V.

Guiscard maga elé ülteté a leánykát, s hallgatá annak énekét, s bámulá ártatlan arcát.

Mind a hang, mind az arc olyan volt, mint az angyaloké az égben.

Az a tiszta mennyei hang, mely az ezüstharangnál csengőbb rezgéssel tört az ég felé, áthatá a kemény harcos szívét; lelke megszelídült, felmagasztosult e bánatos danáktól, s amint ott ült a leányka a vezér páncélfedte térdén, ezüstös lyráját pengetve gyöngéd ujjaival, selyemszőke hajfürtjei ártatlan arcát beárnyékolták, tiszta kék szemei gyanútlanul s félelem nélkül tekintének néha a férfira; Robert úgy szánta ezt a gyermeket magában.

Hiszen olyan ártatlan volt még, hogy félni sem tudott tőle, s arca el nem pirult, midőn a bajnok érckarja karcsú derekát átölelte.

Kinn a sátor két oldalánál, a deszkák hasadékain át két sötét alak leste minden mozdulatát Robertnek; egyik Gaita volt, a szerelemféltő asszony, másik az ál-Michael, a bosszúálló apa.

Guiscard szelíden simogatá végig Violanta selyemfürtös fejecskéjét; elénekelteté újra meg újra maga előtt azokat a bűvös-bájos dallamokat, miket az angyalok zsolozsmái közül lestek el ihlett álomjárók, s nem sejté, hogy e pillanatban úgy ül két megásott sír között, hogy csak egy szédülés kell rá, hogy vagy az egyikbe, vagy a másikba belebukjék.

De Guiscard nem szédült el. Ott ringatá térdein az éneklő szép leánykát, simogatá lágy fürtjeit, megcsókolá szelíden, óvatosan rosszban tudatlan fejecskéjét, s valami oly mondhatatlan édes, magasztos gyönyört érzett abban, hogy e virágot így nézheti és nem vágyik azt leszakítani; nem volt ez érzésben semmi földi eszme.

Végre elálmosodott a gyermek; dalai elfogytak, gyönge keze kifáradt a lanton, Guiscard megcsókolá alabástromhomlokát, s azt mondá neki:

– Menj anyádhoz. Gyermek vagy még. Menj játszani.

És elküldé Violantát neje sátorába.

Guiscard Robert e szóval két kard élét fordította el szívétől, két olyan kardét, mely az utolsó csapásig őérte fog küzdeni most az életre-halálra menő harcban.