – felelt rá készen a diák. – „Például: az ember próbál?” – „Das Mensch probirt.” (Ezt a tarokkból tanulta.) – „Hát azt hogy mondanád magyarul, hogy Ferd?” – „Lú!” – „Nagyon jól van, fiam, Szekeres! Hiszen tudsz te németül.” S adtak neki „elégségest”.

Mikor aztán következett az új politikai korszak a rájkszráttal, akkor a furfangos állambölcsek azt eszelték ki, hogy fordítanak egyet a közérzületen: ne szidják már a mérges dentumogerek a „német”-et, szidják inkább a „görögöt”.

Én éppen akkor jutottam az érettségi vizsga fogzási korszakába.

Maig sem tudom, hogy miért kellett nekünk görögül megtanulnunk! Hiszen nem mi járunk Athénásba Wertheim-kasszákat feltörni.

Abból pedig most már komolyan kellett vizsgázni, nem úgy, mint hajdan a „Márton grammatikából”; mert ezzel az intézkedéssel magasabb kormányzati és állampolitikai célok voltak összekötve: gátat vetni az intelligencia túltengésének. Hogy ne legyen annyi jogász Magyarországon. Erre volt jó a görög nyelv.

Engem a közgyámom (árva gyerek voltam), nehogy a fővárosi erkölcstelen világnak idejekorán martalékul essem, elküldött egy vidéki városban híreskedő középiskolába; ott is, nagyobb biztosság kedvéért, kvártélyra és kosztra állandósított magánál a nagytudományú igazgatótanárnál.

Nagyérdemű tudós Poprádi Esdrás uram igazán megérdemelte a címeit; mert ő maga négy katedrát látott el. Ő tanította a geográfiát, a matézist, az antikvitáteszt meg a görög nyelvet.

A beszélő orgánumának bizonyos sajátságaért úgy hítták, hogy „szuszka”. (Ugyanaz, amit a német tájszólam úgy határoz meg, hogy „der Knyaufete”). Aki a mássalhangzókat elvetéli: az „m”-et „b”-nek, az „a”-et „d”-nek, a „g”-t „k”-nak, „ny”-et „ty”-nek, a „z”-t „sz”-nek ejti: az „r”-et pedig úgy elköszörüli, hogy „ch” lesz belőle.

Ez az átkozott görög „ch”! Sohasem volt vele a tanár megelégedve, ahogy a görög „chi”-t kiejtettem: – úgy kell azt mondani, ahogy ő mondja az „r”-et.

Ennélfogva amit a clarissime prelegált, abból a szittyák nem értettek semmit, amiből az a jó következett, hogy kénytelenek voltak a könyvbül is elolvasni az illető tudományt; mikor aztán felelni kellett, akkor iparkodtak éppen olyan szuszka (Dunántúl „tutma”) kiejtéssel felelni, mint aminő a professzor úré; amiből megint a professzor úr nem értett semmit, de azért meg volt vele elégedve. = Egyáltalában nem üldözte a studiózusokat az egzaminálással. Életelve volt: „quieta non movere”. Bejött a tanterembe: fölolvastatta a katalógust, azzal leült a pulpitusa mögé, fölnyitotta a könyvet, ahol a szamárfül be volt hajtva; rákezdte a prelekciót, ledarálta a penzumot; mikor az óra ütött, becsapta a könyvet, leszállt a pódiumról, s elballagott.

Aki többet akart tőle megtudni, az följárhatott hozzá privátára.

Ezek között különösen a görög nyelvtanból adott magánleckék voltak látogatottak, mivelhogy reggel hét órakor volt a terminusuk; télen úgy, mint nyáron.

Nem, mintha a diákok nagyon tartanák magukat az „aurora musis amica”-hoz, s szeretnének korán fölkelni, hanem inkább azért, mert akkor még a professzor aludt. Soká szokott aludni, soká fenn volt éjszaka.

Hát aztán ki tartotta a privátát Esdrás úr helyett?

Az bizony supleáltatta magát a külön tanórán a leánya által. Ő ott aludt a mellékszobában, nyitott ajtónál, semmi vétség nem volt a dekórum ellen; aztán a professzor fia is ott volt – egy notórius árulkodó. Az is velem egy klasszisban tanult.