V. A RÁC PITE

Megvallom, hogy egy dologban chauvinista¹ vagyok: a magyar tésztaneműek appreciálásában.

Magyarországon túl még csak fogalma sincs senkinek arról, hogy miféle paradicsomi ételekké lehet átalakítani a boldogasszony képét viselő búzaszemet.

Az erdélyi levelensült, az aranygaluska, a kecskeméti túrós béles, a debreceni fonatos, a túrós metélt, mind ideálszámba mennek; a szentmártoni mákosrétesről pláne allelujával végződő zsolozsma szól; de mindvalamennyi elől elnyeri a pálmát a „rác pite”.

(Ne fintorgasd az orrodat, édes barátom, hogy annyi hetethavat összedarálok; meglátod később, hogy ez is hozzátartozik az én fátumom auguriumaihoz.)

Tehát a rác pite készítéséhez különös talentum, beható stúdium és szerencsés kéz kívántatik. Hogyan kell a gyúrt tésztát fátyolvékonyságra elnyújtani; akkor nem úgy, mint a rétest, azon nyersen behinteni, összegöngyölíteni, hanem előbb félig megszikkasztani, azután mindenféle heterogén húsneműeket apróra összevagdalni, kemény tojássárgáját, meg nem tudom én még mi mindent közé keverni; az egyik tésztalapot ezzel behinteni, tollhegyével zsírt vagy talán tejfelt (tudja kő!) ráfecskendezni; a másik vékony tésztapatyolatot ráborítani; az elébbi manővert megismételni, míg véges-végül az összerakott lapokból egy brosűr lesz; képzeld csak! egy brosűr, mely megehető; még szép kötése is van, azzal együtt megehető; nincs benne semmi sületlenség; együtt a realizmus az idealizmussal. – Ez a rác pite.

A feleségem öt esztendeig keresett egy szakácsnét, aki rác pitét tud mívelni, míg végre talált egy igazit, s azt szerződtette a millennium végéig nyugdíjképességgel – de erről majd később. Ne félj, még kapsz a rác pitéből.

Tehát egy szép napon egy tál szépen fölvágott rác pitét hozott föl az asztalra a gazdasszony, dicsőségtől ragyogó orcával hirdetve: „ezt maga csinálta a leányom!”

A kalugyer azt mondta rá, hogy fölséges! Megevett belőle tíz darabot. Kilelte tőle a hideg.

…No, hát már most férjhez lehet adni az Iringót.