IV. Az Erynnisek

A görög mitológia három Erynnist emleget. A neveik Alekto, Megaira, Tisyphone. Maga az Erynnis szó jelent dörgő viharisten nőt.

Tudhatjuk a többit.

Aischylosnál a haragos átok és bosszuló rettenetes istennői kép szerepében tündökölnek.

Hivatásuk: a férfiakat, akik a családi életben nem elég engedelmesen viselik magukat, vagy éppen kihágásokat követnek el, kígyókból alakított korbáccsal sujtolni.

Láthatók a művészi ábrázolásaik az etruriai és tanagrai vázákon (Erynnis és Sisyphos, Erynnis és Pyrithoos). De ne menjünk olyan messze. Van készletben mindig, amennyi szükséges.

Baranyi Miklós már rátalált a maga két Erynnisére. Az egyik volt az anyósa, a másik a felesége, Zsuzsika. Ideges, indulatos asszonyok.

Arról persze a szegény asszony nem tehet, hogy ő ideges, hogy az indulatai kínozzák: azonkívül a testi szenvedések, fejfájás, görcsök, szívdobogás, gasztrikus bajok: ez mind járuléka az asszonyi létnek. Az idegrendszer hozza magával. S ezzel jár együtt a kedvetlenség, a duzzogó félrevonulás, felváltva a heves kitörésektől, a felébresztett féltékenység keserű kifakadásai. Az asszony beteges, a férj duzzad az egészségtől. Ő teszi a feleségét beteggé és magát egészségessé. Hasztalan vigyáz minden tettére, minden szavára. Mindenben rossz célzást, durva hangot találnak. Ha fuvolázni próbál, ráfogják, hogy trombitál. Ha nyájas, mosolygó arccal jönnek eléje, akkor félhet legjobban. Csak meg akarják lepni, ki akarják ugratni a menedékéből, hogy aztán föléje kerülhessenek. Tele van a feje hivatalos ügyeivel, bosszúságai vannak a kollégáival történt összeütközések miatt. Ezt észreveszik, szemére hányják. Elmarad más városban napokon át. Kész a vád, hogy elhanyagolja a feleségét. Ha meg szokatlan időben jön meg a városból a kastélyba, amikor éppen valami szomszéd úr mulattatja kedélyes pletykákkal az asszonyokat, akkor rá fogják, hogy féltékenykedik, leskelődik. De a legkínzóbb foka az érzéki ellenhatásnak, mikor az asszony naphosszant elül egy szegletben; nem mozdul, nem beszél, semmi kérdésre választ nem ad, nem eszik, nem iszik; csak néz maga elé nagy mereven, mint egy múmia.

És némely napokon, amikor az asszonyra rájön a romlás, olyankor rettenetes őt látni, hallani, hozzá közelíteni! Sír, kacag, a földre veti magát, kíntól vonaglik, csuklik, sikoltoz, tépi a haját és a ruháit, üt, karmol, harap, aztán didereg, a fogai vacognak, szemei elfordulnak, elájul, megdermed. Máskor meg éjszaka kiugrik az ágyából, s elkezd fel s alá robogni a szobában, a kályhától az ablakig és vissza, s abba nem hagyja hajnalodtig. Aztán meg felriad az álmából: valami szörnyűt látott, s ki akar ugrani az ablakon; meg is teszi, ha a férje el nem fogja. Ennek az asszonyi idegzet az okozója.

A férj nem tud segíteni. Szívesen átvenné felét a szenvedésnek, de nem adják; a nő maga is úgy akarja; dobzódni akar a kínban, tombol a testi, lelki gyötrelemben.

Az egyik asszony szenved, a másik bíráskodik. A férj elítélt gonosztevő.

Gyakran eszébe jut ilyenkor az elhagyott asszony. Nem hallott attól soha egy panaszkodó szót; nem fájt annak a testi baj: eltitkolta. De ahhoz nem vágyódhatik vissza; mert az taszította őt el magától.

Hát ilyenkor mit tehet a nyomorult férj? – Elfut az otthonából. A jajszót nem hallgatja. Szép a világ, s köröskörül nyitva. Jókedvű cimbora akad elég. Van kártyatársaság: ütheti a filkót. Vadászni is jólesik. Az erdő közepén, a földdel fedett leskunyhóban olyan édes a meglapulás: várni az őzet, a vadkant a puskacsőre. A vadkant ugyan Miklós mindig vadászkéssel szokta felfogni: erős ember volt. A vadásztróféumot haza is lehet vinni, s azzal igazolni holjártunkat.

Aztán egyéb is csak akad. Pirospozsgás csaplárlány, aki nem bánja, ha tánc közben kézben maradt a szalagos pártája. – De már ezt a tróféumot nem viszik haza.

Még annál különb is van. Ott a szép Jászai Borbála Nagyváradon, akinek éjjel is nyitva a háza ajtaja, s mindig ég a gyertya az ablakában. Miklós úr mindenkor szívesen látott vendége a szép hölgynek, akinél ingerlőbb, tüzesebb menyecskét nem lehet találni a vármegyében; arca piros, szeme tüzes, szája csókra termett: alakja ölelni való. Bezzeg nem panaszkodik az, nem is haragszik meg semmiért. Mindig kész nála a tréfa; úgy kacag, mint egy vadgalamb. De csak szívesen is elmulat nála Miklós úr, otthon feledve a keserű gondjait. Azt hiszi, nem látják.

Míg egyszer (ha észre tudná venni), megtalálja benne a harmadik Erynnist; a Tisyphonét, aki kacag, mikor kínoz.

Elfelejtettük megemlíteni, hogy néhai Borbély Fekete Andrásné asszonyomnak volt egy élő hagyatéka, amin nem nagyon kaptak az örökösök. Az a bizonyos Ilona leányzó, hajdan Ungváriék szolgálója, aki miatt az egész zűrzavar támadott. Bíz az már, az idők haladtával nemigen hasonlított az Ungvári-címerre festett hasonmásához, vénleány lett. Ezt hagyta testamentumban az elhunyt asszonyság a kedves menyének, Baranyi Miklósnénak. A két asszonyság szívesen is fogadta ezt a hagyatékot. Ettől aztán kifogyhatatlan kútforrásához jutottak a szebbnél-szebb mendemondáknak. Egész nap együtt tapsakodtak vele.

De másra is jó volt az Ilona.

A távolban járó családapa után leskelődni.

Az a leány nagy hamar behízelegte magát a szép Jászai Borbálánál, úgyhogy csaknem annyira otthon volt nála, mint Baranyiéknál.

Így aztán szépen megtudtak Baranyiék mindent, ami a Jászai Borbála házánál történik, viszont Jászai Borbála azt, ami a Baranyi házban végbemegy.

A vidám menyecske egy cseppet sem törődött azzal, hogy Baranyiék az ő dolgáról értesüljenek, sőt, kiszámított szándéka volt őket odakínozni, hogy Baranyi Miklóstól elszakadni kényteleníttessenek. Amit pedig róluk hallott, azzal iparkodott Miklóst jobban-jobban behálózni.

– Hát csak kidobtak tegnap a szobából? Bezárták az orrod előtt az ajtót, s semmi kérésre, kopogtatásra nem nyitották ki? – Magadban vacsoráltál mint egy lukedli.¹ – Elneveztek olyan névvel, amilyenért az első feleségedre puskát fogtál. – Most is puskát fogtál; de saját magad ellen; úgy csavarták ki az asszonyok a kezedből.

Miklós úr a feje hátulját ütötte az öklével; el nem tudta képzelni, honnan veszik itten az arról való tudomást, ami távol innen négy fal között történik?

A harmadik Erynnis még jobban szúrkálta.

– No hát eredj a gvárdiánhoz; gyónd meg neki a bűnödet.

– Azt úgyis megtettem.

– Meg is abszolvált! Hahaha! Te bolond! Hát most kitalálod, hogy honnan tudnak meg az asszonyaid mindent, ami bűnt elkövetsz?

– Ne mondj ilyent! A gyónás titka szent.

– De „a cél szentesíti az eszközöket”.

Tisyphone a gyóntatópapra akarta vezetni a gyanút.

– Hát azt sem tudod még, hogy az asszonyaid a két fiad mellé egy új ductort² fogadtak, azzal taníttatják a katolikus katekizmusra.

Miklós felförmedt e szóra.

– No, csak azt próbálják!

A Sándor-család kálvinista volt. Az asszonyok protestáns vallásban nevelték a fiúkat, s ezt az apa is úgy akarta, aki haraggal volt eltelve a káptalan iránt, amért az Katalin mentségét és ellenvádját autentikálta. Bosszúból kálvinistának nevelte a fiait.

Rohant haza a haragját kiönteni.

No, ott járt aztán szépen! Az asszonyoknak tökéletes igazságuk volt vele szemben. Hasztalan pattogott; nem ijedtek meg tőle. Igenis, katolikussá fogják tenni a gyermekeket; így rendeli a hazai törvény. A gyermekek nemük szerint követik a szülők vallását. Erről őket felvilágosította valaki, aki ezt jól tudja.

Az a valaki nem lehet más, csak a gvárdián:

Felfogadta Miklós úr magában, hogy többet nem fog meggyónni papnak: Meg volt felőle győződve, hogy az ő meggyónt titkait a pap árulta el. Még akkor sem jött rá, hogy az árulkodás kölcsönösen van rendszeresítve az ő Erynnisei között.

Valamit gondolt ki. Pénze volt már elég. Vett rajta egy házat Debrecenben, a Német utcában; abban nem adott lakást másnak, csak egy vén felügyelőnek, aki süket volt és tabakos; ott lakott a hátulsó házban.

Itt a csendes magányban lehetett találkozót adnia a szíve boldogítójának.

Nem volt már kémkedési rendszer Debrecenben. A szigorú aszkéta, Kálvint szóról szóra vevő szuperintendens meghalt; főtisztelendő Vécsey uram toleranciával viseltetett azok iránt, amik négy fal között történnek. E csendes odúban opulens lakomát lehetett rendezni a bájos Kalypszóval, aki szakácsnéját is elhozta magával, sütés-főzés végett. Volt a vacsoránál pompás malacpörkölt tarhonyával, csuka tejfeles, tormás lével, fölséges levelensült; rákok (Miklós úr kedvenc csemegéje), hozzá kástélyos bor, s végül feketekávé, amihez a nádmézen kívül még más kávéédesítő is járult.

A fejedelmi lakoma után tündéri éjszaka!

Senki sem tud róla semmit, csak az a kis kopogó rovar, aki az ágydeszkába fúrja magát, s ott elkezd kopogni: rendesen tizenegyet üt; úgy híjják, hogy „halálóra-szú” (Anobium pertinax).

Másnap aztán hazakerül a zenyei kastélyba Miklós úr. A két asszonyság a legvidámabb arccal fogadja. Azt mondja nekik, hogy Váradról jön. Volt-e nagy hetivásár? De milyen nagy.

Estig tart a derült hangulat. De a két asszonynak az összekacsingatásában van valami baljósló jelenség. Valamit főznek ezek!

Főznek bizony! Kitűnő vacsorát, amilyennek csak szívesen látott kedvest szokás fogadni.

Hozzáülnek. A legelső fogás pompás malacpörkölt tarhonyával. Ez bizony két nap egymás után megrepetálva is jó.³

Azután következett – a csuka tejfeles, tormás mártással. Csodálatos találkozása a véletlennek!

Majd meg hozták – a fölséges levelensültet. – De már ez a mesével határos!

Mi lehet még hátra?

A szép piros rákok, amik a főúrnak kedves csemegéjét képezik.

Boszorkányság van ebben!

Kástélyos bor is töltetik a pohárba: pompás magyarádi, hogy semmi se hiányozzék! Ez már aztán a kedveskedés!

Ezek az igazi asszonyok, akik az embernek még a gyomra gondolatját is kitalálják!

Végül hozzák az illatozó feketekávét a findzsában. Az asszony saját ujjaival (azokkal az átlátszó ujjakkal) rakja bele a nádmézet.

A férj egészen boldognak érzi magát. Ideális állapot ez. Ekkor azt súgja fülébe az asszony.

– Nagyon sajnálom, hogy kávéédesítővel nem szolgálhatok, hogy tökéletesen vissza legyen adva a debreceni vacsora.

A férj az égből esett alá – egyszerre a pokolba.

Hisz itt mindent tudnak!

Hát még a halálóra-szú is árulkodik?

Kirúgta maga alól a székét, feldöntött kávésfindzsát, s kirohant az ebédlőteremből saját szobájába.

Hogy sokáig nem jött elő, az asszonyok utánanéztek. Nagy rémülettel látták, hogy a főúr ott lóg a fegyverfogasán a vitézkötésére felakasztva, elkékült arccal.

Nagy sikoltozásaikra berohant a hajdú meg a kocsis, akik a hurkot nagy hirtelen levágták, feloldták: az urat fölélesztették; nem volt még meghalva.

De ettől a naptól fogva Miklós úr nem maradt a zenyei kastélyban többé, s nem látta többé se a feleségét, se az anyósát.⁴