|
VIII. Az anya harca
Eljött az idő
teljessége: a kitagadott fiú délceg legénnyé nőtt fel. Katalin a római
pápához folyamodott igazságtételért.
És a szentséges
egyházfő, Szent Péter helytartója, nem utasítá el trónzsámolyától az
igazságért könyörgő kálvinista asszonyt; teljesíté annak a kérését, s
ítélőbírául a kalocsai szentszéket delegálta, az érsek kardinális
elnöklete alatt.
Ez lesújtó határozat
volt a septemvirre nézve.
Ő maga érezte ügye
igaztalan voltát. Tudhatta, hogy a minden világi tekintetek fölött álló bírák
fognak fölötte ítélni.
Nem hitte, hogy Katalin
ily vakmerő lépésre képes legyen.
Egész lelkülete fel volt
zavarva.
Hát ezért lett
katolikussá? Hogy ezáltal a római pápa delegátum foruma elé idéztessék?
Nem akart többet papot,
gvárdiánt, kanonokot látni. Otthagyta Váradot, átköltözött Debrecenbe, s a
kálvinista papokkal barátkozott.
Hiszen megtehette volna,
hogy tromfból visszatérjen a református egyház kebelébe; de akkor meg a második
házassága Sándor Zsuzsannával lett volna egyszerre érvénytelen, s a két kisebb
fia vált volna törvénytelen szülötté.
Olyan volt, mint a
vadászhálóba került oroszlán. Hozzájárultak a testi szenvedések.
A negyvenéves férfi
összetörött aggastyán volt már. Az erős dalia alig tudott botra
támaszkodva vánszorogni; haja megőszült, arcát irtatlan szakállborosta
fedte. A szép piros arcra rá nem lehetett ismerni. Nagyon elhervasztották annak
a rózsáit a hímes pillangók.
Valami öldöklő
betegséget hordott magában, aminek az akkori doktorok nem tudták a nevét; – de
a mostani doktorok sem tudják az orvosságát. Csak annyit tudnak, hogy akiben ez
a lassan ölő féreg lakik, annak nem ízlik többé semmi szépasszony
főzte. Nem tud egyebet a gyomrába venni, mint tejet, árpát és köleskását.
Itt van a beteljesült
hitvesi átok! „Halálod közeledtén ne tudj egyebet kérni, mint árpa- és
köleskenyeret!”
Ilyen rettenetes értelme
volt annak a mondásnak.
A féreg egyre nő,
az ember egyre fogy. Amíg a féreg sárkány szárnyai kinőnek, hogy elviheti
az embert.
De hátha még a szívnek
is van férge! Az marcangol csak igazán.
A doktor és a patikárius
mindennap többször meglátogatja a szenvedőt.
Nincs már más ápolója,
mint a Dabóczy Marcsa, a tudós asszony, aki hajdani legkedvesebb látogatójához
hű maradt. Ott lakik nála, itatgatja tejel, eteti árpával, kölessel;
kötözi flastrommal; hallgatja a keserves nyögését; s adogatja neki az elixirium
stomaticumot.
Egy napon nagy sietve
hívatta a doktor a patikáriust a septemvirhez, azzal az utasítással, hogy
hozzon magával epispasticum Boerhavianumot; ami sejthetőleg valami
hólyaghúzó flastromféle lehetett, mert a páciensnek a talpára meg a gyomrára
tapasztották.
Kisvártatva a főúr
elkezdett nyögni, fohászkodni, majd keserves zokogásra fakadt.
A doktor, Buzinkay úr
azt kérdezte tőle, hogy talán rossz az az orvosság, csípi talán
erősen?
– Nem az bánt engem, ami
kívülről mar, hanem ami belül éget. Az fáj nekem, hogy a szegény fiamat
kitagadtam.
– Hát hisz azt
helyrehozhatja kegyelmed. Tegye jóvá a hibáját. Ismerje el fiának.
– Hiszen felém sem jön
nagy betegségemben.
S újra elkezdett nyögni
keservesen. Azt rebegte: „híjanak nekem papot!”
– De itt nincs se plébános,
se barát.
– Nem is kell az nekem.
Küldjenek a szuperintendensért.
Amint ezt meghallotta a
Dabóczy Marcsa, rögtön a nyakába kapta a subicáját, és elserénykedett a
szuperintendenshez. Utjában azonban felszaladt Katalin asszonyhoz, sebtében
elmondva, amiket a beteg úr szájából hallott.
Nemsokára megérkezett a
szuperintendens, főtisztelendő Vécsey Menyhért uram, aki a beteg
főúr ágya mellé ülve, hozzá épületes beszédet intézett; amire a főúr
töredelmes szívvel meggyóná szíve gyötrő fájdalmát, arra kérve őt,
hogy imádkozzék érette a gyülekezetben.
(Ez is egy szép szokás a
kálvinistáknál; a súlyosan szenvedő betegért imádkozni a templomban, a
katedrából aláhangzó felszólításra, ahogy a zsoltár mondja: „De tudjuk, hogy ki
megvallja És átallja Bűneit s Hozzád megtér: Azt nem űzöd el
Előled, sőt Tetőled Bűnbocsánatot az nyér.” Megvallotta,
átallotta, jöhetett a bűnbocsánat.)1
Kopogtatás hangzott az
ajtón: a Dabóczy Mária sietett azt felnyitni.
Mintha az Isten
szolgájának hívására jelent volna meg, belépett a beteg főúr szobájába –
Katalin a fiával együtt.
A beteg arcvonásain
keserű mosolygás vonaglott át.
Az asszony nem tudta
könnyeit visszatartani. Violaszín gyászruhába volt öltözve. Odalépett a beteg
fekhelyéhez, s megfogta annak elsoványodott kezét. Sokáig nem tudott szóhoz
jutni.
A beteg szólalt meg
elébb. – Eljöttél, hogy meglásd, mivé lettem? Hogyan betelt rajtam a te súlyos
átkod.
– Isten a tanúm, hogy
mindennapi imádságom kegyelmed felgyógyulása.
– Én is tanúja vagyok –
szólt a szuperintendens. – A tiszteletes asszony mindennap imádkoztat a mi
templomunkban a kegyelmed testéért, lelkéért.
– Igazán azt teszi? –
szólt a beteg, s valami ragyogás támadt a szemében: az arca felderült.
– Hát nem haragszol rám,
Katalin?
– Akkor nem hoztam volna
ide magammal a fiamat.
Katalin odaszólítá
ifjabb Miklóst, s inte neki, hogy csókolja meg az atyja kezét. Az apa a fejére
tette a jobbját a fiának. Aztán megfogta az állát, fölemelte az arcát, és
sokáig elnézte. A fiúnak ezalatt meg kellett hajtani a térdeit az apja fekhelye
mellett.
A főúr tekintete
hol a képre tévedt, hol a fia arcára.
A restaurált arckép oda
volt akasztva a falra, szemben az ágyával. E pillanatban mindenre kész lett
volna. S amit mondott lészen, azt három nagyhitelű tanú hallotta volna
meg.
– Miért jöttetek hozzám?
– kérdé szelíden a főúr.
Katalin kérésre
kulcsolta össze a kezeit.
De a fiú felállt a
térdéről, kiegyenesedett, kezeit ökölre szorítá, s összehúzott
szemöldökkel nézett anyjára. Csak azon kikötéssel volt rábírható az
idejövetelre, ha abból semmi megalázó kunyorálás nem lesz. Ő nem
kegyelemért jött!
De Katalin is tudta,
hogy mit mondjon.
– Nem jöttem én
kegyelmedhez semmi erőszakos kívánsággal, hogy lelkét kényszerítsem
megnyilatkozásra, mit talán megbánna. Csak egy kevés ajándékot kérek. Adja át
énnekem ezt a festett képet. Hadd legyen az enyim. Semmi mást nem kérek
kegyelmedtől.
– Jó! Legyen a tied –
mondá a beteg úr azzal a megnyugvással, amit a szorult adós érez, akitől
az uzsorás csak a kamatot kéri, a kapitálist nem kívánja. – Elvitetheted
azonnal.
Katalin most már maga is
megcsókolta, a volt férje kezét.
Kincs volt az neki, amit
mostan kapott!
Baranyi Miklós, az
idősb, mind a két kézzel megragadta Katalin kezét.
– Hát megbocsátasz
mármost? Nem fogsz a koporsómra átkokat dobálni? Nem kísérsz az Isten széke elé
súlyos vádjaiddal?
– Nem! Édes uram!
Efelől légy nyugodt. Én nem fogok a te koporsódra se hantot, se virágot,
se átkot dobálni. Mert én elébb bevégzem az életet, mint te. Amint elértem
életemnek célját, amint bevégeztem nagy kötelességem, s diadalmát ültem az én
hűségemnek, én halok meg elébb, mint te. És előremegyek, hogy
számodra nyitva tartsam a mennyek ajtaját, hogy leboruljak az Isten trónja
előtt éretted könyörögni: „Uram, bocsáss meg neki, valamint én is
megbocsátok mindent, amit ellenem vétett valaha!”
|