VII. AZ ÉN CIPŐIM

A rác lakodalom leírását elengedem a tisztelt olvasónak. Aki nagyon kíváncsi rá, üsse föl az Osztrák-Magyar Monarchia VII-ik kötetét, abban igen szépen és körülményesen leírva megtalálhatja azt Hadzsics Antal költői tollából; ki azt a megjegyzést teszi a népies ünnepélyre, hogy példabeszéddé vált: „Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom”. – Nem akarnám ilyennel jelen elbeszélésemnek eddigi aszkétai tenorát alterálni.

Még kevésbé ereszkedem azoknak a körülményeknek a részletezésébe, amelyek azután történnek a vőlegény házánál, amidőn a debeli kum, aki a menyasszonnyal kezdi a kóló táncot, védencét áttáncoltatja a nászszobába.

Csak arra az egyszerű adatra szorítkozom, hogy másnap reggel már a menyasszony hazaszökött az anyjához.

Ott volt biz az, már korán reggel meg is fejte a riskákat. Még csak a polivacsinát sem várta be, sem a kravájt, ami a nászéj utáni ceremóniákat befejezi, amikor a vendég urak már minden tálat, kancsót összetörtek, tyúkot, libát agyonvertek, s a szekereket fölrakták a ház tetejére. Pedig a polivacsinánál a menyasszonynak kell tartani a mosdótálat, melyben az urak megmosdanak (a hölgyek nem tehetik színváltozás nélkül), s aztán egy ezüst pénzt hagynak a medence fenekén. A kraváj pedig azokat az ajándékokat jelenti, amikkel a hivatalosok és atyafiak a menyasszonyt megtisztelik.

Maga az örömanya jött be hozzám ezt az intermezzót bejelenteni. Én tudniillik abban a szerencsében részesültem, hogy már éjfélkor kidobtak a lakodalmas szobábul; hazamentem, lefeküdtem. Magam is úgy akartam. Bántott valami, amit nem akarok most elemezni.

– Otthagyta a polivacsinát meg a kavájt! – lamentált a mama kétségbeesve.

– Vajon mi történhetett vele?

Az örömanya bizalmas suttogással közié a fülembe a titkot. Azt mondtam rá:

– Tudom, tudom. A vőlegényt megbabonázta a vila.

– Az ám, az ám. Aztán megverte a menyasszonyát. Az meg kapta magát, kiugrott az ablakon, hazaszaladt. A Jóca utána ugrott, de beleakadt a plundrája hátul az ablak kiakasztójába, ott lógott reggelig kalimpázva, míg a prikumákok le nem vették.

Ezen aztán nevettünk nagyot mind a ketten. Ezalatt odajött az öreganya is.

Derék, okos, tapasztalt hölgy volt.

Azt mondta, sebaj! Sűrűen megesik az ilyen dolog Delibácson. Hogy a menyasszony az első nászéj után kiugrik az ablakon, s hazaszalad az anyjához. Majd visszatérítik. Megvan annak is a maga babonája.

Szerencsére a rác lakodalom nem tart csak egy napig, hanem egész hétig: Ha a menyasszony elfutott, ott maradnak a vendégek; esznek, isznak és táncolnak. Tudják jól, hogy másnap vagy harmadnap a menyasszonyt majd visszahozza a dever. Annak a hivatala ez.

A devernek pedig olyanfajta legénynek kell lenni, mint az a bizonyos Potifárné kezéből elrugaszkodott József – lehetett.

(No, ne taszigálj hát! Hisz a bibliai történetekből csak szabad idézni, amiket nyolc esztendős leányoknak tanítanak az iskolában.)

Tehát a devernek föladata az, hogy „két csillag hajnala” között vigasztalja és engesztelje az elkeseredett menyasszonyt, s bírja rá a férje házához való visszatérésre.

Ami nem megy minden varázslat nélkül.

Ha a menyasszony a devernek a cipőit fölhúzza a lábára, azok oly csoda bűbájt gyakorolnak rá, hogy hazamegy az urához. Nem tagadhattam meg a hozzájárulásomat a kegyes föladat megvalósításához.

Pedig ebből a tudományból sem tanultam az iskolában. Jól van: föláldozom a cipőimet.

A két csillag hajnala között hallgattam az elzüllött ara keserű panaszait, s kerestem számukra a vigasztalást, törülhettem a könnyeit, s beszéltem neki az asszonyi kötelességekről. Ékesszóló rábeszélésem nem is maradt siker nélkül; csillag hajnalodtára rá hagyta magát beszéltetni, hogy fölhúzza az én cipőimet. Föntebb már említettem, hogy azok egészen rápászoltak az ő lábára.

A babona tökéletesen bevált. Szép Iringó engedte magát általam a Jóca házához visszavezettetni, ahol nagy derendóciával fogadta az egész násznép.

Útközben nem mulasztottam el némi információkkal ellátni. Többek között, hogy ha jövőben látja, miként a Jóca csavarja a meggyfa pipaszárat a csibukból, ne várja be, míg ez veri meg, hanem kapja ki a kezéből, s rakja el jól a hátát vele; mert az kell annak.

No hát! Ezzel megalapítottam egy családnak a boldogságát. Ki tudja, mennyi időre.

Magamnak pedig csináltattam a delibácsi suszternél a kegyes indulattal föláldozott turista cipőm helyett egy másikat everlasztingból.

Hát, biz az nem tartott tovább egy hétnél.

(Mi? Az everlaszting cipő?)

Dehogy az everlaszting cipő! A családi boldogság. Egy hét múlva megint otthon volt az anyjánál szép Iringó. Megint nekem kellett őtet kiengesztelni a goromba, nyámnyila férje iránt. Én voltam a dever. – Megint egy pár cipőmbe került a kegyes babona. Azok vitték haza az urához szép Iringót.

Akkor varrattam a suszterrel egy pár fénymázos cipőt. Az sem állta ki nálam tovább egy hétnél.

Majdan szarvasbőr cipőre került a sor.

Követte társait az oldalt gombolt lábtyű, aztán meg a félvászon topánka.

De mikor már a hetedik pár lábbelinek a kontójával molesztálta a német varga a nagybátyámat, akinek azt ki kellett fizetni, dühbe jött, és nyakon fogott a kalugyer.

– Hát mi a hétágú ménkű! Eszed te a cipőket, vagy a pokolra jársz velük?

(Közel találgatta a dolgot.)

Én azzal vágtam ki magamat, hogy a suszter nagyon szűkre csinálja, mindjárt kidűl az oldaluk.

Másnap aztán behívott a pipatóriumába.

– No, fiacskám, tudsz már magadtól is enni. Nem kell dajka. Elválasztalak. Itt van a számodra egy pár igazi jó lábtyű, ami tudom, hogy nem szakad le egyhamar a nohikról.¹

Az volt egy pár jó fisléder katonabakancs.

– Holnap viszlek a katonai akadémiára. Pakolhatsz, búcsúzhatsz.

Hát biz ezúttal utoljára láttam az Iringót. De szép tüskerózsa volt még akkor!