|
III. Kutyák és kutyábbak
A lódobogásra minden házrom alól rohannak elő a
kutyák nagy csaholással: kutyamerészséggel támadva a lovasokra. Ezek ráismernek
a hajdani kutyáikra; de azok nem ismerik meg a régi gazdáikat: majd lehúzzák
őket a nyeregből; van dolga a karikás ostornak, elverni a dögöket a
lovasoktól: „csiba te! júhozz te!”
– No, ahol kutya van, ott emberkutyának is kell lenni
dörmögi Nyúzó hadnagy.
(Emberkutya! Milyen szép alföldi szó! Még most is járja.)
Hogyne volna! A romok közül egymás után bukkan elő egy-egy ilyen élő
állat. Hasonlít az emberhez abban, hogy két keze van; hanem a pofájáért nem
adná cserébe a magáét egy becsületes farkas.
A lovasok közeledtére előkecmelegnek mindenünnen.
Lehetnek valami harmincan. Fegyvere van valamennyinek, puska, kelevéz, pallos,
csákány, alabárd. Öltözetük is oly válogatott, asszonyszoknya palástnak
felöltve, tarajos főkötő, sastollal a búbján, lótakaróból idomított
kacagány, vaskondér mint sisak: egynek közülök paszomántos bekecse van,
nyusztprémes (forró nyárban). Ez bizonyosan a vezér. A közeledők neszére a
romfalakhoz húzódnak, puskáikat készen tartva. Erre aztán a kurucok is a
mordályaikat veszik elő.
– Csitt csak! – szól a kapitány. – Nem kell velük
összekocódni. Eredj oda, Kakas, te értesz sokféle nyelvet, tudakozd ki, miféle
szerzet?
Kakas hadnagy belovagolt a romok közé ott, ahol a templom
falainál járt út mutatkozott, s értekezésbe kezdett az atyafiakkal. Nem
bántották. Csendesen visszajött.
– Nem beszélnek azok semmiféle emberi nyelven; hanem csak
ugatnak.
– Mondtam, hogy emberkutyák – erősíté állítását
Nyúzó hadnagy.
Ekkor aztán maga vállalkozott a kapitány, hogy közéjük
menjen tudakozódni. Ő sem ment semmire. Ami szavakat ezek a romlakók hallattak,
az semmi ismeretes nyelvhez nem hasonlított: csupa vadállati visongatás,
csettegés, böffentés, kurrogás volt az, amit el sem tanulhatna tőlük semmi
jótétlélek. Nincs ennek ábécéje.
Pedig nem is ázsiai faj ez; mert a templom udvarán
disznót sütnek nyárson, amit a mohamedhitűek utálnak.
– Ezek itten martalócok – mondja a csapatjához
visszatérő kapitány.
– Verjük őket agyon – indítványozza Kakas hadnagy.
– Álljunk közéjük, s legyünk mi is martalócok – dohogja
Nyúzó hadnagy.
– Hogy beszélhetsz ilyet? – feddi őt a kapitány.
– Hát mitévők legyünk? A házainkat feldúlták,
leégették, cselédeinket megölték, elhajtották; senkink sincsen, semmink
sincsen. Nincs más hátra, mint fogat fogért, szemet szemért!
– Hátha másként is lehet? Hátha nem vesztettünk el mindent;
ott látok errefelé ügetni egy embert; attól tudakolódjunk még. Ne legyünk
kutyábbak a kutyánál.
Csakugyan ember volt, aki a Hortobágy füzese felől
nagy loholva közeledett. Vidrabőr a hacukája, kötéllel átkötve öv helyett,
lábruhája combtövig felgyűrve, lábain bocskorok töretlen bőrből,
fejét süveg gyanánt töviskesdisznó irhája takarja, ami egészen hozzáillik
bozontos ábrázatjához; vállán nagy gyékényszatyrot cepel; kezében hosszú
fűzfadorong, melyet arra használ, hogy mikor tocsogós ér állja el az útját,
a dorongot két marokra fogva, átveti rajta magát.
– Ez egy pákász! – mondja a kapitány.
Ha pákász, akkor már emberszámba megy. Ragadozó ember.
De nem szárazföldi ragadozó, hanem vízi ragadozó. Nem emberkutya; inkább
embervidra.
Az hihetőleg tudni fog a kurucok nyelvén is, a
martalócokén is; bizonyosan azoknak hoz csereberében potykát, harcsát.
A martalóccsoport, amint a kurucok berukkoltak,
kitakarodott a romok közül, a kívül eső szélfogóhoz, ahol a lovaik voltak
kikötve, s felcihelődött a nyeregbe.
A hazatértek keresgélték a romok között az elpusztult
otthonaikat, amiknek a bejáratát harapós kutyák tették vitássá. Baranyi Miklós
is rátalált a maga kastélyára. Azt az édesapja építtette égetett téglából, a
tornácához Máramarosból hozatta a kőoszlopokat: azok még fennálltak, de a
boltozat leszakadt róluk, amit tartottak. Az úri lak a földig leégett. Csak egy
szoba maradt épen; annak boltozatja volt. Miklós ráismert: az volt az édesanyja
szobája. Üres volt egészen, ajtaja sem volt, ablakairól is hiányoztak az üveges
rámák, a kályha összetörve, a padló deszkái összevissza vetemedtek a nyiroktól.
Miklósnak elfacsarodott a szíve. Mennyi édes emlék
szólalt meg körülötte, boldog gyermekkora visszaálmodott képei! Végigvetette
magát a padlón, és sírt keservesen.
– Anyám! Édes jó anyám!
Ki tudja hová lett az „édes”? Megölték vagy rabságra
hajtották?
Amint ott egyedül, jó gyermek módjára, keservesen zokog,
megszólal az ajtófélnél az oda érkezett pákász.
– Sohase sirasd olyan nagyon az édesanyádat, Miklós úrfi,
nincs annak semmi baja. Férjhez ment az tüstént, amint az édesapád halálának
hírét vette, gyászt sem tartott, beköttette a fejét Borbély András urammal, el
is hurcolkodott innen minden cókmókjával Debrecenbe, még a nagy veszedelem
előtt; az már nem érte itt.
Ejh, de mérgesen ugrott fel fektéből a kuruc
kapitány erre a szóra!
Haragos volt, hogy őtet, a katonát, valaki sírni
látta. Pedig hát az elveszettnek hitt anyját csak megsiratja minden ember,
akiben érző szív mozog; de még bosszúsabb volt a vigasztalásért. Hogy az
ő édese olyan könnyen meg tudott vigasztalódni, s a gyászévet sem várva
meg, férjhez ment hevenyében.
– Hát a többi fehérnépről mit tudsz? – kérdé a
pákásztól.
– Azokban sem esett kár. Amíg odakinn a mezőn a
csata folyt, az asszonynép gyerekestől fölkerekedett; elszaladt jó idején,
ki kocsin, ki gyalog, megszállottak Debrecenben, ott munkába állottak a
görögnél.
– Valamennyien? A görögnél?
– Hát valamennyien. Van annak egy leánya, aki minden
asszonyfélének tud munkát adni. Szőnek, fonnak, hímet varrnak.
– Az Ungvári görög?
– Az, az, ott a Piac utca sarkán, a lábasházban.
Most már akadt egy jó gondolatja Miklósnak.
– Tudsz te a martalócok nyelvén?
– Hogyne tudnék? Tudok én vonyítani is, mint a farkas,
sivítani, mint a vidra; furcsául ejtik a szót, megtekerik, mint a macskának a
farkát. Aztán mindennek más nevet adnak. Látja az úrfi ebben a szatyorban a sok
halat. Ezt mi úgy híjuk, hogy „potyka”, őnekik ez „babajcsikó”.
– No hát eredj oda hozzájuk, és beszélj velük. Én
felfogadom őket zsoldba, s a fejedelem szolgálatába veszem egy
esztendőre.
|