I. KÖTE

TELŐSZÓ
Az ottfeledett matróz

Valamelyikén ama nevezetes banketteknek, melyek hírhedett északi utazóink tiszteletére a kettős monarchia két fővárosában adattak, egyike a megtisztelt hajósoknak a kebleket megnyitó szőlőnedv befolyása alatt sub rosa őszintén megvallá, hogy ők bizony egy pajtást ott felejtettek a Tegetthoffon. Egy Pietro Galiba nevű dalmáciai születésű magyar fiút.

A dolog úgy történt, hogy a matróz fagydaganatban szenvedő kezeit és lábait oly nagy mértékben be találta dörzsölni dr. Kepes hazánkfia fagybalzsamával, hogy attól nemcsak a kezei és lábai, de ő saját maga is elaludt.

Szerencsétlenségére még a hajózászlótartónak nem volt gyertyája, mikor az útra kelendők neveit összeírta, s tévedésből Galiba neve kimaradt a lajstromból, s midőn másnap reggel felolvasták a névsort, egy „itt vagyok”-kal kevesebb hangzott a rendesnél, amit sokan a hideg összehúzó hatásának tulajdonítottak.

Csak később, mikor már öt nap múlva reggeledni kezdett, jött rá a hajóskapitány, hogy egy embernek hiányozni kell. Amit így számítottak ki.

Voltak egy méter hosszúságú füstölt kolbászok, amik akként osztattak fel, hogy minden ember harapott belőlük egy darabot. Huszonöt emberre voltak számítva. Egy ember szájába négy centiméter kolbásznál több be nem fér, és így éppen ki kellett ütni az egy méternek. Azonban a csónakra kelés óta a kapitány úgy tapasztalá, hogy négy centiméter kolbász mindig fönnmarad. E négy centiméter kolbásznyi plus kiderítette az egy embernyi minust.

Visszatérni az otthagyottért egészen hiábavaló munka lett volna, miután azalatt ennek okvetlenül meg kellett már halnia éhen és szomjan: semmi ét- és it-szer a hajón nem hagyatván.

Ekként maradt le a vonatról a jámbor Pietro Galiba, ami megtörtént már elég emberen, aki vasúton, gőzhajón utazott s elaludta az időt.

Itthon azt mondták rá, hogy meghalt, s a feleségének penziót adtak, amivel az nagyon meg volt elégedve.