IX.

A tengeren zivatar támadt, bennünket egy kősziklához vágott. Az egész személyzet ott fulladt.

Csupán én úsztam ki a közellevő partra s gazdám, ki a bundámba kapaszkodott.

Azon tartományban, melybe a tenger bennünket kivetett, vademberek laktak, kiknek azon jó szokásuk van, hogy saját bőrüket cserzik ki eleven öltözetül s ahelyett, hogy ruhájukat hímeznék ki, tulajdon testükre stikkelnek mindenféle paszomántot.

E derék vademberek, amint engem megláttak, arcra borultak előttem, bevittek a templomukba, feltettek a bálványoltárra, s elkezdtek hozzám imádkozni. Ezen országban bálvány a kutya.

A gazdámat ellenkezőleg, megfogták, levetkőztették, s tudtára adták, hogy megeszik. De minthogy igen sovány volt, elébb bedugták egy ólba, töltöttek be neki szentjánoskenyeret és kukoricát, hogy hízzék meg előbb egy kicsinyt.

Én azonban napról napra nagyobb tekintélyre kaptam, maga a kaczika is eljött a fülemet megcsókolni, annyira belém bolondultak, azt mondták, hogy én vagyok nekik az Aó-Baó. Amikor tehát a gazdámat éppen egy ünnepnap kedvéért le akarták bicskázni, már táncolták körüle a tám-támot, kőfejszéjüket forgatva fejük felett, midőn én, lemondva minden tiszteletről, közéjük rohantam: kiharaptam a főpap lábikráját, a királyné kötényét összetéptem, feldöntöttem oltárt, vágószéket, összemartam az egész udvart, s gazdámat bugyogójánál fogva hátamra vetve az egész összegyűlt népség szeme láttára elnyargaltam vele.

Senki sem üldözött, a nép szent rémülettől eltelve borult arcra haragom előtt, s eltávozásom után gyászt öltött az egész nemzet, ami annyit tesz, hogy bekente magát korommal.