II. SZÍNHÁZAINK ANNO EINSBÓL

Azt a boldog korszakot, amelyben még nem voltak „átkos közös ügyeink” (Bécsnek volt minden, nekünk semmi), szoktuk egymás között úgy hívni, hogy „anno eins”.

De kár, hogy ennek a mi Budánknak „és” Pestünknek az akkori képét meg nem örökítette a Vasárnapi Újság.

Különösen a színházainkét.

Ott állt a Nemzeti Színházunk körülvéve, oldalt fogva, szembeszállva a Zrínyivel, a Griffel, a Vörös ökörrel, három híres csárdával, amiknél modálisabbat Püspök-Ladánytól Füzes-Abonyig nem találni. Mostani oszlopos csarnoka helyén állt a Katona, Bánk bán szerzőjének szobra, melyet áldott emlékű Tomorink öntetett Züllich Róbert, akkor még egyetlen hazai szobrászunkkal; a vasköltő merész pozitúrával lép előre, ég felé emelve a – pennáját. Némelyek úgy magyarázták azt a pózt, hogy most ki akarja fecskendezni a tintáját az égbe, s csillagok lesznek belőle; mások ellenben azt állították, hogy de bizony bele akarja mártani tollát a holdvilágba, hogy fényes költeményeket írhasson vele. Ami azonban nem akadályozta a Kerepesi úton végigvonuló búcsújárókat, hogy körül ne térdepeljék, és zsolozsmájukkal meg ne tiszteljék. Azt hitték, ez a szent Kajafás.

A Lánchíd előtt Budán volt egy rengeteg nagy granárium, aminek a homlokára ormótlan nagy betűkkel volt fölírva a dicsekvő mondat: „hazafiság a nemzetiségnek”. Itt táncolta a legszebb kánkánt (Dunanan apóban) a nemzetiség a hazafiságnak.

A harmadik volt a Borjú téren, vagy hol? Egyszóval az egyik körülhagymás piacán a még-nem-fő-sem-szék-városnak. Itt röhögtem életemben a legnagyobbakat a „Háromcsőrű kacsában”. Ezek a magyar múzsának szolgáltak.

Azután emlékezem még arra a gunyhók öregapjára, ami az Új vásártéren tehénkedett: egy deszka Parthenon. Az volt a német színház. Aztán még ott volt a krisztinavárosi aréna. Az még most is uralkodik.

Mindezt pedig csak azért hordom elé, hogy a tisztelt olvasót megkonfundáljam vele, hogy ne találgathassa, hogy ki volt, mi volt, hol volt az a primadonna, aki az én negyedik novellámra tárgyat szolgáltatott. Ott volt a Thespis-szárnyékok valamelyikében.

Ezt a virágnevet választottam a számára: „Passiflora”. Univerzál zseni volt.

Játszott mindent. Naivát, hősnőt, parasztmenyecskét. Énekelt népszínműben, operettben; még balettre is vállalkozott. (Salambó szerepében.) És mindenben remekelt.

És aztán a színpadon kívül is annyiféle szerepet tudott játszani. Amilyen a publikuma volt.

Idekinn is nagy publikuma volt.

És azokban a szerepeiben is remekelt.

Énnekem például a Kaméliás hölgyben tetszett legjobban. Többet jártam én a színpadi próbákra, mint a leckékre. Többet is lehet ott tanulni.

Még egészen tele volt a mellem a Fritillária reminiszcenciáival. Még vissza-visszagondoltam azokra a szép álmokra, amik a művész-állványt trónussá magasztosítják.

De magamban nem hegedülök.

Ellenben most egy új Olympus nyílt meg előttem. A pieridák berke a maga egész pompájában. Istennők és nimfák, trikóban és tülangléban; éneklő, táncoló szilfidek, najádok és hamadriádok.

Nekem is volt tehetségem e mámorító pályához.

Én is szavaltam egyszer egy verset „szűkölködő horvát testvéreink” javára. S a közönség el volt tőle ragadtatva. Dicsérték (még a lapok is) a hangomat meg a taglejtéseimet.

Ugyan, kérem, van valaki a világon, akinek életében egyszer át ne villant volna a szívén az a vágy, hogy színésszé legyen? Én annál inkább elmondhatom ezt, mert a hegedűvirtuóztól a színészig nincs több, mint egy lépés.

Kivált ha az ember szerelmes. Úgy, ahogy én voltam. Őrjöngtem az én Passiflorámért.

Igenis: az „én Passiflorámért”.

Én tartottam neki bútorozott szállást. Féltékeny voltam rá. Duelláltam érte.

Akkor még szabad volt párbajozni, s nem intézték el az afféreket jegyzőkönyvvel.