|
III. Katalin
De hát hol van az egetvívó asszony? Mit csinál Katalin?
Eltűnt-e az örökre?
Egy óriási nagy, bőrbe kötött foliáns könyv felel
meg erre.
Ez az asszony, ez az anya, azon idő alatt, amíg
gyermekét nagyra nevelte, azt a hihetetlen feladatot vitte tökéletességre, hogy
a fia törvényességét bizonyító adatokat összegyűjtse; városról városra
járt, tanúkat vallatott, ahol egy morzsát megtalált, azt is fölvette! minden
szó, minden tény, mely világot vethetett rá, meg lett örökítve. Asszonyok,
leányok, cselédek, kufárnék, királyi konziliáriusok, papok, szuperintendensek,
bírák, porkolábok, javasasszonyok, festők, patikások, doktorok, az emberi
társaságok minden képviselői sorra kényszeríttettek a vasakaratú asszony
által, hogy tanúbizonyságaikat letegyék. Ez volt egész életének gondja; erre
költötte minden jövedelmét. A nagy fóliáns egyre telt, lap lap után
szaporodott, s majd mikor az utolsó lap is tele lesz írva, akkor oda fogja
tenni a legfőbb törvényszék elé; itt van! Itéljetek! Mondjátok ki a fiam
becsületét!
S ugyan mire gondolt ez az asszony, mikor a legfőbb
törvényszék elé készült az ügyével? Hol az a törvényszék?
Nem kevesebbre gondolt, mint hogy a római pápa elé
vigye az ügyét! Ő, a kálvinista asszony, mert arra gondolni, hogy egy
kálvinista gyermek igazságát a római szentszéktől ítéltesse meg egy
pápista konvertita főúr ellenében!
Nem talál ki ilyet költői fantázia!
Őrültség van e gondolatban! A lehetetlenség utáni
törekvése egy megbomlott asszonyi agyvelőnek. Emberi ész el nem igazodik
ebben a gubancban. Bolond vagy te, szegény asszony!
Csak azután, amikor e nagy könyv utolsó lapjához
eljutunk, tudjuk meg, hogy szisztéma volt ebben az őrült vállalkozásban,
az események gubancának bontó fonala volt, melyet egy asszony csodálatos keze
legombolyított, s maga a lehetetlenség élő valósággá, eltagadhatatlan
igazsággá örökült meg.
Hagyjuk addig csendesen végezni nagy, nehéz munkáját az
erős asszonynak; majd hogyha a tett ideje eljön, meg fogja mutatni, hogy
minő csodálatra képes az egetvívó asszonyszív?
|