IV. TRÉFÁS TEMETKEZÉS

Bizony valóságos operáció volt ez! Kivágtak egy darabot a szívemből, összevarrták, bekötötték. Ezt mind a Nikkel hajtotta végre. Nem tudom, melyik doktor csinálja utána? (akiket budapesti nyelven „Menschenschneidereknek” hívnak.)

Nagyot aludtam utána, s mikor fölébredtem, megettem egy egész csirkét, becsinálva. (Ritkaság volt pedig a baromfi akkor, egy ellenségtől körülzárolt várban.)

A gyógyuló fejsebem sem igen sajgott már. „Ebcsont beforr!” A lunátikus érzések, hallucinációk eltisztultak az idegeimről. Csak bizonyos restelkedés maradt hátra a kedélyemben.

Szégyenlettem magamat ez előtt a zsidó leány előtt. Mennyire leszállhattak előtte az akcióim!

Hogy hencegtem eddig a gonosztetteimmel!

Milyen deklamációt csaptam, onnan az akasztófáról!

S most leszállítanak onnan, szégyenszemre, nem én következem oda, hanem más. Az már lóg! Az én fogasomon. Cudar egy csalfaság! Hogy az embernek még az akasztófához való jussát is elveszik. Még a pokolbeli örökségétől is elütik.

Hogy lenéz most engem ez a leány! Pálinkás zsemlyével kotlóssá tett kappan!

Az ördög vigye el ezt a Nikkelt a népies hasonlataival. Csak legalább sírni ne látott volna!

S még ő is együtt sírt velem!

Micsoda emlék! Micsoda furcsa viszony! Egymás nyakába hullattuk a könnyeinket.

Olyan derült arccal jön oda hozzám. Azt hiszem, hogy magában kinevet.

– Miért nevet, Mirrha?

– Azért, mert örülök. Az orvos megengedte, hogy fölkelhet, s kijöhet egy órára a kertbe; gyönyörű meleg idő van.

No, ez nekem is örömhír volt.

Hát, biz engem úgy kellett felöltöztetni, mint egy gyermeket. Természetes. Újszülött vagyok. Alig több kéthetesnél.

Mirrha segített felöltöznöm. Olyan áldott jó gyermek volt! Milyen nehéz a horizontális embernek beletanulni az egyenes állásba! Nem is megy eleinte. Egyik kezemmel a botra kell támaszkodnom; a másikkal meg a Mirrha vállára. Úgy lépek, mint aki hepehupás jégen jár: a sarkam alul ki akar csúszni a föld. Kérnem kell Mirrhát, hogy a karjával ölelje át a derekamat. Így botorkáltunk ki a kertbe.

Nagy feladat.

A folyosórul három lépcsőn kell leszállni a kertajtóig.

No, barátom! Aki a bécsújhelyi patakot saltó mortaléval, bukfencet vetve ugrottad át, hogy szállsz le ezen a meredeken most? Megpróbáltuk vállvetve. És sikerült.

Nagy volt a megelégedésem, hogy a kertbe jutottam. Szép virágoskert volt. A szomszéd tűzfalát egy rózsalugas futotta be. Az éppen tele volt virággal. Az a szimpla rózsa volt, amit minálunk pecsétrózsának hívnak; se színe, se szaga nem vall a rózsára, a színe spanyolviaszk, az illata bodzalekvár. De azért gyönyörűség volt az nekem. Egy karosszék volt odahelyezve a számomra: abba leültettek.

Mirrha leszakított egy pecsétrózsát, s odatűzte a gomblyukamba. Nem huszárruha volt rajtam; hanem invalidus zubbony, a fejemen pedig holtzmützli: a kötött sapka fölé téve.

– Mondja csak, Mirrha, miért nevet maga mindig, mikor rám néz?

– Azért, mert örülök, hogy önt már lábadozni látom.

– Hát nem azért nevet rajtam, hogy engem sírni látott?

Erre nagyon komoly arcot csinált.

– Ah! Hogy nevetnék én azon?

– Hát nem nevetni való figura egy férfi, aki sír?

– Hiszen ön egy halottat siratott.

– Akár csak Arany népdalából vette volna:

„Volt szeretőm: esztendeig sirattam,
Ő volt az én mindennapi halottam.”

Ha a betyár bevallhatja: a huszár mit szégyenlené?

Rittig! Most jut eszembe! Fölfogadtam én ezt egyszer! Tudod, mikor? Azon a keserűéden éjszakán!

Amikor megloptam a vérét! Amit elrejtettem kristályüvegcsébe. Magammal hordoztam. Azt hittem, őt magát tartom a kezemben.

Mit fogadtam akkor?

„És ha egyszer hűtlen találsz hozzám lenni: akkor eltemetlek, mint kedves halottamat, virágos vadrózsa tövébe.”

S a vadrózsa ugyancsak virágzik…

Mirrha odahozott egy kis zsámolyt, s odaült a lábamhoz.

– Szereti maga a regényeket? – kérdezém tőle.

– Nagyon szeretem. De csak szombaton lehet olvasnom, amikor nem szabad dolgoznom.

– Hát, ha szereti, én majd most elmesélem magának az én regényemet, aminél furcsábbat nem kapni a kölcsönkönyvtárban. S aztán elmeséltem neki az én regényemet a Passiflorával. Nagy érdeklődéssel hallgatta.

– A vége a regénynek itt folyott le a kegyed szeme láttára, füle hallatára.

(Akkor nem sejtettem, hogy ennek a regénynek még valamikor folytatása is lesz, s bolond vége lesz ennek nagyon, s ehhez a bevégzéshez megint nagy befolyása lesz Mirrhának.)

Mirrha azt kérdezte tőlem:

– És mi lett abból az ereklyéből, amit ön oly drágaságul tartogatott?

– Hiszen azért meséltem ezt végig kegyednek, hogy valamire akartam kérni. A tölténytáskám ott lesz az egyenruhámon, fegyverzetem mellett. Legyen szíves abba belenyúlni: ott megtalálja azt a fiolát. Hozza ki nekem.

Mirrha fölment a kertből a házba.

Én pedig azalatt, amíg ő odafönn járt, találtam egy ásót, azzal csináltam egy arasznyi sírgödröt két rózsabokor közé.

Mire visszajött a leány, készen voltam vele. Dugva hozta el a fiolát, hogy meg ne lássa valaki.

Zsémbelni kezdett, hogy meglátta az ásót a kezemben, s a megásott sírgödröcskét.

– Ön dolgozott? Az nem volt szabad. Én elvégeztem volna.

– Kegyed az, akinek nem szabad a dolog. Ma szombat van. Én pedig ma ezt el akarom végezni.

– Mit?

– A temetést. Adja ide.

Azzal letérdeltem a földre. Az üvegcsét, azzal a féltve őrzött drága ichórral belefektettem a gödörbe, s a kezemmel ráhárítottam a földet.

Megadtam neki a végső tisztességet. „Sit tibi terra levis!”

„Ő” bizonyosan nem is sejti, hogy én ma őt ünnepélyesen eltemettem. Ma éppen nevenapja van. Bizonyosan az ajándékokban gyönyörködik, amikkel a számos tisztelői megörvendeztették. Mirrha elértette, hogy mit csinálok.

Elfelejtette, hogy szombat van: a zsidó leánynak nem szabad ma munkát végezni. És még milyen munkát! Késével öt orgonavesszőből kicsiny keresztet faragott; s odaadta, hogy tűzzem a sír fölé.

Én szétbontottam a vesszőkeresztet, s elszórtam a darabjait.

– Tán nem katolikus hitű? – kérdezé tőlem Mirrha.

– Nincs annak semmi hite.

Azzal lenyomkodtam a lábammal a kis sírt egész laposra.

– Gyerünk a szobába.

Hanem amint másnap ismét levezetett a jó Mirrha a kertbe, a napsugárban sütkérezni: arra a letaposott sírra egy passiflorát találtam elültetve…

Mennyi gyöngéd vigasztalást, mennyi hűséges ápolást találtam én ennél a kedves teremtésnél! Én, szegény sebesült, vérvesztett, testben-lélekben rokkant nyomorék, aki őneki mindezt nem adhatom vissza.

Egyszer példálóztam előtte, hogy nem tudná-e egy szerető szívért elhagynia hitét?

A fejét ingatta, s a parazolja hegyével ezt írta a homokba: IV. parancsolat.

(Tiszteljed atyádat.)

Hogy nem tudott az a Mózes a X parancsolat közé még egyet odaszorítani.

„Férfi, szeresd a te asszonyodat, asszony, szeresd a te férjedet!” Vagy hogy erre nem kell törvény?

Két hét múlva helyreállt a béke. A város fölszabadult az ostromzár alól: a lábadozó sebesülteket hazaszállították az illetőségükbe.

S ezzel a Mirrha novellájának – vége.