| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór De kár megvénülni! IntraText CT - Text |
Nem az uzsorásaimról akarom én folytatni az elcsépelt témát. Igazi piócákról van szó.
Egy reggel, amint a rendes olvasmányomat sietek fölkeresni a fekete táblán (nem az egyetem fekete tábláján, hanem a hirdetmény-táblán), nagy ijedelemmel látom a rózsaszínű cédulán, hogy a tegnapra hirdetett előadás megváltozott – Passiflora betegsége miatt.
Vágtattam komfortébli-halálában a szállására! Csöngetésemre ijedt képű szobaleány nyitotta ki az ajtót.
– Fekszik.
Addig a konyhában hagytak állni. Bebocsátottak.
Passiflora ott feküdt a csipkés vánkosok között, a doktor receptet írt az asztalnál; egy hosszút, egy rövidet meg egy még rövidebbet.
Én köszöntem neki. Azt mondta rá: „szervusz”. Félve lépkedtem az alkovenhez.
Passiflorának az arca egészen veres volt a hőségtől. Hogy ne? Egy nagy zacskó volt kötve a nyakára, megtöltve bodzavirággal, olyan forrón, ahogy csak ki lehet állni.
– Nagyfokú torokgyulladás – mondta a doktor. Passiflora egy hangot sem tudott adni.
– Csak tessék fönntartani a bodzavirágzacskót, s amint kihűl, másikat alkalmazni, amilyen forrón csak eltűrheti. Közben óránkint egy kanállal iszogatni az elixírt, amit majd a patikábul adnak erre a receptre. Azután majd jön egy kataplazma, lenmaglisztből, és egy pár mustártapasz a páciens talpára; de ha estig nem enyhül a baj, akkor okvetlen hat piócát kell alkalmazni a torkára.
A doktornak még holmi titokteljes kérdezősködése volt Passiflorától, amihez az én jelenlétem nem volt kívánatos. Én azalatt az ablakba álltam.
– Csak ki nem dugni a kezeit a paplan alól, még egy dunnát kérni a szomszédból. Ha szomjas; langyos mandulatejet inni. Amint a doktor betette maga után az ajtót, Passiflora lerúgta magáról a dunnát, takarót; ledobta a nyakáról a forró bodzavirágos zacskót, a két karjáról felrántotta a hálórékli ujjait, s fuldokolva rikácsolá: „meghalok!”
Én rémülten ugrottam oda hozzá; akkor egyszerre átölelte a két karjával a fejemet, és hevesen megcsókolt. Olyan forró volt a lehelete, mint mikor a szamovár tetejét felnyitják.
Még ilyen helyzetben nem találtam.
Egészen magánkívül volt. Az arca lángolt, a szemei villámlottak. Meg voltam ijedve; nem magamért, hanem őérte. Egészen komolyan vettem azt, hogy most mindjárt meg fog halni. Itt az én karjaim közt, engemet ölelve, csókolva.
Mert hisz az egészen természetes; hogy ha már egyszer meg akar halni, hát akkor legalább kiveszi az életből a maga részét, amiért érdemes volt ezen a planétán vegetálni.
Kértem igen szépen, hogy feküdjék vissza az ágyába, mezítláb van, meghűti magát; a rékliujjakkal is újra betakartam a karjait.
De meg a három recept is a kezemben volt.
– Engedje meg, hogy elküldjem a szobaleányt a patikába a receptekkel.
(A doktor nekem nyomta azokat a markomba. Clairvoyant volt. Tudta, hogy én fogom kifizetni.)
Erre megint odahúzta a fejemet magához, valamit akart a fülembe súgni: „az a doktor egy nagy szamár!”1 (Ezt ugyan fennhangon is mondhatta volna.)
Azzal a fülemnek adott egy csattanó csókot, majd megsüketültem bele.
– Ne sírjon, az ég áldja meg! Még jobban megfájdul a torka.
– Hadd fájduljon! – lihegé. – Bár meghalnék.
– Meg nem hal, de elvesztheti a hangját.
– No, hát csöngessen a szobaleánynak.
A szobaleány jól nevelt házi szellem volt, ha nem csöngettek neki, nem jött be az ajtón.
Én utasításokat adtam neki, hogy hol csináltassa meg az orvosságot: a Király utcai patikában, Török Józsefnél, ott kapni a legjobbat; itt a pénz rá. Aztán üljön fel az én komfortéblimba, hogy hamarább megjárja az utat. Majd én addig itt maradok, bezárom utána a konyhaajtót, aztán ha visszajön, háromszor egymás után húzza meg a csengettyűt arról tudom meg, hogy ő van az ajtón. Siessen!
Hjuj, de mérges volt Passiflora, mikor visszatértem hozzá. A kis vánkost a fejemhez vágta.
– Maga ostoba! – hörgé reszelő hangon. – Miért mondta a szobaleánynak, hogy háromszor csöngessen?
– Hát hogy ráismerjek róla, hogy ő van az ajtón; ne nyitogassam az ajtót minden bolond embernek: színházi szolgának, mosónőnek, ördögpokol kéregetőnek.
– Maga bolond! – dühösködék.
– Édes Passiflora! Maga delíriumban van.
A pulzusát akartam megtapintani, s azt jól tudtam az orvosi tudományból, hogy az embernek csak a bal kezén van pulzusa, mert azon az oldalon van a szíve.
Ide adta aztán nem a balkezét, hanem a jobbot; de úgy, hogy a fülem is megcsendült bele.
A hölgytenyér bűnét aztán logice az ajaknak kell expiálni. A pofonütés utalvány a csókra – a vista.
Passiflora alaposan félreértette a doktor utasítását; azt hitte, az én nyakamnak van szüksége a forró umschlagra. Paroxizmusban volt.
Most aztán számlálhattam az érverését.
Én bizony nem tartottam a kezemben a zsebórámat, hogy megmondhatnám, hány percig tartott a paroxizmus.
Sokáig tarthatott, mert egyszer csak felhangzott a hármas csengetés a konyhaajtón.
Passiflora nem akart elbocsátani.
– Maradjon.
– A szobaleány jött meg a patikából.
– De az orvosságot hozta meg.
A hármas csengetés azonban kétszer, háromszor is ismétlődött.
– Még a kezében marad a csengettyűhúzó.
– No, hát menjen a pokolba, nyissa ki az ajtót.
Én siettem az ajtót kinyitni; de meg is lettem érte jutalmazva szép meglepetéssel. Nem a Katika volt a türelmetlen csengető, hanem a – Nikkel pajtás.
Olyan ostoba képet csináltunk egymásra, amilyent csak lehetett. A Nikkel azt rebegte zavarában.
(Hát az ő jeladása a hármas csengetés?)
– Passiflora beteg?
– Én most hallottam a lovardában.
– Én meg a Wenzel professzor előadásán.
Olyan szemtelenül hazudtunk egymásnak, mint két, ugyanegy portékában utazó vigéc.
– Mi baja van Passiflorának? – kérdezé tőlem Nikkel.
– De ne állj itt az ajtóban, hanem gyere be – nógattam én. De ő csak állt ott kint a gangon, mint egy tűzkárvallott kéregető.
– Hogyne lettem volna? Csak nem ülök itt a konyhában a sparherd előtt.
– Ő beszélt; én hallgattam.
– Azt mondta, hogy nagyfokú torokgyulladása van Passiflorának.
Erre a szóra a Nikkelnek az arca olyan fakó lett, mint a csizmatalp. Hátrahőkölt.
– Torokbaj? Hisz az ragályos lehet. Te nem félsz?
– Én nem tudom. Mit értek én a nyavalyákhoz?
– De én tudom; mert én mindjárt megkapom a torokbajt, ha csak beszélnek is róla.
– Nem én, ha Mahumed paradicsomának az ajtaja volna is.
– Meg sem nézed a Passiflorát?
– Amíg meg nem gyógyul a nyaka.
– Hát visszafordulsz az ajtóból, és elszaladsz?
– De még teveled sem szorítok kezet; hisz már te is megkaptad a bacillusokat.
S ugyancsak haladt a sarkával előre a barátom.
– Hallod-e, te, Nikkel pajtás; ha te katonának is olyan gyáva volnál ellenséggel szemben, mint amilyen vagy udvarlónak Passiflora ellenében, nem érdemelnéd, hogy egy napig egyed a császár kenyerét.
Nikkel pajtás a fülét hegyezte; mintha ráismerne erre a citátumra. Aztán a szája egyik szögletét félrehúzva, a másikon meg hegyesre pödörve azt a kis bajuszát, olyan furcsa-furcsa-furcsa mosolygással nézett rám.
– Hát csak eredj vissza pajtás; ápold a szép Passiflorát; ott egyikünk fölösleges.
Azzal egy gyors Flankenbewegunggal rükkverckoncentrálta magát a lépcső felé. Engem ott hagyott az ajtóban.
Bizony nem szaladtam utána; de az ajtóban sem maradtam. Ez az átkozott hármas csöngetés nem ment ki a fejemből. Valami furfangos stratagémát gondoltam ki.
A csöngettyűt pedig elnémítom olyanformán, hogy a hosszúnyelű seprűnek a szakállas keféjét beledugom a szíjába. Most már rángathatják felőlem. Ellenben, hogyha a Katika megérkezik, azt mégis megtudjam, fogtam két bádogkannát; az egyik tejes, a másik petróleumos volt, üresek; azokat az ajtó elé állítottam, egymás tetejébe, ha valaki az ajtón benyit, majd csinálnak azok zörgést.
Azzal visszamentem a szobába. Passiflora türelmetlen volt már.
– Hát ki csengetett?
Nagyot nyeltem. Mit hazudjak, hogy fel ne ingereljem?
Először szólított pertu; igaz, hogy nemigen szép cím kíséretében, de majd jön még szebb is. Folytató a szép szót.
– Hát hol vette volna a jogot a színházi szolga háromszor megrántani a csöngettyűt?
Észrevette, hogy elszólta magát, s nekem már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy „hát ennek a kanonírnak van joga háromszor csöngetni?” Megelőzött. A kardvívásban úgy híják ezt, hogy „elővágás”.
Ezzel aztán föl voltam szabadítva, hogy a jó pajtásomat lepocskondiázzam. Nem én árultam el.
– Igen. Ő volt itt. A gyáva! Amint meghallotta, hogy magának a torka fáj, úgy elszaladt, mint egy szekerész.
Passiflora nem ítélte el e megfutamodást, még pártjára kelt.
– Szegénynek gyakran szokott torokgyulladása lenni, s azt idegen embertől könnyen megkapja az ember. Lehet ragályos.
– Hát, ha én nem félek a ragálytól, hogy megkapom magától a torokgyíkot?
Erre olyan ördögi kedvességgel mosolygott rám, halkan suttogva.
Ezzel aztán lefegyverezte minden rebellis indulatomat; bosszúság, féltékenység elnémulta csak a rabszolga szerelem maradt meg. Megmutattam, hogy én nem félek a lélegzetét beszívni.
S erről igazán orvosi értekezést lehelne írni. Hogy az anginát hogy lehet kigyógyítani szájacskával. (Gondolom, így hívják a pharmaceutikában magyarul az „osculumot”.)
Ahol nem lehet hirtelen kapni kataplazmákat, vezikatóriákat, sürgős esetekben…
Egyszer aztán csak „drum-bum-csirr-csörr!”, mintha a sistergő menkő ütött volna be, a konyhaajtóval fellökte valaki a bádogkannákat.
– Vénus anyám! – sikolta föl szép Heléna: azaz hogy Passiflora; s valami más nevet invokált, de nekem úgy tetszett. Szaladtam ki a konyhába. Persze hogy a Katika jött meg a patikából. Éppen jókor érkeztem, hogy röptiben elfogjam, nehogy kiszaladjon a gangra, s fölordítsa a házat, hogy rablók vannak a konyhában. Megértettem vele a dolgot. Gyors fölfogású személy volt. Egyszerre kapiskálta a kauzális nexust a hármas csöngetés, a bartvis, meg a bádogkannák között. „Tudtam, hogy ez lesz belőle.”
Odatette a kezembe a patikából hozott két orvosságos üveget. Én siettem be Passiflorához.
Magam siettem neki beadni az ezüstkanállal a gyógyszert. Persze, hogy összetévesztettem a dekoktumot a gargarizáló lélöttyel. Az utóbbit adtam be neki az evőkanállal. Azt hiszem, mindegy volt az. De észrevette a zamatjáról, s összeszidott. Azt mondta, hogy semmire sem vagyok használható: Kikergetett, hogy csináljam meg a kataplazmát.
Szót fogadtam. Kimentem a Katikához.
– Hát lenmaglisztet?
– A meg emitt van – szedte ki a zsebéből egyenkint.
– Hogy kell ezt megcsinálni? – kérdeném.
Az egyiket hidegen, a másikat melegen – felelt Kati.
– De ehhez valami vászon is kell.
– Rántson elő egy inget a szennyesből!
Én aztán elkezdtem a pépet fölkenni egy hosszún hasított vászondarabra.
– Az nem jó! az nem jó! az az alja! – kiáltott rám a szobalány.
– Az alja gyapotvászonból van. Az nem jó burkoláshoz. Csak az eleje van rumburgi vászonból, az jó flastromnak.
Még ezt sem tudtam. Mennyit tanul az ember prakszisból. Aztán fölkentük a két csodaszert a vászonra. Hidegen a lenmaglisztet, melegen a mustárt. Azt is megfordítva kellett volna. Ezeket már a Katika vitte be.
Egy perc múlva bömbölve jött vissza. A fejéhez vertek mindent.
Pedig igazán mondom, jobb lett volna megfordítva.
Itt aztán az orvosi tudományom teljesen véget ért. Sohasem gyakoroltam magamat betegápolásban.
Eszembe jutott, hogy még nincsenek kimerítve a receptek. Dekoktum – gargarizma – kataplazma – szinapizmus…még van valami hátra! A „hirudó”.
– Elhozta a piócákat? – kérdém a szobaleánytól.
– Én? piócákat? Hát ha minden omnibuszkocsis egyszerre herceggé lesz!
– De engem kitör a nyavalya menten, ha csak ránézek is! Aztán papirossal van az letakarva, keresztülrágja magát rajta.
– Hát ha föl kell rakni a piócát a kisasszony nyakára?
No, szépen vagyunk! Akkor ez a hivatal is az én nyakamba szakad.
Most aztán magamnak kellett elszaladnom a patikába, fölvásárolni a nadályokat. A patyikus utánam kiáltott:
– Aztán ne tessék elfelejteni a grájzlernél beszólni tíz krajcár ára taplóért.
– A vérzés elállítására.
Még egyszer visszakiáltott a patyikus:
– De ne bükkfataplót tessék venni! hanem zsidóbőrtaplót!
Mire visszakerültem hozzá, már akkor tele volt a szobája részvevő látogatókkal. Színésznő kollégái: a naiva, a komika, a kegyes anya, a rivális mind sorba ülték a pamlagot. Direktor, rendező, karmester egymásnak adták a kilincset. Azok mind tudtak valami csalhatatlan gyógyszert a torokgyulladás ellen. A komika hozott magával bürökflastromot, ami őneki mindig használt, úgy hívják, hogy „minuten flaster” (a melilotisról); a második primadonna megajándékozta Morison pilulákkal, amiknek a hatása csalhatatlan; a naiva pedig egy egész eleven homeopata doktort hozott magával, akinek a labdacsaitól délutánra úgy elmúlik a torokfájás, hogy este fölléphet Passiflora a „Tücsök”-ben. (Ez volt a force-szerepe.)
Ő azonban mindvalamennyit biztosította, hogy holnap reggelre meg fog halni.
Engem szóhoz sem hagytak jutni a piócáimmal. Kinéztek a szobából. A direktor hónom alá öltötte a karját.
– Gyerünk innen, amice. Itt mi alkalmatlanok vagyunk.
S elhurcolt magával. Nem gorombáskodhattam vele, mert nekem is prezumptív direktorom volt.
De délután, amint a Szikszaynál letettem a kanalat, rögtön siettem a Passiflora betegágyához.
Akkor meg csupa mosóné, putzwäsch-tisztítóné, varróné, zsidóné, kosztadóné, masamódné állta körül az ágyat; megint nem juthattam hozzá.
Öt óra tájt ismét szerencsét próbáltam.
Hát nem ott ült már valamennyi női tagja a társaságnak a kávés asztalnál? Nem kompromittálhattam Passiflorát.
Hét órakor aztán bizonyosra jöttem vissza. Olyan darabot adtak, amiben valamennyi mind szerepelt. Üres maradt a szobája.
De már akkor igazán halálán volt Passiflora.
Az arca egészen ki volt kelve magából, a szemei lázban égtek; „megfulladok”, lihegé, mikor odaléptem a fekhelyéhez.
– Mindjárt fölrakjuk a piócákat – mondám én, előhúzva a zsebemből a két üveget. Az egyikben voltak azok a vérszopó szörnyetegek, szám szerint hatan, a másik pedig azoknak a fölrakására szolgált. (Napközben informáltattam magamat egy medikus kolléga által, hogy miféle sorkamorkái vannak ennek a műtétnek.)
Elébb meg kell a bőrt nedvesíteni cukrosvízzel, hogy a nadály beleharapjon, azután egyenkint minden nadályt beletenni a szűk fiolába szájával fölfelé fordítva, s akkor az üvegcsét precise a páciens nyakára illeszteni.
Rettenetes látvány, mikor egy szép hölgynek a tokáján így lóg sorban hat ilyen fekete szörnyeteg; vonaglanak, szívnak, pocakosra duzzadnak, kinyúlnak meg összehúzódnak. Szörnyű egy collier!
Nem is azokat néztem én, hanem Passiflora arcát, s nagy elégtételemre szolgált percről percre láthatni, hogy változik az kedvezőbbre; a lázas veresség elmúlik rajta; a szemek tüze lelohad, a szempillák álmosan lecsukódnak, az ajkak szétnyílnak; a páciens szépen elalszik. Derék piócák! Sohasem fogom többet az uzsorásokat piócáknak nevezni.
Már most aztán igazán ott kellett maradnom, hogy a piócákat strázsáljam; mert azok el nem távolíthatók onnan, ahová egyszer bekaptak, amíg maguktól le nem válnak. Aztán mikor egy-egy lekanyarodik, azt hirtelen el kell fogni, hogy a rékli hímzett fodrait össze ne vérezze. A harapás nyílásán még folyik a vér magától, azt szivaccsal föl kell itatni; a lehullott vérszívót egy csészébe dobni. Néhány perc múlva aztán a vérző sebet egy csipetnyi taplóval betömni, ami a vérzést elállítja, s ezt öt ízben ismételni.
Mit meg nem tesz az ember, mikor szerelmes? Máskor egy nadállyal világgá kergethettek volna.
Passiflora pedig azalatt szépen aludt. Megtapintottam a pulzusát: egész rendesen veregetett. Megszűnt a láza. Letörültem az izzadságot homlokáról a zsebkendőmmel. – Aztán hagytam alulni. – A gyertyát elvittem az asztalra, hogy ne süssön a szemébe. Hát mármost ezekkel a piócákkal mit csináljak?
A medikus azt mondta, hogy újabb használatra való képesség tekintetéből sót kell hinteni a hátukra: akkor kiadják magukból a vért. Azt is megtettem. – Milyen szép piros vére volt!
Én ezeket a drága vércsöppeket nem hagyom elveszni: megörökítem. Találtam egy üvegcsét, amiben mandulaolaj volt: még volt belőle valami a fenekén. Abba csorgattam át a halhatatlanságnak szánt drága kincset; az olaj felül marad: megőrzi az elpárolgástól; örökké cseppfolyó marad, miként Szent Januárius vére Nápolyban. – Sit venia verbo az analógiáért.
Ez az enyim; ehhez nekem jogom van. Ezt én holtomig őrizni fogom. – Ez ő maga. – „Pars pro toto.” Ha a tenyeremre teszem ezt az üveget, mintha őt magát tartanám a kezemben; az alvó Hófehérkét üvegkoporsóban. – És ha valamikor hűtelen lesz hozzám, ezt el fogom temetni ünnepélyesen egy vadrózsabokor alá. Az én halottamat.
Egészen szentimentálissá tett ez a gondolat.
Jó hosszú ideig alhatott már, mikor nyöszörgését hallottam. Odasiettem hozzá lábhegyen.
– Hát, ki volna más? Fáj még a torka?
– Kell mandulatej?
Azután arra kért, hogy emeljem föl, változtassam meg a vánkosát, amelyik alul volt, azt tegyem fölül.
A betegápolással sok bizalmaskodás jár együtt. Ez benne a jó.
– Nem mégy még haza? – kérdezé tőlem.
– Nem hagyhatom magára. A szobalány be nem jön egy világért a piócák miatt.
– Sok vért szívtak a nadályok? Mutattam neki a csészét.
– Hisz ez nagyon kevés! Alig nehány csepp. Ez nem jól van. Ekkor aztán csak előmutattam neki a zsebembe dugott fiolát. Nem haragudott érte, inkább elérzékenyült. Két tenyere közé fogta a fejemet.
– Kedves kis szamaram! Te meg akarod tartani emlékül az én véremet. Tartsd meg. A tied az. Mint a többi.
Ettől az órától kezdve aztán tegeztük egymást. Megkaptam a címemet: „kis szamaram”.
Ezentúl mindig úgy szólított – ha egyedül voltunk. Ez a legmagasabb titulus a világon.
Híttak már téged „kis szamaramnak”? (Kicsinek nem.)
Passiflora is kapott tőlem ez órában egy emléket – amit holtig fog viselhetni: annak a hat piócacsípésnek a helyét. Az ott marad, mint hat szem igazgyöngy, a nyakán, amíg csak él.