Y

Ez megint egy új fejezetnek a címe; egy görög betű, úgy mondják ki, hogy „pszi”.

Sajnálom, de nem tehetek róla; – minden nyelvet az alfabeten kell kezdeni. – Majd lesz itt még orosz „asbuki” is.

Első a helyes kiejtés.

Hárman ültünk a hosszú asztalnál, akik ezt tanultuk. Én, – a fickó, – a báró, meg az Amarillisz.

Le is szokás az alakokat írni, ugye, akik a regényben okvetetlenkednek?

Hát engem ismersz; valamivel csinosabb voltam, mint most, akkor még olyan sűrű szőke hajam volt, hogy beletört a fésű foga; ezúttal még lelógott a homlokomra, később aztán kefemódra lenyíratott; de ez majd utóbb jön; bajusz, szakáll még csak akkor ütközött; karcsú legény voltam, de jól megtermett; én voltam az első táv- és magasugró a tornában. Büszke voltam a szép fogaimra, a profilomban volt valami napóleonian, ellenben a két pofám olyan kidudorult, hogy sokszor azt kérdezték tőlem: min nevetek? Most is olyan; az volta gúnynevem, hogy „lomkiri” (L’homme qui rit).

Az egyik szobatársam volt a „fickó”, a tanár fia. Volt ugyan keresztneve is: Agezilausz, de ezt nem használták, legföljebb a végét, megtoldva egy „pub”-bal, – az apja maga is csak fickónak titulálta. Ezt ki nem állhattuk, mert ő volt a legjobb tanuló a klasszisban. Már akkor stréber volt.

Valamennyiünk között ő volt a legvéznább termetű, nyápic legény; azért mégis ő készült tiszti pályára lépni. Azt mondta: ezredes lesz.

A másik szobatársam volt a báró. A báró Nikkel. No, ennek nem kellett gúnynév; elég volt annak a maga neve. Báró is, meg Nikkel is. Az apja württembergi volt, mint dragonyos tiszt került hazánkba; beleházasodott egy fölvidéki tótkirály famíliájába, s lett a fiából a legpogányabb magyar soviniszta, aki csak valaha ablakokat beverni segített. Attila nevet kapott a keresztségben. Széles vállú legény volt; karja hosszú, tenyerei éktelen nagyok. Erős inai voltak, különben szikár termete; arcbőre odafeszült a koponyájához, hatalmas orral volt megáldva, s annyi bajusza volt már, hogy hegyesre kipödörhette, s követelte, hogy azt meglássák. Ez is jól tanult; a matézisben különösen előtte járt a professzornak. – Szünetszüntelen verekedtünk; ökölre, botra, birokra, a vívóoskolában karddal csupasz testre; és amellett a legjobb pajtások voltunk; egy életünk, egy halálunk, egy erszényünk – és még az is megesett rajtunk, hogy egy szeretőnk. Az egész életfonatom úgy össze-vissza van szőve, gubancolva a jó Nikkel Attiláéval, hogy le nem tudom a kettőt egymás nélkül gombolyítani; s végül is tartok tőle, hogy csomóra fog fúlni.

A negyedik volt az asztalunknál a bennünket oktató vezérszellem: Amarillisz kisasszony…

…Megálljunk elébb egy szóra. Nem így hítták az én első ideálomat. A szent keresztségben igazi kalendáriumi mártírnő nevét viselte.

Azonban hát noblesz oblizs. Hölgyek irányában tartozik az ember diszkrétus lenni.

Én a hölgyek neveit, akik ezt az én regényemet szövik-fonják, jónak látom virágnevekkel helyettesíteni.

Így lesz a görög leányból „Amarillisz”. A szép rácnőt hívni fogom „Iringó”-nak. Az eleven ördög lesz a „Fritillária”.

A művésznőt hívom „Passiflorának”. A sémi hölgy neve lesz „Mirrha”.

A bölcs szüzek mintaképe lesz „Estike”. (Diákul Hesperis matronalis.)

S végül a törvényes összeköttetésem vezéralakjának érdeme szerint jut a „Pálma”.

Ekként előrebocsátottam a színlapot. Mármost lássunk a maszkírozáshoz.

Amarillisz kisasszony tökéletes görög szépség volt; valódi Minerva, külsőleg és szellemben is.

Arcban ugyanaz a kép, amit a rajztanárunk másoltatott velünk krejonnal, csak a sisak hiányzott a fejéről, a négy ágaskodó paripával.

S hogy tudta szavalni az Iliászt!

No, ha én lettem volna Párisnak a bőrében, mikor a három istennő közül választani kellett, én már csak Panasznak adtam volna az aranyalmát. S milyen bolond fordulat lett volna ebből! Ha megszöktetem az Olympról az alma matert! Most nem volnának diákok a világon!

Amarillisz kisasszony is úgy ugrott ki készen fegyverzetestül az életbe, miként hajdan Minerva Jupiter fejéből.

De ez nem az apja fejéből ugrott ki. Az anyja volt görög nő. – Igazi, Macedóniából hozott görög nő, kinek szülői, mint kereskedő-család honosultak meg a városban. Esdrás urat a görög nyelv ismerete segíté a boldog házassághoz. Amarillisz az anyatejjel együtt szívta be a görög tudományt, maga az anyja játszva tanította meg rá. A fickó már nem részesülhetett ebben a könnyű metódusban, mert az anyja korán elhalt. Amarillisz valami öt évvel lehetett idősebb az öccsénél: lehetett húsz éves, a fickó tizenöt, én és a báró (engedelmet kérek: az „ember” az „én”-nél kezdődik, és nem a „báró”-nál) voltunk tizennyolcasok.

Ezekre a statisztikai adatokra szükség van egy olyan históriánál, amelyet nem a költői fantázia nemzett, de melyet az objektív kontempláció költött ki a pszichológia és fiziológia, valamint a pozitív helyzetek stúdiumának kemencéjében.

Mert ha például az a helyzet áll elő „most” (a század X-ik évtizedében), hogy két 18 esztendős diák beleszeret egy 20 esztendős leányba, előre tudja az olvasó a végét: – vetélytársak fekete golyót húznak – amerikai párbaj – megmaradt pár boldogságát szülők ellenzik – mennek vendégfogadóba, este vacsorálnak reggel két agyonlőtt gyerek egymás mellett. – Ez már a rendes befejezés manapság; akár ne is olvassa az ember végig. Hanem ez még a hatvanas években nem volt általános társadalmi sablon. Mi, ifjak, még akkor szerettük az életet, s arra meg éppen nem voltunk képesek, hogy egy szeretett leánynak a szép fejét golyóval szétzúzzuk; ha a mienk nem lehet, a másé se legyen. Ez csak a mostani kényes, nyaffadt, nyámnyila nemzedéknek a kibúvója.

Tehát az én időmben a gyerekek közti szerelemnek, kivált ahol a leány idősebb a fiúnál, kellett valami praktikus megoldást keresni.

Ez volt mindenekelőtt a görög nyelv.

Talán emlékezel is arra az adomára, amit ez időben szájról szájra adtak az akkori osztrák kultuszminiszterről? Őexcellenciája, akinek a görög kedvenc eszméje volt, egyszer egy díszlakománál kihúzta a kronométerét a zsebéből, s így szólt: „most az én órámon félnégyre, és én bizton mondhatom, hogy ebben a percben a Gesammt-monarchia összes iskoláiban kétszázhatvanhétezer diák mondja ezeket a szavakat: TETYFOS, TETYFIA, TETYFON.”

Mi is azok közé a Gesammtstudentek közé tartoztunk, akiknek összesített himnusza ekként szállt az égbe.

Amarillisz ajkairól tanultuk a helyes kiejtést. Készakarva nehezen, hogy többször szájunkba rágja azokat a kimondhatatlan görög betűket.

„Khi! khi! khi!”

„Nem jól van.”

„Rhhhi! Rhhhi!”

Ez csúf betű.

Olyan, mint mikor a macska fúj mérgesen a kutyára.

Sokkal kedvesebb hangzású a „Kszí”.

Mint mikor a kutyát uszítják „ksz – ksz!”.

De legkedvesebb (nőajkról eltanulva) a „Pszi”.

Én ezt mindig úgy mondtam, hogy „Puszi”.

Kellett, hogy megkorrigáljon.

Én persze azon törekedtem, hogy ő tanulja meg tőlem „Y”-t úgy ejteni, hogy „puszi”.

Egyszer aztán formális kiejtési vita támadt közöttünk.

De ennek megint új fejezetet kell szentelnem.